logo

V December MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Diocletianus árjegyzéke

Az ókori Sztratonikeia (a mai törökországi Eski Hissar) területén a szmirnai angol konzul 1709-ben az egykori görög város törmelékei között feliratos követ talált; a kőtöredékek összeillesztése után kiderült, hogy a műkedvelő archeológus Diocletianus császár i. sz. 301-ben kiadott rendeletének tekintélyes részét találta meg. A felirattöredékekben rengeteg árucikk volt felsorolva, s mindegyik mellett ott volt a hivatalosan megállapított legmagasabb ár.
A tudósvilágban nagy volt az öröm; eladdig egyetlen sort sem ismertek a rendeletből, csak éppen tudtak róla, Lactanius keresztény író (260-340) egyik adatából, amely szerint „Diocletianus császár előbb mindenféle gazságával óriási drágulást idézett fel, s aztán rendelettel próbálta szabályozni az árucikkek árát.”

Íme, megkerült ennek a híres rendeletnek (de pretiis rerum venalium - az árucikkek áráról) egyik tekintélyes töredéke.

Száz év múlva aztán a régi római birodalom keleti fele egyre-másra kezdte ontani a rendelet töredékeit. 1807-ben Egyiptomban találtak töredékeket, aztán a görög szigeteken, majd a görög szárazföldön, s megint Kisázsiában, úgyhogy ma már harmincöt töredék ismeretes. Ezekben a töredékekben mintegy 800 árucikk szerepel.
Bizonyos, hogy a rendeletnek minden nagyobb helyen volt kőbe vésett példánya. Az eredeti szöveg a latin volt, de a birodalom görög nyelvű vidékein, különösen a Közel-Keleten, görög fordításban tették közhírré a hatóságok a császári rendeletet.

A görög fordítás nem volt hivatalos, mert a rendeletnek tizenkét féle görög fogalmazványát ismerjük; igaz, hogy a hivatalos latin szöveg is módosult, mert eddig kilencféle latin fogalmazvány ismeretes.
A helyi hatóságok és a tudatlan kőfaragók sokat rontottak az eredeti szövegeken. Ezt a huszonegyféle fogalmazványt tizennyolc helyen találták; érdekes, hogy például Glüthion városban a görög példány mellett latin fogalmazványt is találtak. Némelyik töredéken mindössze egy-egy betű vagy szám ismerhető fel, egyes töredékek besorozása pedig nagyon nehéz, gyakran teljesen lehetetlen.

Legnagyobb hiány, hogy a búza szerepel ugyan a töredékekben, de az ára egyiken sem maradt meg. Ez meglehetősen megnehezíti a többi árak viszonyítását, mert a búza, vagyis az ember egynapi kenyérellátásához szükséges liszt ára mégiscsak a legbiztosabb értékmérő. Így igen nehéz a pénz akkori és mostani vásárlóerejét összehasonlítani, bár a jegyzékben szereplő maximális munkabérek ebben a tekintetben némileg kisegítenek.
A töredékek értelmes elrendezését és csoportosítását, valamint megfejtését és legelső magyarázatát a híres német történetírónak, Mommsennek köszönhetjük; ő mutatta ki, hogy a töredékek tanúsága szerint a jegyzékben mintegy ezer tétel szerepelt; ebből nyolcszáznak a besorozása és értelmezése ma már teljesen bizonyos.

Mommsentől származik az a feltevés is, hogy a rendelet, mivel a töredékek mind a birodalom keleti feléből erednek, csak a birodalom keleti részére vonatkozott. Szerencsére előkerült már a rendelet terjedelmes bevezetése is, amelyből kiderül, hogy az edictumot a két császár (Diocletianus és Maximianus) és a két társcsászár (Constantius és Galerius) együttesen adta ki, mégpedig - mint ismételten hangsúlyozzák - az egész birodalom (universus orbis) javára


Halál az árdrágítókra!

Ez a bevezetés olyan, mintha ma adta volna ki valami árvizsgáló hatóság. Ha egyszer egy ilyen hatóságban lett volna humor, lefordíttatta volna szóról szóra Diocletianus császár rendeletét, és kiadta volna: esze ágába se jutna senkinek, hogy ez a szöveg már több mint 1650 éves. Akkor is az volt a baj, ami később: a pénz keveset ért, az áru drága volt, bújócskát játszott a pénzzel, a pénz mindenáron utol akarta érni, s ennek a versenyfutásnak a fogyasztó látta kárát; akkor is emberek voltak a kereskedők és a fogyasztók. A közgazdasági törvények pedig akkor is kérlelhetetlenül működtek.

Érdemes néhány mondatot meghallgatni a nevezetes rendeletnek a bevezetéséből:

„Államunk jólétét fenntartani és előmozdítani becsületbeli kötelesség, a római méltóság és fenség követelménye. Minekutána a birodalmat elözönlő barbár törzseket az égiek kegyelmével elűztük, s békét, rendezett és nyugodt állapotokat teremtettünk: a birodalmat védelmező igazságosság megköveteli, hogy megzabolázzuk azokat, akikben határtalan kapzsiság dühöng, szinte óráról órára nő, és a féktelen szemérmetlenség már a közjót veszélyezteti. Ez az őrjöngő mohóság kíméletlenül kihasználja az általános sanyarúságot, nem válogat az eszközökben.
Ezek az istentelenek és erkölcstelenek a közösségen élősködnek, tönkreteszik a jólétet, és nyomorúságot teremtenek. Tehát nekünk, akik a nép atyjai vagyunk, kötelességünk közbelépni, s gátat vetni ennek a visszaélésnek. A köztudat tanúsítja, és a tények bizonyítják, hogy ez a gondoskodás már majdnem késő is. Reméltük, hogy a társadalom természetes úton segít magán, de most már látjuk, hogy jobb, ha magunk vetünk gátat ennek a tűrhetetlen rablásnak, mivel a bűnösök egyre vakmerőbbek, s mivel az egyes embernek és a köznek egyformán ellenségei, egyre szemérmetlenebbül károsítják a közösséget.
Évekig tűrtük ezeket a visszaéléseket; nehogy azt higgye valaki, hogy az a türelem örökké tart! Most már erélyesen alkalmazzuk a régen szükséges rendszabályokat. Aki nem vak, és nem elfogult, láthatja, sőt a maga bőrén tapasztalhatja, hogy a piacokon az árak szabadsága a végletekig fajult, a kereskedelem valósággal féktelen rablássá vált, s nem vet gátat ennek sem az árubőség, sem a gazdag aratás.
A birodalom lakosságának érdeke megköveteli, hogy megfékezzük azoknak a kapzsiságát, és telhetetlenségét, akik a népjólét ellenségei, s még dús termés idején is csak a maguk hasznát nézik, és rablók módjára nyereséget hajszolnak.
Ki ne ismerné azt a hazaáruló becstelenséget, amellyel ezek az uzsorások és árdrágítók nyomon követik katonáinkat faluról falura, városról városra (ha csapatainkat államérdekből áthelyezik), s még útközben is négyszeres-nyolcszoros árakkal uzsorázzák ki. Néha a katona egész hadikeresetét, zsákmányrészét, végkielégítését, zsoldját, kitüntetéseit, mindenét elveszti az ilyen uzsorások üzelmei miatt.
Őseink példájára úgy gondoltuk, hogy félelemmel kell elriasztani a bűnösöket, tehát szigorú büntetéseket kell kiszabni azokra, akik megátalkodtak ebben az uzsoráskodásban. Ennélfogva elrendeljük, hogy mindenki, aki szemtelenül ellene szegül e rendelet határozatainak, halállal bűnhődjék! Ugyanez a büntetés sújtsa azt is, aki törvényellenes módon részt vesz az ilyen harácsoló üzelmeiben; ugyanígy bűnhődjék az is, aki elrejti az élelmiszereket, sőt az is, aki mesterséges élelmiszerhiányt idéz élő; ennek az utóbbinak a bűne még súlyosabb. Figyelmeztetünk tehát mindenkit az engedelmességre, a közösség érdekében; mert ez a rendelkezés nem csupán egyes községek, törzsek és tartományok jólétét szolgálja, hanem az egész birodalomét.”

Íme, az írás: a Diocletianus-korabeli gazdasági helyzet hű fényképe. Hol van már az ókori gazdasági életnek az az „aranykora”, amelyben Cicero - negyedfél száz évvel a mi császárunk előtt - még így kiálthatott fel: „Őseink véleménye szerint nem adásvétel, hanem rablás az, ha az eladó nem szabhatja meg az árat tetszése szerint!”


Forrás:
Révay József Százarcú ókor
http://vmek.oszk.hu/01000/01057/01057.htm#12