Mindez jogosan veti fel a kérdést: a rengetegféle pénz és pénzhelyettesítő eszköz, továbbá a hatalmas méretű gazdaság működtetése nem hívta-e létre a bankokat? A ránk maradt dokumentumok azt is igazolják, hogy a kölcsönadás és kölcsönvétel a római társadalom minden szintjén jelentkezett, természetesen eltérő célokkal. Az irodalmi szövegekben inkább a nagy összegű, befektetési célú kölcsönöket említik; míg az üzleti életről valló papiruszok és viasztáblák közönsége túlnyomóan kis összegű fogyasztási kölcsönöket vett fel.
Tudjuk, hogy a rómaiak - a Lex Gabinia (Kr. e. 67 vagy 58) tiltása ellenére - sokszor adtak kölcsönöket a provinciálisoknak. Már említettük, hogy Brutus Kr. e. 56-ban a ciprusi Salamis városának 2,4 millió HS-t kölcsönzött. A hatalmas kölcsönök jelentősen eladósították a provinciák lakóit, ami nemegyszer felkelésekhez vezetett. A Galliában Kr. u. 21-ben kitört lázadás oka is ez volt (Tac. Ann. III. 40), és a britanniai Budicca-felkelés mögött is az húzódott meg, hogy Seneca hirtelen egy összegben, kamatostul követelte vissza az Icenus törzsnek folyósított 40 millió HS kölcsönét (Dio LXII. 2, 1; Tac. Ann. XIV. 31). Egyébként Vespasianus apjáról is tudjuk, hogy előbb Asia adóbérlője volt, majd nagy összegeket adott kölcsön a Helvetius törzsnek (Suet. Vesp. 1, 3). Mivel a pénz Rómában csak kevesek kezében koncentrálódott, a monetáris gazdaságot a hitel működtette.

A kölcsönöket sokféleképpen lehetett intézni: személyesen, közvetítőkön vagy bankárokon keresztül. A három kategória a gyakorlatban átfedéseket mutatott, és a ránk maradt dokumentumokban sem mindig tudjuk elkülöníteni őket. Cicero egyik leveléből kiderül, hogy mind neki, mind Atticusnak voltak közvetítői Puteoliban (AdAtt. VI. 2, 3). A Sulpicius-bankház ránk maradt könyveléséből (tabulae Sulpiciorum) kiderült, hogy Claudius császár maga is kölcsönzött a patrimoniumából felszabadítottjain és a nevezett bankházon keresztül. [2.3.] A közvetítés sokféle formában működött.
M. Scaptius és P. Matinius negotiatores voltak, akik kölcsönöket is közvetítettek egyszeri jutalék vagy kamatrészesedés fejében. Az elithez tartozó pénzkölcsönzők is ügynököket használtak fel (procuratores, institutores), akik megbízójuk érdekében helyezték ki a kölcsönöket. A rabszolga-tulajdonosok (tehát maga a császár is) olyan professzionálisan kiképzett rabszolgákat vagy szabadosokat is alkalmaztak, akiket faenatoresnak neveztek.
A másik lehetőség olyan pénzkölcsönzéssel foglalkozó társaságok (societas) felállítása volt, amelyeknek egyik legkorábbi példáját maga az idősebb Cato nyújtja, aki tengeri kölcsönökbe fektette vagyona egy részét (Plut. Cato mai. 21, 6). Valószínűleg a Sulpicius-bankház is negotiatorok vagy bankárok societasa lehetett. Egy-egy ilyen társaság akár 50 főből is állhatott, amelyben a tagok nem egyformán, hanem az általuk bevitt tőke alapján részesedtek a nyereségből.

A mai bankok ősei a letéti üzletből fejlődtek ki. A magánszemélyek értékes ingóságaikat, nemesfém kincseiket, pénzüket otthon nem tudták eléggé nagy biztonságban megőrizni, ezért ezeket templomokban, szentélyekben vagy királyi kincstárakban helyezték el. Az istenség, a király tisztelete, ezenfelül a szent helyek, kincstárak őrszemélyzete kellő biztonságot nyújtott a letét számára.
A papok, a kincstárnokok a kölcsönért hozzájuk forduló magánszemélyeknek a rájuk bízott értékeket kikölcsönözték. A templomi bankok az ókorban igen sokáig működtek: minél híresebb volt egy-egy templom, annál nagyobb jelentősége volt a banki világban. A kis-ázsiai templomi bankokat „az istenség bankjainak” (trapezai tu theu) hívták.

Beate Dignas kutatásai szerint megkülönböztették a szent letéteket, amelyeket csak a templom javára lehetett fordítani, illetve a nyilvános letéteket, amelyeket kamatra kölcsönözhettek. Hasonlóképpen működött a jeruzsálemi Templom is, amelynek a kincstárában elhelyezett hatalmas pénzösszegeket egyes kutatók - tévesen - „holt tőkének” tekintik, holott csak a qorbánnak nevezett „szent letétet” nem volt szabad profán célokra használni. A tulajdonképpeni bankárok (argentarii) a pénzveréssel egyidejűleg jelentek meg Rómában, de csak a Kr. e. 2. századtól rendelkezünk róluk több információval.
A Kr. e. 1. századra már banki szolgáltatások egész sorát nyújtják a lakosságnak. Az argentarii főleg abban különböztek az előbb említett pénzkölcsönzőktől, hogy banki letétek őrzésére is vállalkoztak. A letéteknek két fajtája volt: a zárt letét (depositum regulare) és a nyitott letét (depositum irregulare). Az előbbi esetben a bankár köteles volt a rábízott letétet érintetlenül, azonos címletekben vagy darabokban, ahogy átvette, megbízójának felszólításra visszaadni. E tevékenységéért a bankár őrzési jutalékot kapott, mivel a letétet nem használhatta fel.
A másik fajta letétet a bankár szabadon felhasználhatta üzleti céljaira, és azt csak a megállapodás szerinti időpontban kellett megbízójának visszaszolgáltatnia. A bankár a nyitott letétként átvett összeget ügyfele hallgatólagos beleegyezésével gyümölcsöztethette, és ezért a bankár kamatot térített neki.

Ugyancsak a Kr. e. 2. század utolsó évtizedeiben jelentek meg Itáliában - elsőként a praenestei szentély körzetében - a nummulariusnak nevezett „pénzvizsgálók”, akiknek elsődleges feladata a különféle pénzérmék meghatározása és átváltása volt. A nummularii Augustus korában jelentek meg Rómában, és a Kr. u. 2. századra a pénzváltás mellett letéti bankársággal is foglalkoztak, de sosem vettek részt árveréseken (Dig. II. 13, 9.2; II. 14, 47.1; XVI. 3, 7.2).

A Kr. e. 2. század közepe és a Kr. u. 2. század vége közötti időben voltak aktívak a forrásokban coactoresnak nevezett „adósságkezelők”, akik adósságkonszolidációt végeztek magánszemélyek felé, de nem voltak igazi bankárok. Ez utóbbiaknak a Kr. e. 1. században megjelent coactores argentariit szokás tekinteni, akik egyszerre foglalkoztak adósságkezeléssel és pénzkölcsönzéssel. A római törvények szerint ezt a foglalkozást nők nem űzhették (Dig. II. 13, 12). A bankárok a 3. századi válság idején eltűnnek a forrásokból, és csak Kr. u. 330-340 körül kerülnek elő újra, de ebben az időben az argentarius megnevezés már csak az ezüstművesekre vonatkozik.

A rómaiak az évi 12%-os, azaz a havi egy százalékos kamatot (fenus unciarium) tartották jogosnak, és ezt a kamatlábat a Tizenkét táblás törvényekben is rögzítették. Minthogy a római pénzpiacon a köztársaság korában a pénzhiány szinte állandó volt, a kamatlábat nehezen lehetett maximálni, a gazdasági helyzet legcsekélyebb megrázkódtatására a pénzpiac érzékenyen válaszolt.
Kr. e. 62-ben a kamatláb 12% körül mozgott, de megbízható adós (bonum nomen) már 6%-ért is kapott kölcsönt, Kr. e. 54-ben pedig, midőn a magistratusi választásokra nagy vesztegetési összegeket vettek fel a jelöltek a bankokban, a kamatláb 4%-ról 8%-ra szökött. Amennyiben nagyobb pénzösszegek érkeztek a Városba, a kamatláb csökkent. Az évi kamatláb tehát Rómában általában évi 6-12% között mozgott, a tartományokban persze ennél lényegesen magasabb is lehetett.

Az argentariusok szakmai és erkölcsi megbecsültsége mindig magasan felülmúlta a magánzókét. Mi az oka annak, hogy Rómában mégsem alakulhatott ki egy sajátos „burzsoázia”, vagyis egy tőkés réteg, amely professzionális pénzszolgáltatásai révén alakíthatta volna a római gazdaság fejlődését? A válasz Jean Andreau szerint abban keresendő, hogy különösen Augustus korától kezdve a földbirtokos arisztokrácia és maga a császár is beszállt a pénzügyletekbe, vagyis a politikai és a gazdasági hatalom az ő kezükben összpontosult. Még a kockázati tőkebefektetések is a földbirtokos arisztokrácia kezében voltak. Tipikusan ilyennek minősült a tengeri kölcsön, amelynek folyósítása teljesen más feltételekkel zajlott, mint az egyéb áruhiteleké vagy személyi kölcsönöké:


Kallimachos tengeri kereskedelemre pénzt vett kölcsön Stichustól, Seius rabszolgájától, Syria provinciában, Bérytos városában - Brundisium városáig. A pénz hitelezése úgy történt, hogy a hitelező zálogba vette a hajózásnak mind a kétszáz napjára azokat az árukat, amelyeket az adós Bérytosban szerzett, hogy onnan Brundisiumba szállítsa, valamint azokat is, amelyeket Brundisiumban szándékozott vásárolni, hogy onnan Bérytosba szállítsa. Egyezség jött tehát köztük létre, melynek értelmében Kallimachos, mihelyt megérkezik Brundisiumba, a legközelebbi szeptember Idusáig új árukat vásárol, és onnan visszaindul Syriába, vagy ha eddig a határidőig nem tudna árukat vásárolni, és nem indulna vissza Brundisiumból, haladéktalanul visszafizeti az egész pénzösszeget, mintha a vállalkozás lezárult volna, és megtéríti valamennyi költségüket azoknak a személyeknek, akik majd átveszik a pénzt, hogy Rómába juttassák.
Ulpianus: Digesta XIV. 1, 122.1

Mivel a befektetett tőke ellenértékét a hajórakomány képezte, ha ez elveszett, az egész összeget elbukta a befektető. Az egyetlen komplett tengeri kölcsön szövege egyébként Démosthenés Lakritus ellen című beszédében maradt fenn (Or. XXXV. 10-13). Ebben egy Athénból Pontusba menő hajó rakományát (feltehetően gabonát) veszi zálogba a kölcsönadó, oly módon, hogy a kereskedőnek megérkezése után húsz napot ad az importáru eladására. A legismertebb tengerikölcsön-szerződés szövege az ún. Muziris-papiruszban (P. Vindob. G 40822) maradt fenn, amelyet a Kr. u. 2. század derekán egy egzotikus indiai árukkal Muzirisból Alexandriába tartó hajó rakományára kötöttek.