A pénznek sokféle típusát ismeri a mai közgazdaságtan. A vert pénzekről és azok típusairól korábban már szóltunk. [^ 2.5.] Az ún. „árupénz” (commodity money) olyan csereeszköz, amelyben valamilyen tárgy képviseli az értékmérő eszközt: ilyen egyes természeti népeknél a kauricsiga, a sókocka, a prémek vagy a fejlettebb területeken az aranyrúd. Sokkal összetettebb az ún. „bizalmon alapuló pénzek” (fiduciary money) vagy a belső érték nélküli, sőt nemesfém fedezetet sem tartalmazó ún. „fiat-money” (a latin fiat, „legyen” szóból) kérdésköre, amely lényegét tekintve a mai papírpénznek feleltethető meg.
A papírpénzek fedezetét tulajdonképpen a kibocsátó állam iránti bizalom jelenti, s ha ez a bizalom meginog, akkor a pénz elértéktelenedik. Az ókori és a mai gazdaság pénzügyi szereplői közé azonban nemcsak a nemesfémekből vert pén-zek, az árupénzek és a bizalmon alapuló pénzek, hanem sok minden más is hozzátartozott: például a banki tartalékok, a látra szóló betétek, a lekötött betétek vagy a hitelintézeti értékpapírok - ezeket a közgazdaságtan monetáris aggregátumnak nevezi.

A Római Birodalom pénzügyi rendszerének régebbi kutatására az volt a jellemző, hogy a forgalomban lévő pénzt (pecunia) kizárólag a vert pénzzel (nummi) azonosította. Az elsősorban William V. Harris és Sitta von Reden nevéhez fűződő legújabb felfogás szerint azonban a pecunia fogalmába nemcsak a vert pénzeket és azok előzményeit (pl. aes signatum) kell beleértenünk. E kutatók meggyőzően érveltek amellett, hogy a bizalmon alapuló pénz már létezett a római korban, sőt, nagyon is fontos szerepet játszott a gazdaság működtetésében, például a nagy összegű tranzakciók esetében, amikor a vert pénz fizikai mozgatása megoldhatatlan lett volna. Hogyan tudta Cicero kifizetni azt a 3,5 millió HS-t, amibe palatinusi háza került? (Cic. Adfam. V. 6, 2.) Vajon mikor C. Albinius megvásárolta egy bizonyos C. Pilius birtokát, a 11,5 millió HS-t vert ezüstpénzekben küldte el neki? (Cic. AdAtt. XIII. 31, 4.)

A mai gazdaságtörténészek biztosra veszik, hogy az ókori rómaiak - csakúgy, mint napjaink nagybani vásárlói - készpénz nélküli fizetési formákat használtak. Itt volt mindenekelőtt az úgynevezett nomen (többes számban nomina), amely egyfajta „hitelkötvény”-ként működött. Cicero a De officiisben éppen egy villa megvásárlásával kapcsolatban használja a következő formulát: „a tartozást bejegyzi, az üzletet nyélbe üti” (nomina facit, negotium conficit, XIV. 59; Havas László fordítása).
Nomennek nevezték a számadáskönyvek „tartozik” rovatába könyvelt adatokat, mikor kölcsönt folyósítottak valaki számára. Amikor egy vásárlást „nominálisan” végeztek, a vételárat a tulajdonos vagy közvetítő kölcsön formájában folyósította a vevődnek, amit az valamilyen pénzügyi tranzakció vagy részletfizetés útján egyenlített ki. Úgy látszik, ez a vételi forma olyan gyakori lehetett, hogy már a Kr. e. 2. században elismerte a jog, ha valaki nomen (kölcsönszerződés) révén szerzett vagyontárgyát delegatio vagy transcriptio útján egy harmadik félnek adta át (vö. Cato Agr. 149, 2).

Kr. e. 49-ben Quintus Cicero megpróbált egy kölcsönt átruházni Atticusnak, amivel egy bizonyos Egnatius tartozott neki (Cic. AdAtt. VII. 18, 4). Röviden szólva: bármely nagy összegű kifizetést már a köztársaság korában végre lehetett hajtani készpénz mozgatása nélkül, mégpedig kölcsönszerződésekkel vagy kölcsönszerződések átruházásával. A köztársaság korában - írja Sitta von Reden - ehhez a tranzakcióhoz még valamennyi érdekelt fél egyetértése volt szükséges, de a Kr. u. 2. századra már kevéssé személyes és meglehetősen szokványos fizetési móddá vált.

A készpénz nélküli pénzügyletek másik formája a permutatio, mikor egy dolgot kicserélünk egy másikra, de ez nem feltétlenül bartercserét jelent (amikor árut árura cserélünk), hanem egyik pénznem átváltását egy másikra, és a pénz közvetítését váltókkal. Cicero gyakran használja ezt a kifejezést, anélkül hogy megmagyarázná jelentését (Cic. Ad Att. V. 15; XI. 1, 24; XII. 24, 27; XV. 15; Adfam. II. 17; III. 5; Ad Quint. frat. I. 3; Pro Rabir. 14).
Egy ízben Cicero, aki nem tartózkodott Rómában, megkérte Atticust, hogy Athénban tanuló fiának, Marcusnak fizesse ki a tandíját permutatio révén. Atticus, akinek számos hitelszerződése volt Görögországban, talált egy hitelest, aki odaadta a pénzt Marcusnak. A hiteles valójában Atticusnak tartozott, és a pénzt Marcusnak adta, de ezzel hitelét mégis Atticus felé törlesztette. Cserébe természetesen Cicero fizetett Atticusnak: Róma bizonyos negyedében házakat bérelt ki tőle (Cic. Ad Att. XII. 24, 1; XII. 27, 2; XII. 32, 2; XIII. 37, 1; XIV. 7, 2; XIV. 16, 4; XIV. 20, 3; XV. 15, 4; XV. 17, 1; XV. 20, 4; XVI. 1, 5).

A harmadik típus informális (chirographa) vagy hat tanúval aláíratott formális (sungrapha) kölcsönszerződés volt. Eleinte ezt a formát csak nem római polgárokkal kötött szerződéseknél használták. A Kr. e. 1. század közepére azonban mindkét szerződési formával olyan kölcsönt jegyeztek, amely harmadik félre is átruházható volt. Cicerónak C. Trebatius Testához írott leveleiből kiviláglik, hogy a sungraphát pénzhelyettesítőként is használták (Adfam. VIII. 2, 2; VIII. 4, 5; VIII. 7, 1; VIII. 8, 8): „Annyira siettél összeszedni a pénzt és hazamenni, mintha az, amit a helytartónak átadtál, nem egy ajánlólevél, hanem egy adóslevél (sungrapha) lett volna” (Ad fam. VII. 7, 1).
Cicero egy Atticushoz szóló levelében megemlíti, hogy a ciprusi Salamis városa kölcsönzött Brutustól 100 talentumot (2,4 millió HS-t), amiről egy sungraphát adtak ki (Ad Att. V. 10). Ennek a kölcsönnek a kamataival kapcsolatban azután némi vita támadt, mivel a dokumentum olyan kamatrátát határozott meg, ami illegálisnak minősült akkor, amikor Cicero Cilicia és Cyprus kormányzója lett.

A készpénzt helyettesítő fizetési formák a hellenisztikus korban alakultak ki, de a római uralom idején figyelemre méltó változásokon mentek keresztül. Mivel a Római Birodalom földrajzi kiterjedése jóval nagyobb volt a hellenisztikus királyságokénál, azt a közigazgatási és jogi környezetet is messze nagyobb területen kellett garantálni, amelyben ezek a tranzakciók végrehajthatók voltak. A rómaiak nagyobb rugalmasságot is tanúsítottak a készpénz nélküli transzferekkel kapcsolatban: a nomenek átruházása harmadik félnek delegatio útján igen széles körben használt módja volt a fizetésnek.