Közgazdászok szerint a birodalmi gazdaságok állandó kísérőjelenségei a pénzügyi válságok. Augustus pénzreformját követőben nem egészen 300 év alatt a denarius elveszítette ezüsttartalmának 90%-át - vagyis gyakorlatilag bronzpénz vált belőle -, továbbá az árak 1000%-kal emelkedtek. Emellett időről időre akut válságok robbantak ki, ami nemcsak a Via Sacra (a római Wall Street) bankárait ejtette kétségbe, hanem az egész gazdaság megbénulásával fenyegetett. Az első nagyobb krízis Tiberius uralkodása alatt, Kr. u. 33-ban jelentkezett:

(16) Közben sok feljelentő azok ellen rontott, akik pénzüket uzsorakamattal gyarapítgatták a dictator Caesar törvénye ellenére, amely a hitelezés módjáról s az Italián belüli birtoklásról intézkedik, s amelyet jó ideje figyelmen kívül hagytak, mivel a közjót a magánérdek mögé szokás rendelni. Rómának csakugyan régi baja, zendüléseknek s viszálykodásoknak igen gyakori oka volt az uzsora, ezért próbálták elnyomni az ősi és kevésbé romlott erkölcsű időkben is. Mert először a tizenkét táblás törvényben rendelkeztek úgy, hogy senki tíz százaléknál több kamatot ne követelhessen, míg azelőtt a gazdagok kénye-kedve szerint hajtották be.
Azután tribunusi előterjesztés alapján a felére mérsékelték; végül megtiltották a pénzkölcsönzést, és számos néphatározattal próbálták megakadályozni a visszaéléseket, melyek azonban annyi tilalom ellenére is csodálatos mesterkedésekkel ismét jelentkeztek. De ekkor Gracchus praetor, akinek illetékességébe ez az ügy tartozott, és akit az adósok tömege szorongatott, előterjesztést intézett a senatushoz, s a rémüldöző atyák (mivel egyikük sem volt ment ettől a bűntől) kegyelmet kértek.
Mikor a princeps hozzájárult, egy év és hat hónapi határidőt tűztek ki, mely alatt mindenki a törvény rendelkezései szerint köteles rendezni vagyoni számadásait. Ebből pénzszűke támadt, miután minden hitelt megszüntettek, és oly sok személy elítélése s javaik elárverezése következtében a sok készpénz a császári vagy az államkincstárban hevert. Erre a senatus előírta, hogy tőkéjének kétharmadát mindenki italiai földekbe fektesse. De a hitelezők az egészet követelték, és a felszólítottak nem érezték illendőnek, hogy csorbítsák hitelüket. Így eleinte futkostak és könyörögtek, azután zúgott a praetori törvényszék, s az orvosszerül kitalált adásvétel az ellenkezőjére fordult, mivel a kölcsönzők földvásárlás címén minden pénzüket elrejtették.
A kínálat bőségét áresés követte, úgyhogy minél inkább eladósodott valaki, annál bajosabban tudta a földjét áruba bocsátani, és sokan a csőd szélére kerültek. A családi vagyon elvesztése a méltóságot és hírt veszélyeztette, míg csak Caesar nem segített: állami bankokon keresztül százmillió sestertiust bocsátott rendelkezésre, s lehetővé tette a kamatmentes kölcsönt három évre, ha az adós az állam javára kétszeres értékű ingatlant zálogosított el. Így helyreállt a hitel, és lassanként magánhitelezők is akadtak. A földek vásárlása sem a senatusi határozat előírása szerint ment végbe; a szigorú kezdet után - mint általában - senki sem törődött a végével.
Tacitus: Annales VI. 16-17 (Borzsák István fordítása)


Richard Duncan-Jones elemzésében hangsúlyozza, hogy a 33-as válság alapvetően politikai okokra és nem a gazdaság vagy a pénzügyi szektor hibás működésére vezethető vissza. A hitelezés jogi úton történő beszüntetése drasztikus hatással volt a gazdaságra és a társadalomra, mivel az arisztokrácia nyakig ült a hitelekben. A krízis rávilágít arra a tényre, hogy a római felsőbb osztályok számára létkérdés volt a hitelezés, amiből a költséges építkezéseket, a luxus életmódot, a hivatalok megvásárlását és az ezekkel járó jelentős kiadásokat finanszírozták.
Az is látható, hogy az arisztokrácia szívesebben tartotta vagyonát földekben, mint készpénzben. A felhalmozódott adósságokat csak úgy tudták törleszteni, ha a földeket áruba bocsájtották, ami drasztikus áresést eredményezett az ingatlanpiacon. A helyzetet az állami bankok feltőkésítése oldotta meg, amit a császári fiscus biztosított - ebből is világosan látszik, hogy már a korai császárkorban a princeps rendelkezett messze a legnagyobb anyagi forrásokkal.

A Kr. u. 33-as válság ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a nemesfém fizetőeszköz hiánya könnyen likviditási problémákat okozhatott a gazdaságban. Negatív hatással járt a fő pénzverde áthelyezése Lugdunumba (Lyon) nagyjából ebben az időszakban, ami a forgalomba kerülő bronzpénzek mennyiségét csökkentette Itáliában.
Ugyancsak rosszul hatott a pénzpiacra Tiberius hírhedten zsugori életmódja: sem nagyszabású középítkezések, sem fényes játékok nem voltak Rómában. A császár azonban hamar észbe kapott: a Tiberius utolsó hat évében vert aranypénzek száma megháromszorozódott, az ezüstpénzeké megtizen- négyszereződött az előző évekhez képest. A krízis egyik tanulsága - írja Duncan-Jones -, hogy egy alapvetően nem pénzügyi jellegű válság is járhat súlyos monetáris következményekkel.

Egy korábbi fejezetben már esett szó az infláció római megfelelőjéről: a hivatalos pénzrontásról. [2.5.] A Nero korától kezdve folyamatosan alkalmazott módszer - a denariusok ezüsttartalmának csökkentése - eleinte nem okozott nagy gondot, de a későbbiekben súlyos következményekkel járt, például azzal, hogy a bankárok nem akarták elfogadni a hivatalos állami fizetőeszközt. Ez viszont az egész hitelpiacon elhúzódó, súlyos válságot eredményezett. Az oxyrhynchusi nomos főnöke a következő rendelettel próbálta megregulázni a renitens pénzembereket Kr. u. 260-ban:

Aurélios Ptolemaios, más néven Nemesianos, az oxyrhynchosi kerület főnöke. Minthogy az összegyűlt hivatalnokok azzal vádolták a váltóüzletek bankárait, hogy ezek nem akarván elfogadni a császárok isteni pénzét, bezártak, szükségessé vált, hogy a banktulajdonosok rendelettel utasíttassanak a bankok kinyitására és minden pénz elfogadására és felváltására, kivéve a nyilvánvalóan rosszul vert és hamis pénzt. Tehát nemcsak ezek, hanem mindazok, akik bármilyen pénzüzlettel foglalkoznak, vegyék tudomásul, hogy ha nem engedelmeskednek e rendeletnek, el fogják szenvedni mindazt, amit a helytartó őnagysága reájuk vonatkozólag már korábban is elrendelt. Láttamoztam. Az első évben, Hathyr huszonnyolcadik napján. P. Oxy. 1411
(Moravcsik Gyula fordítása)


Szintén egy korábbi fejezetben esett szó Diocletianus Kr. u. 301-ben kiadott ármaximáló és pénzreform-rendeletéről (Edictum de pretiis venalium). [2.5.] Természetesen egy mély gazdasági és monetáris válságot nem lehet mégoly szigorú rendeletekkel sem megoldani, így Diocletianus hiába maximálta az árakat és a béreket, továbbá hiába rendelte el értékálló pénz veretését, a gazdaságot nem lehetett egyik napról a másikra kifehéríteni.
A keresztény Lactantius egyenesen pusztító következményekről beszélt: a földeket elhagyták a parasztok, és az áruk visszatartása miatt mindenütt éhínség dúlt (De mort. pers. 7, 3). A rendelet kiadását követő tíz év alatt ismét 100%-os infláció következett be a pénzrendszerben.