Michael Crawford hagyományos nézete alapján a római gazdaság csak Itá-liában tekinthető monetizáltnak, a provinciákban csak nagyon alacsony szinten mozgott a készpénzforgalom, és ott is leginkább csak a városokra volt jellemző! A rurális területeken egyenesen jelentéktelennek tekinthetjük a pénzforgalmat, itt a gazdaságot az árucsere (barter) működtette. Ezt a tradicionális képet alapjaiban megváltoztatták az utóbbi évek elméleti és gyakorlati kutatásai.
Sitta von Reden szerint a római gazdaság monetizációjának három fő motorja a hadsereg, az urbanizáció és a mezőgazdaság kommercializálódása (azon belül a villagazdaságok kiépülése) volt. A római katonák zsoldjukat készpénzben kapták, amit időnként donativumokkal és a hadizsákmánnyal is kiegészítettek, s ezt a nem csekély összeget többnyire állomáshelyükön költötték el.
Ezzel áll összefüggésben Constantina Katsari megfigyelése, miszerint a numizmatikai leletek nem a katonai táborokban, hanem a környékükön található településeken koncentrálódnak. Bár a keleti városokban már évszázadokkal a római hódítás előtt elterjedt a készpénzhasználat, nyugaton nagy lökést jelentett a monetizáció számára az urbanizáció.
A municipiális kormányzatok jelentős összegeket költöttek városaik fejlesztésére, ami a vidéken élők számára is remek munkaalkalmat jelentett; továbbá a szolgáltatóipar is a városokban koncentrálódott, ami ugyancsak növelte a pénzforgalmat. A polikultúrára épülő villagazdaságok érdekeltek voltak termékeik értékesítésében, amelyeket nemcsak a közeli települések piacaira vittek, hanem - különösen a bor és olaj esetében - akár távolabbi provinciákban is kereskedtek velük. Ebből is következik, hogy a rurális jellegű településeken - különösen a villagazdaságokban - több pénzlelet került elő, mint a városokban.

Richard Duncan-Jones becslése szerint a Kr. u. 2. században egyidejűleg kb. 12,012 milliárd HS értékű arany- és 6,864 milliárd HS értékű ezüstpénz lehetett forgalomban a Római Birodalom területén, amihez kb. 2 milliárd HS értékű bronz- és rézpénz is járult. Ez az adat még mindig elég kevés a kora újkori Európával összehasonlítva, különösen az amerikai arany és ezüst beáramlása után. Két dolgot azonban biztosan állíthatunk: a római gazdaság sokkal monetizáltabb volt, mint a késő középkori Európáé, a pénz mozgása viszont sokkal lassabb, mint a preindusztriális Európában. A becslések szerint a Kr. u. 1-2. századi Rómában kb. 20 000 tonna ezüst állt rendelkezésre pénzverés céljára - 1809-ben Nyugat-Európában ez a mennyiség 47 426 tonna volt. Elsőként Kevin Greene hívta fel a figyelmet arra, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségéhez képest milyen kevés pénzt találnak a régészek az ásatásokon. A corbridge-i erőd feltárása során összesen 1387 pénzérme került elő az 1-2. századból, 26 aureus összértékben.
Ha figyelembe vesszük az ebben az időben itt állomásozó katonaság zsoldját, annak összértéke 240 000 aureust (= 24 millió HS) tett volna ki, vagyis a pénz elvesztésének mértéke kevesebb mint egy század százalék volt. Silchesterben 8870 darab pénzérme került elő az ásatások során, ami önmagában lenyűgöző adatnak tűnhet, de ha figyelembe vesszük, hogy a település 300 éven át fontos városi központ volt, ahol ráadásul a 19. század óta intenzív kutatás folyik, ez a mennyiség inkább lehangoló. A lakosság által elveszített pénzek vizsgálatából az is kiderült, hogy míg az első két évszázadban 1000 érmére jutott egy elveszített, addig Kr. u. 260-273 között ez a szám felugrott 15-re. Greene szerint világos, hogy ez a pénz elértéktelenedésével függ össze - egyszerűen nem volt értelme az elgurult érmét megkeresni.

A római korban arra is találunk példát, hogy az emberek viszonylag sok pénzt tartottak otthonukban. Egy Viterbóhoz közeli kisvárosban, Musarnában 1987-ben jelentős kincsleletre bukkantak. Egy Kr. e. 1. századi üzletben, egy hétköznapi korsóban 994 denariust és 3976 sestertiust fedeztek fel a régészek. A denariusok rendkívül jó állapotúak, szinte használatlanok voltak. A tulajdonos valószínűleg Kr. e. 120 és 80 között, azaz évtizedeken keresztül kiválogatta és tezaurálta a kezén megfordult legjobb pénzeket.
A Vezúv környéki városokban (Pompeii, Herculaneum, Stabiae) összesen 32 000 pénzérmét vizsgáltak meg a kutatók. Ebben az esetben figyelembe kell vennünk, hogy ezekben a városokban „mindössze” 2000 holttestet találtak, ami azt jelenti, hogy a lakosság túlnyomó többségének sikerült elmenekülnie a katasztrófa elől, s nyilván magukkal vitték értékeiket (mindenekelőtt az arany- és ezüstpénzt).
A pompeii L. Vetutius Placidus házában, amely egyben caupona is volt, 1704 db bronzpénzt találtak 600 HS értékben, mivel az ezüstöt valószínűleg magával vitte. L. Crassius Tertius oplontisi villájában összesen 74 holttest került elő, jelentős értékű (összesen 18 000 HS) készpénzzel. Egy nőnél 409 bronz-, ezüst- és aranypénz volt (1000 HS értékben), egy vászontáskában. A pénzek egy része (110 db köztársaságkori denarius) arra mutatott, hogy az értékeket már régebb óta tezaurálták a családban. Az egyik embernél 55 aranypénz volt, egy másiknál 100 aranypénz egy dobozban.

A vert pénzt tartalmazó kincsleletek (coin hoards) - amelyek közül egyedül Britanniában kb. 1200-at ismerünk - nemegyszer megdöbbentő mennyiségű készpénzt tartalmaztak. (Az alábbi táblázat számai mellett meglepő lehet még az 1781-ben felfedezett Eye Hoard, amely 600 római aranypénzt rejtett a 4. században.)

Az egyéb területeken talált kincsleletek (pl. Marcianopolis/Reka Dev- nya, Bulgária, 1929, 81 044 db denarius) is ugyanarra mutatnak: a tezaurálásnak ez a formája kiugróan magas volt a 260-as években, különösen Valerianus (Kr. u. 253-260) és Gallienus (Kr. u. 260-268) alatt. Ezek a császárok addig soha nem látott mértékű donativumot fizettek a hadseregnek, és a lakosságot is adományokkal halmozták el.
Ugyanakkor arról a tényről sem feledkezhetünk meg, hogy a római kormányzat nagymérvű pénzrontásba kezdett, melynek során az ezüst értéke majdnem nullára csökkent, és az aranypénzek mérete és összetétele is rosszabbodott. [2.5.] A pénzrontás oka nemcsak a megnövekedett pénzkibocsátás, hanem a bányák csökkenő hozama is lehetett. Claude Domergue áttekintése szerint a korai principátus idején 173 helyen folyt nemesfém-kitermelés Hispania és Lusitania területén, míg ez a szám 21-re csökkent a 3-4. században.