logo

V December MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Borostyánút - Germania Libera.

A Borostyánút (via Sucinaria) nevét a Balti és az Északi-tenger partjaitól szállított borostyánkőről kapta. Már a rómaiak előtti időkben is ez volt az egyik legfontosabb összekötő útvonal Észak-Európa és a Földközi-tenger között. Megálló-, pihenő és elágazási helyeihez jellegzetes településrendszer kapcsolódott, amely a térség(ek) urbanizációs fejlődését segítette elő. Egyes vélemények szerint a Borostyánút kiindulópontja egy koraközépkori leleteiről híres porosz város: Kaup volt. A legrövidebb (és feltehetően a legrégibb) út elkerülte az alpesi területeket és a Balti-tenger partjától (Estland) Lengyelországon haladt keresztül.
A csehországi Morva-kaput elhagyva, a Morva-folyó mentén jutott Ausztriába, ahol Carnuntum (Petronell) közelében keresztezte a Dunát. Ettől a ponttól délre tulajdonképpen a via Postumia meghosszabbított északi vonala futott, nagyjából Noricum és Pannonia határán. A via Postumia az ókori Római Birodalom egyik távolsági útja volt, amelynek építését i. e. 148-ra fejezték be. Genuából (Genova) indult Veronán át Aquileiáig, onnan Emonán (Ljubljana), Celeián (Celje), Poetovión (Ptuj) keresztül Halicanumig (Alsólendva), ahol kettévált: északi ága Sallán (Zalalövő), Savarián (Szombathely) és Scarbantián (Sopron) keresztül Carnuntumba vezetett (ez a tulajdonképpeni Borostyánút), északkeleti ága pedig a Balaton (Valcum, Triccianae) érintésével Gorsiumon (Tác) át Aquincumban ért véget.

A Római Birodalom északi tartományaiba vezető út megépítése Tiberius császár uralkodása alatt kezdődött meg. Az utak általában 50-70 cm magas töltésen futottak: a Borostyánkőút töltése Nádasd mellett viszonylag eredeti állapotában megmaradt (Cserményi-Tóth 1982). Az úttest alapja általában 5 méter szélességű, a nyugat-dunántúli utak esetén a töltés jól ledöngölt kavicsból, általában nagyobb kövekből készült, melyet alapozás nélkül építettek meg. Az utak felső rétegében a kavicsot habarcsos kötőanyaggal tették szilárdabbá. Pannóniában kőlapokból készült burkolatot csak a városi utcáknál alkalmaztak, a főutakat elsősorban bazaltlapokkal burkolták.
A Borostyánút mellől viszonylag kevés mérföldkő került elő, ilyen például a Savariában talált 675-ös jelzésű, ami egyezik Savaria és Róma távolságával (1000 km). Az út menti szálláshelyekről, lóváltó állomásokról és hidakról keveset tudni. Ezek a Borostyánkőút mentén a terepviszonyoktól, és főképpen a vízi átkelőhelyektől függően általában 15 km-es távolságban álltak. A fontosabb folyóátkelőket erődített őrhelyek ellenőrizték (így a Rába átkelőhelyét is Ad Arrabonem-ben a mai Katafán). Útállomást Sorokpolánytól délre tártak fel, mely közvetlenül az út nyugati szélén épült. Kőhíd maradványa Savariában került elő, ahol a nyugat felé vezető út hídpillérének alapozását a Perint patak partján találták meg.

Ennél jóval nehezebb a Barbaricumon áthaladó útszakasz azonosítása. Ebben egyrészt a borostyánkő-leletek, másrészt a borostyánkőfeldolgozó-helyek segítenek. A rómaiak és a barbárok közötti kontaktus további bizonyítékai a római pénzleletek. Mivel a folyók elsődlegesen fontos útvonalakat jelentettek (főként az Odera és a Visztula), nagyon fontosak a római kori hajóleletek, mint pl. a Lewin Brzeski közelében, a Nysa Klodzka-folyón előkerült fatörzsből kivájt csónakok, amelyek mellett a Közép-Duna-vidékről származó római kerámiát is találtak. Ugyancsak a Borostyánúttal függhetnek össze a Visztula-torkolatban még a 19. században felfedezett gerendautak.
A 2. század közepén Claudius Ptolemaeus meglepően világosan írja le a Barbaricumon áthaladó útvonalat (Geographia II. 11), amely először a kvádok (Quadi) földjén vezetett át a Manch-völgybe (Szilézia), vagy a Morva-kapukon vagy a Spornhauer-hágón (Glatz-hegység) keresztül. Sehol másutt nem fordulnak elő olyan sűrűn római pénzek, mint Felső-Sziléziában, és számos más római tárgy is előkerült errefelé. Egy Sziléziába vezető alternatív útvonal a Vág-folyó mentén haladt és a Jablonka-hágón szelte át a Kárpátokat.

Az Odera mentén vagy az Oderán át vezető utat nehezítették a mocsarak, ezért a folyón való átkelés után a Borostyánút ÉK felé fordul Calisia (Kalisz) felé, átkelve a Warthe-folyón, elhaladva a Goplo-tó mellett, és valahol Bomberg (Bydgoszcz) közelében elérve a Visztulát. Itt a folyón vezetett tovább a kereskedők útja, akik a deltavidéken elérték a tengert, majd ÉK felé fordultak Samland irányába. Kérdés, hogy az Elbing közelében talált római kori települést azonosíthatjuk-e a Plinius által említett commercia valamelyikével. A Pomerániába vezető út Kalisznál ágazott ki a Borostyánútból, és ÉNy felé vezetett Grabow és Regenwalde (Resko) felé a Balti-tengerhez. Pomerániában, a rugius-törzs (Rugii) településterületén (Rogaland, Pomeránia) is számos római tárgy került elő.
Az 1. századi leletek csaknem teljesen itáliai eredetűek, a 2. századiak között már megjelennek a rajnai és gall áruk, és a kereskedelem Antoninus Pius korában ér delelőjére. A 3. században visszaesés tapasztalható, majd a 4. században újra dominál a rajnai áru, közte a nyugati verdékben készített pénzérmék.

A borostyánkő görög neve elektron vagy lyngurion (az utóbbi azzal áll összefüggésben, hogy bizonyos elképzelések szerint a kő a hiúz vizeletéből származik; de Strabón a Liguria névből magyarázza) germán neve glaes vagy glese, az itáliai népek körében sucinum vagy thium, a szkítáknál pedig sacrium. Plinius forrásai nemcsak abban nem egyeztek meg, hogyan keletkezik a borostyánkő, de abban sem, honnan is szerzik be az értékes árucikket. Észak-Itália, Scythia, Numidia, Ethiópia és Syria is szerepelt a lehetséges forráshelyek között (az ókori listát a modern kori leletek alapján kiegészíthetjük Szicília, Libanon, Izrael, Jordánia és Kína nevével is) — de Plinius végül is amellett teszi le a voksát, hogy a borostyán az Északi-tenger mellől származik: „a borostyán az északi óceán szigetein keletkezik természetes módon, a fenyőfélékhez tartozó fák kifolyó nedvéből keletkezik. ez a hidegtől, az időtől vagy a tengertől megkeményedik, ezután a dagadó ár elsodorja a szigetekről és a partok felé viszi, mert anynyira könnyű, hogy szinte lebeg a vízen, és nem süllyed a fenekére”
(Plin. NH XXXVII.42)

Nagyjából fél évszázaddal később Tacitus is ugyanezen a véleményen volt:
„Tehát most már a Sueb-tenger jobb partján az aestius törzsek földjét nyaldossa a víz. a tengert is kutatják és ők az egyedüliek, akik a sekély vízben és parton borostyánkövet, a maguk nyelvén glaesumot gyűjtögetnek. Mint afféle barbárok, sem a természetét, sem a keletkezését nem kutatták, nem is tudták meg; sőt sokáig a tengertől kivetett egyéb dolgok között hevert, míg a mi fényűzésünk nevet nem adott neki. Ők maguk nem használják: durva állapotában szedik, megformálatlanul továbbítják s csodálkozva veszik el az árát. Mégis megállapítható, hogy fának a nedve, mivel gyakorta látszanak benne bizonyos állatok, valamint madarak, amelyek belekerültek a nedvbe, majd a hamarosan megszilárduló anyagban rekednek. Ügy gondolnám tehát, hogy miként Kelet rejtett tájain, ahol minden tömjént és balzsamot izzad, úgy a Nyugat szigetein s földjein is, a különösen termékeny ligetekben és erdőkben vannak olyan anyagok, melyek az alacsonyan járó nap sugaraitól kisajtolódva és folyékonnyá válva a közeli tengerbe csorognak, és melyek a viharok erejétől a szemközti partokra vetődnek ki. Ha a borostyánkő természetét közelébe vitt tűzzel vizsgálod, fáklya módjára meggyullad s lángot vet, zsírosat és illatosat; majd mintegy szurokká vagy gyantává nyúlósodik”
(Tac. Germ. 45.2-4).

A legjobb borostyánlelőhelyek valóban Litvánia, Lettország, Oroszország (Kalinyingrád), Lengyelország, Dél-Svédország és Dánia tengerparti területein találhatók és messze leggazdagabb a Samland-félsziget Königsberg/Kalinyingrád körzete.

Borostyánnal már a korai bronzkor óta kereskedtek, ezt az értékes anyagot már az i. e. 14. században elsüllyedt Ulu Burun-i hajóroncsban is megtalálták. Észak-Itáliában az etruszk művészek is különös előszeretettel használták. Ügy tűnik, a germánok már a római hódítást megelőzően is kereskedtek borostyánnal a későbbi via Sucinaria mentén: „A germánok leginkább Pannonia provinciába szállítják, és innen először a venétek tették közismertté, lévén közvetlen szomszédai Pannoniának, és mert az Adriai-tenger mentén élnek”
(Plin. NH XXXVII. 43).

Bár a kelta és germán törzsek gyógyerejű amulettként is használták, és a kő gyógyító hatásában — különösen a csecsemők esetében — a rómaiak is hittek; a borostyánkő nem elsősorban ezért a vélt tulajdonságáért volt népszerű Rómában, hanem mert luxus díszműtárgyakat készítettek belőle. Plinius írja, hogy „egy kicsiny emberfigura ára fölülmúlja egy erőteljes élő emberét”, vagyis egy rabszolgáét (NH XXXVII. 49).
Ugyancsak nála olvassuk, hogy „a minap vált közismertté és még él is az a római lovag, akit beszerzésére az a Iulianus küldött ki, aki Nero császár gladiátori játékait rendezte. Miután bejárta a kereskedőhelyeket (commercia) és a partokat, olyan mennyiséget gyűjtött össze, hogy a díszemelvényt a vadállatoktól védő hálókra borostyánköveket raktak, de borostyánból voltak még a fegyverek, a halottszállító és az egyik nap teljes felszerelése is (totusque... apparatus), mert váltogatták az egyes napok pompáját”. Pausanias tudósítása szerint (V. 12) Traianus foruma számára egy életnagyságú Augustus-szobrot készítettek borostyánkőből, amelynek természetesen csak a borítása készülhetett a drága anyagból.

Plinius elbeszélésének hitelességét alátámasztja, hogy a Borostyánút kiindulópontjánál, Aquileiában igen jelentős mennyiségű borostyánkő került elő. Készítettek belőle gyűrűket, függőket, karkötőket, nyakláncokat, parfümös tégelyeket, kiskanalat, tükörkeretet. Egy borostyánkőből készült levélen a jól ismert ANNFF rövidítés volt olvasható, amely egy újévi jókívánság [(AN(num) N(ovum) F(austum) F(elicem) = „kellemes és boldog új évet”]. Az amulettek mellett kis szobrok is készültek borostyánkőből, ezek Cupidókat, Eróst, Psychét, emberi és állati figurákat ábrázoltak. Az aquileiai műhelyek faragványait Londontól Kölnön és Drezdán keresztül Pompeiig Európa sok múzeumában megtalálhatjuk. A legtöbb, sírmellékletként előkerült, datálható aquileiai borostyánfigura az 1-2. századból való. Kínai források szerint a rómaiak még ide is exportáltak borostyánkövet, ami valószínűleg szintén a Baltikumból származott.

A rómaiak és a limestől északra élő törzsek természetesen nemcsak borostyánkővel kereskedtek. A szabad germánoknál talált legközönségesebb római tárgyak a vert pénzek voltak. Tacitus szerint a határmenti törzsek már áttértek a pénzhasználatra, míg a beljebb fekvő népek barterkereskedelmet folytattak (Tac. Germ. 5.4).
A germánok elsősorban az ezüstpénzeket fogadták el, a 3. század előtti időszakból csak nagyon kevés bronzpénz került elő. A germán arisztokrácia meggazdagodásáról szemléletes képet nyújtanak a nagyobb ezüstkincs-leletek, mint a 69 darabból álló hildesheimi kincs (1. század), a Hassleben-tál (i. sz. 250 k.), a mecklenburgi patera, a sacraui keverőedény és a Hoby-serlegek (2. század).
A római terra sigillata-áru különösen gyakori a limesmenti területeken, Kelet-Poroszországban (különösen a Warthe-medencében) a rheinzaberni és a westerndorfi kerámia fordul elő nagy mennyiségben. A rómaiak előszeretettel exportáltak üveget a Barbaricumba, különösen népszerűek voltak a Rajna vidékéről származó ivóedények. Bizonyosra vehető, hogy amphorák hiánya az északi területeken nem jelenti azt, hogy a római tartományokból nagy mennyiségben ne exportáltak volna bort a barbároknak, akik sokszor felöntöttek a garatra (Tac. Ann. 23.1).


A bort nyilvánvalóan hordókban vagy bőrtömlőkben szállították. A késő-ókorban megtiltották a borexportot a barbár területekre (Cod. Iust. IV. 41.1). Bár sok információnk nincs róla, de bizonyosra vehető az is, hogy a rabszolgakereskedelem is nagyban folyt Róma és Germania libera között. Tacitus többször is írja, hogy a rabszolgaság intézménye a germán törzsek között is jól ismert (Tac. Ann. II. 24; XII. 27; XIII. 56; Germ. 24; vö. Dio LVI. 22.4). Néhány germán rabszolga sírköve is fennmaradt (CIL III 301), és esetenként irodalmi utalásokban is előfordulnak (Clem. Alex. Paed. III. 4). Az is jelentőségteljes tény, hogy az ószászban és az ófranciában mangon szó, amely „kereskedőt” jelent, a latin mango, azaz „rabszolgakereskedő” kifejezésből származik.


Forrás: Grüll Tibor A Római Birodalom történeti földrajza 5 Gazdasági földrajz