logo

VIII December MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Edictum aedilium curulium - A rabszolgák és igásbarmok piaci eladására vonatkozó szabályok

Az aediles curules általános rendészeti és piacfelügyeleti hatáskörének áttekintése után vázoljuk röviden azt, hogyan szabályozták ediktumukban az eladói kellékszavatosságot. Az áru rejtett fizikai hibáiért való helytállást előíró rendeletek szervesen illeszkednek az egyéb, fent tárgyalt rendészeti szabályok sorába.
Kérdés, hogy az aediles vásárrendészeti szabályaikkal milyen mélyen avatkoztak be a felek szerződési szabadságába. Vajon kiegészíteni vagy helyettesíteni akarták-e a piacon uralkodó kereskedési, szerződési szokásokat?

A) Az aediliszek a piacukon információk adására kötelezték az eladókat. Melyek voltak azok az adatok, amelyek közlését a legfontosabbnak tekintették?

I. A legkorábbi ediktum-töredéket Gellius tolmácsolásában ismerjük:
Gell. NA.. 4,2,1: In edicti aedilium curulium, qua parte de mancipiis vendundis cautum est, scriptum sic fuit: „Titulus servorum singulorum scriptus sit curato ita, ut intellegi recte possit, quid morbi vitiive cuique sit, quis fugitivus errove sit noxaque solutus non sit.

„Az aediliszek ediktumának azon részében, amely a rabszolgák eladását szabályozza, így írták: „(Az eladó) gondoskodjon arról, hogy az egyes rabszolgák titulusa úgy legyen megírva, hogy jól észlelni lehessen, hogy melyiknek mi a betegsége vagy hibája, melyik szökött vagy csavargó és melyik okozott kárt, amit nem térítettek meg”.

Gellius a kommentárban Caelius Sabinustól származó Labeo-idézetekre hivatkozik: hogyan határozták meg a jogtudósok a morbus és a vitium tartalmát. Az ediktum-idézet tehát nem Gellius, hanem Sabinus illetve Labeo korát tükrözi. Tehát ha valaki a piactéren rabszolgát akart eladni, köteles volt arról gondoskodni, hogy a vevő bizonyos információkat megkapjon az áruról.
A szöveg tanúsága szerint ezen ismeretek szolgáltatása az idézett korban úgy történt, hogy felírták a rabszolga nyakába akasztott táblácskára, a titulusra. Valószínűleg széles körben elterjedt volt a rabszolgapiacokon a titulus használata. Az aediles ezért itt arról rendelkeznek, milyen információkat kell erre felírni. Nem valószínű viszont az, hogy az aediliszek ezzel a rendelettel a titulus használatát kötelezővé nyilvánították volna. Inkább azt rendelték el, hogy ha már egyszer titulust használnak, akkor azon a fentieket köteles feltüntetni az eladó.


II. A rabszolgaediktum Ulpianusnál:
D 21,1,1,1 Ulp. 1 ed. aed. cur.: Aiunt aediles: „Qui mancipia vendunt certiores faciant emptores, quid morbi vitiive cuique sit, quis fugitivus errove sit naxave solutus non sit: eademque omnia, cum ea mancipia venibunt, palam recte pronuntiante?.

Az aediles elrendelik: „Akik rabszolgákat adnak el, hozzák a vevők tudomására, melyiknek mi a betegsége vagy hibája, melyik szökött vagy csavargó és melyiket terhel megtérítetten noxa: mindezt, amikor ezek rabszolgákat adnak el, kötelesek helyesen és nyilvánosan kijelenteni”.

Az ediktum első mondata nagyon hasonlít a Gelliusnál olvasott változathoz. Az egyetlen különbség az információ szolgáltatásának módjában áll. Amíg Gellius szerint az aediliszek a titulus kitöltési módjáról rendelkeztek, addig Ulpianus absztraktabban fogalmaz: certiores faciant emptores, hozzák a vevők tudomására a betegségeket és a hibákat. De a megkövetelt adatok teljesen megegyeznek a két ediktumban, sőt néhány kivételtől eltekintve azonosak a fennmaradt okiratokban illetve Varrónál található szavatossági klauzulák formuláival.
Ez az egybecsengés arra utal, hogy az aediles piaci szabályaikat az általánosan elterjedt szerződési szokások alapján alakították ki. Egyszerűen arra kötelezték az eladókat, hogy azokat a hibákat közöljék a vevőkkel, amelyekért az eladók egyébként is általában garanciát szoktak vállalni.


III. Az igásállatok adásvételéről szóló ediktum is hasonló szerkezetű:
D 21,1,38,pr Ulp. 1 ed. aed. cur.-.Aediles aiunt: „Qui iumenta vendunt, palam recte dicunto, quid in quoque eorum morbi vitiique sit, utique optime omata vendendi causa fuerint, ita emptoribus tradentur".

Az aediles elrendelik: „Akik igásállatokat adnak el, mondják meg helyesen, melyiknek van közülük betegsége vagy hibája, és ahogyan az eladáshoz felszerszámozták őket, úgy adják át őket a vevőknek”.


IV. Hasonlóan a rabszolga nemzetiségéről szóló ediktumtoldatban:
D 21,1,31,21 Ulp. 1 ed. aed. cur.: Qui mancipia vendunt, nationem cuiusque in venditione pronuntiare debent: plerumque enim natio servi aut provocat aut. deterret emptorem: idcirco interest nostra scire nationem..."

Itt Ulpianus nem szó szerint idézi az ediktum szövegét, hanem egy kommentárban tesz említést róla. Az aediles azon rendeletét tárgyalja, mely szerint a rabszolgák eladói kötelesek az ügyletnél a vevőkkel a rabszolga nemzetiségét közölni. Ez az adásvételi előírás valószínűleg későbbi toldásként került az ediktumba.
A rabszolgák nemzetiségét és származási helyét mindig feltüntették az adásvételi okiratokban is. Erős előítéletek éltek ugyanis a társadalomban bizonyos nemzetiségek jellemvonásairól. A vevők többnyire már úgy mentek a rabszolgapiacra, hogy meghatározott feladatra egy thrákot,
Szíriáit stb... kerestek. Erre a tapasztalatra Ulpianus is utal kommentárjában.
Az aediliszi rendelkezés szükségességét ugyanis azzal indokolja, hogy a rabszolga nemzetisége vagy vásárlásra csábítja, vagy elriasztja a vevőt. Ezért fontos érdekük volt a vevőknek, hogy a nemzetiségi hovatartozásról helytálló információt kapjanak.


V. Szintén későbbi az ediktum-toldat a veterán rabszolgákról:
D 21,1,37 Ulp. 1 ed. aed. cur.: Praecipiunt aediles, ne veterator pro novicio veneat, et hoc edictum fallaciis venditorum occurrit: ubique enim curant aediles, ne emptores a venditoribus circumveniantur, ut ecce plerique solent mancipia, quae novicia non sunt, quasi novicia distrahere ad hoc, ut pluris vendant: praesumptum est enim ea mancipia, quae rudia sunt, simpliciora esse et ad ministeria aptiora et dociliora et ad omne ministerium habilia: trita vero mancipia et veterana difficile est reformare et ad suos mores formare, quia igitur venaliciarii sciunt facile decurri ad noviciorum emptionem, idcirco interpolant veteratores et pro noviciis vendunt, quod ne fiat, hoc edicto aediles denuntiant: et ideo si quid igriorante emptore ita venierit, redhibebitur.

Az aediliszi ediktumot itt sem szó szerint, hanem csak tartalmilag idézi Ulpianus. Hasonló adatszolgáltatási kötelezettségről van szó, mint a fent idézett szövegekben. Az aediles egy új rendelettel egészítették ki ediktumukat, mert a mindennapos piaci ügyleteknél egyre fontosabbá vált az a körülmény, hogy az eladandó rabszolga veterator vagy novicius. Ezért az aediles elrendelték, hogy egy veteratori nem szabad noviciusként eladni. Ezzel az ediktum-kiegészítéssel gondoskodtak arról, hogy az eladók efféle csalásait megakadályozzák.

Az aediliszek ügyeltek arra, hogy a vevőket ne csapják be az eladók. A vevőt rászedni, circumvenire, megfelel a caveat emptor régi elvének. Piaci rendszabályaikkal az aediles valószínűleg annak az ősi szokásjogi elvnek próbáltak határt szabni, amely szerint „cserélni” és „csalni” azonos gyökerekkel bírnak.

Ulpianus a fenti ediktum-rendelkezés kibocsátását azzal indokolja, hogy a csalárd kereskedők a veterator rabszolgákat gyakran noviciusként adták el, mert az utóbbiak keresettebbek és drágábbak voltak. Veterator és novicius terminus technicus volt, melyek nem annyira a rabszolga korát, hanem inkább képzettségét fejezték ki. Azok a rabszolgák ugyanis, akiket egyszer már egy meghatározott tevékenységre betanítottak, nehezen sajátítottak el másféle munkát.
Általános vélemény volt, hogy a még betanítatlan rabszolgák romlatlanabbak, engedelmesebbek, könnyebben alkalmazhatók mindenféle szolgálatra. Ezzel szemben a veterana, akik mögött már hosszú szolgálat áll, nehezebben formálhatók és rosszabbul alkalmazkodnak egy új gazda elvárásaihoz. Az eladók ezért igyekeztek szépíteni a valóságot, a vevők érdeke viszont az volt, hogy helytálló információhoz jussanak. Az aediliszek beavatkozását éppen az alapozta meg, hogy a hamis adatszolgáltatás révén a rabszolga magasabb áron cserélt gazdát.

A veterator novicius ediktum-kiegészítés látszólag felesleges: ha ugyanis az eladó a dicta et promissaért mindenképpen helytállásra köteles, akkor érthetetlen, hogy miért kellett specifikusan egy dictum, a rabszolga novicius vagy veterator volta miatt külön felelőssé tenni".
Az ellentmondást a szerzők általában bizonyos kronologikus sorrend megállapításával próbálják feloldani. Ennek a megoldásnak viszont az a szépséghibája, hogy a Digestában, illetve a Digesta-szerkesztők szerint Ulpianusnak az aediliszi ediktumhoz írt kommentárjában egymás mellett szereplő jogi szövegektől megtagadja az egyidejű érvényesség lehetőségét.

Ha azonban az ediktumot szorosan úgy értelmezzük, hogy az eladókat bizonyos információk szolgáltatására kötelezi, akkor a rabszolga képzettségi fokának közlését elrendelő rész nem áll ellentmondásban a dicta et promissa ért való felelősséggel. Az aediles ugyanis nem azt írták elő, hogy az esetlegesen megígért tulajdonságért (dictum), hogy a rabszolga novicius, az eladó helytállni köteles.
Sokkal inkább azt rendelték el, hogy az eladó adatot köteles szolgáltatni arról, hogy a rabszolga veterator vagy novicius-e. Ha az eladó semmilyen felvilágosítást nem ad, akkor úgy tekintik, hogy a rabszolgát noviciusként adja el. Ha később kiderül, hogy az mégis veterator volt, akkor a vevő ez miatt redhibitiot kérhet. Ez nem a dicta et promissaért, hanem az ediktum által megkövetelt információk elmaradásáért való felelősség.


VI. Az alább következő fragmentumok valószínűleg késői kiegészítései az ediktumnak, jóllehet Ulpianus együttesen, a főszövegbe foglalva idézi őket:
D 21,1,1,1 Ulp. 1 ed. aed. cur.: Item si quod mancipium capitalem fraudem admiserit, mortis conciscendae sibi causa quid fecerit, inve harenam depugnandi causa ad bestias intromissus fuerit, ea omnia in venditione pronuntianto: ex his enim causis iudicium dabimus.

„Ugyanúgy ha a rabszolga halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekményt követett el, öngyilkosságot kísérelt meg, vagy az arénában vadállatokkkal való harcra ítélték, mondják meg mindezt az eladáskor: ezen okok miatt ugyanis megadjuk a perlési lehetőséget”.

Az aediliszek ediktumukat állandóan formálták, a régi előírásokat esetleg kihúztak, majd újakkal megtoldották. Ulpianus ediktumidézetében ez a fragmentum az utolsók között található: a perlési feltételek és a restitutiós szabályok részletezése után kerül említésre, logikailag azonban az első szakaszhoz, a releváns hibák felsorolásához tartozik. Ez a rendezetlen felépítés a jogfejlődés korai időszakából származó jogforrásokra jellemző, amelyekben a később született szabályokat egyszerűen a korábbi szöveg végéhez csapták, nem törődve azzal, hogy azok tartalmilag melyik részhez kapcsolódnának.

A jelenség egyaránt magyarázható a kényelmességgel, a szisztematikus gondolkodásra való képtelenséggel vagy technikai nehézségekkel. Az utólag betoldott szabályok nem szükségképpen fiatalabbak, bár az aediliszi ediktum szövegénél ezt joggal feltételezhetjük. Végezetül néhány észrevétel a fenti aediliszi rendeletek stílusához. Az eredeti ediktumot szó szerint idéző szövegek (Nr. I, és Nr, II.) az információadási paranccsal kezdődnek. Az igék (curato, pronuntianto, dicunto) Fut. Imperativus alakban állnak.
Az Ulpianus által közvetített szövegrész fiatalabb, de tökéletesen utánozza a régi stílust. Ez a Fut. Imp. forma egyedül az aediliszi ediktumra jellemző, a praetori ediktumokban sohasem találkozunk vele. Az imperativust Karlowa a rendelkezések rendészeti-büntető jellegével magyarázta, mely elmélet ma már meghaladottnak számít.
Az aediliszi ediktumok stílusa leginkább a köztársaság-kori törvényekkel hozható rokonságba. A köztársasági korszak korai törvényeiben mindig Fut. Imp. 3. személyt használtak. A közvetlen tónust a normacímzettek köre is magyarázza. Az aediliszek, az utcák és piacok tekintélyes urai a kiskereskedők, kofák, jöttment idegenek és a nagyváros legalsó társadalmi osztályainak más kétes egyénei között tartottak rendet.

Daube viszont Catonak a De agricultura című művében használt stílusát találta a leginkább hasonlónak. Daube tézisei alapján az aediliszi ediktumokat mint ajánlásokat foghatjuk fel, amelyek egy adásvételi ügylet megkötésének helyes útját ajánlják a felek figyelmébe.
Cato gazdasági tanácsaitól annyiban különböznek, hogy az aediliszek be is avatkozhattak, kényszereszközöket alkalmazhattak, ha előírásaikat figyelmen kívül hagyták: potestasuk erejénél fogva felbonthatták az adásvételi szerződést.

A stílusvitában nem kívánok önálló elmélettel fellépni: mindkét fenti irányzat érvelésében vannak figyelemre méltó és értékes elemek. A stíluselemek azonban nem bírnak döntő jelentőséggel a jelen munka szempontjából.


B) Több figyelmet érdemel a normaszegés következményeinek meghatározása az ediktumban:

D 21,1,1,1 Ulp. 1 ed. aed. cur.: quodsi mancipium adversus ea venisset, sive adversus quod dictum promissumve fuerit cum veniret, fuisset, quod eius praestari oportere dicetur: emptori omnibusque ad quos ea res pertinet iudicium dabimus, ut id mancipium redhibeatur. si quid autem post venditionem traditionemque deterius emptoris opera familiae procuratorisve eius factum erit, sive quid ex eo post venditionem natum adquisitum fuerit, et si quid aliud in venditione ei accesserit, sive quid ex ea re fructus pervenerit ad emptorem, ut ea omnia restituat, item si quas accessiones ipse praestiterit, ut recipiat... hoc amplius si quis adversus ea sciens dolo malo

„Ha egy rabszolgát ezekkel (az előírásokkal) ellenkezően adtak el, vagy nem olyan állapotban volt, amit (az eladó) az eladáskor mondott vagy ígért, ami miatt (a vevő) állítja, hogy (az eladó) helytállni köteles: akkor a vevőnek és mindazoknak, akikhez a dolog tartozik, megadjuk a perlési lehetőséget arra, hogy a rabszolga visszavétessék.
Ha azonban a rabszolga állapota az eladás és átadás után rosszabbodott a vevő, annak háza népe vagy procuratora cselekménye folytán, vagy ha az (a rabszolganő) az eladás után szült, vagy (a rabszolga) másként szerzett valamit, és ha az eladásnál valami járulékként lett átadva, vagy ha a vevő ebből a dologból gyümölcsöket szerzett, akkor mindezt vissza kell térítenie. Éppúgy, ha (a vevő) maga valamit járulékként adott, kapja azt vissza. Azonkívül megadjuk a perlési lehetőséget, ha (a vevő) állítja, hogy (az eladó) tudva csalárdul ezekkel (az előírásokkal) ellenkezően adott el”.

Mint a fent idézett szöveg (Nr.I.) mutatja, a Gelliustól ismert ediktum-változat nem tartalmaz semmilyen utalást a normaszegés következményeire. Az Ulpianus által idézett ediktum viszont már rendelkezik bizonyos szankciókról. Az ediktum a perlési lehetőségek rögzítése után még egy kiegészítő rendelkezést említ, amely a dicta et promissatit való felelősséget rögzíti. Az ediktum első szakasza bizonyos információk megadásáról rendelkezik, míg a dicta et promissa-ra való kiegészítés az eladót arra kötelezi, hogy további, az alapinformációkon túlmenő kijelentéseiért helytálljon. Az általánosan elismert felfogás szerint a dicta et promissatrt való felelősség későbbi eredetű, mint az edíktum első szakasza. Ennek bizonyítására a szerzők a szöveg fogalmazására hivatkoznak, az indirekt dicetur használatára.

Felmerül tehát a kérdés, hogyan kell értelmezni a terminus technicust praestari oportere dicetur. A praestare oportere az ediktumokban általában civiljogi jogkövetkezményt jelöl . Hasonlóan interpretál már Lénél is: „insofern mán dafür nach Zivilrecht einstehen mup”.
Ezzel szemben Haymann úgy véli, hogy itt inkább az aedílíszi ediktum alapján beálló felelősségről lehet szó. A praestari oportere dicetur a legtöbb szerző véleménye szerint a dicta et promissahaz kapcsolódik, tehát egyedül a közvetlenül előtte álló mondattal áll összefüggésben.
A szöveg ilyetén való értelmezése mellett a szakaszt a következőképpen kellene fordítani: „Ha a rabszolga ezekkel (az előírásokkal) ellenkezően lett eladva vagy nem olyan állapotban volt, amit (az eladó) az eladásnál kijelentett vagy megígért, és amelyről állítja (a vevő), hogy azért (neki) helytállni köteles...”.

A dicetur igealak viszont még egy helyen előfordul az ediktum szövegében, mégpedig az utolsó mondatban: si quis adversus ea dolo malo vendidisse dicetur. A fogalmazás hasonló szerkezete arra utal, hogy a dicetur valamilyen általános jelentéssel bíró terminus technicus. Hasonló jelentésben megtalálható a szó a praetori ediktumokban is. Ez az indirekt fogalmazás a későbbi eredetű ediktumok jellemzője.
Kaser az új formulázási módot a praetor megváltozott perbeli funkciójával magyarázza. A praetor eredetileg maga döntötte el a vitát, és nem kellett a bizonyítási eljárást és az ítélethozatalt a iudemek átadnia. Kezdetben tehát a praetor ténylegesen megvizsgálta a bizonyítékokat és ítélettel döntött.
Később azonban, ahogyan funkciója a per feltételeinek rögzítésére, a formula kiadására korlátozódott, már csak a puszta állítás alapján járt el. A praetor megváltozott, új funkcióját tükröző tipikus példaként Kaser a dolus-ediktumot idézi: Quae dolo malo facta esse dicetur. A dolus miatti per megindításánál tehát a praetor megelégedett azzal, ha a fél a dolózus cselekvést állította, míg az alia actio hiányát és a iusta causat maga megvizsgálta.

Kaser eredményeit figyelembe véve joggal feltételezhető, hogy a dicetur szót az aediliszi ediktumban is ebből az eljárásjogi nézőpontból kell magyarázni. A szó kétszer fordul elő az ediktumban: quod eius praestari oportere dicetur és si quis adversus ea dolo malo vendidisse dicetur.
A dicetur mindkét esetben úgy értelmezhető, hogy a perelni szándékozó felperes a kereseti alapot „állítja”. Azaz valószínűsíti az aediles előtt, hogy a rabszolgát neki az aediliszi előírásokkal ellenkezően, vagy az eladó külön kijelentéseivel ellenkező állapotban adták el. Hasonlóan az utolsó mondatban, ahol a felperes azt állítja, hogy neki a rabszolga sciens dolo malo az aediliszi előírásokkal ellenkezően lett eladva.

Kaser nézeteivel egyezően feltételezhető, hogy a dicetur az ediktumok stílusában a fiatalabb, a későbbi fogalmazásra jellemző. Az aediliszi ediktumban ez a szakasz azonban nem annyira materiális tartalma, a dicta et promissaért való felelősség, hanem sokkal inkább az eljárásjogi utalás miatt tűnik későbbinek, fiatalabbnak. Mint fent látható volt, a Gellius által közvetített régebbi szöveg nem tartalmaz semmilyen utalást az ellenszegülés következményeire. Az ediktumból hiányoznak a szankciók.

A szankciók meghatározása csak a későbbre datálható Ulpianus-változatban jelenik meg, melyet már láthatóan a megváltozott perlési szokások szerint fogalmaztak meg. Az, hogy a dicta et promissaé rt való felelősség épp ebben a kiegészítő toldásban került rögzítésre, inkább véletlenszerűnek látszik. A dicetur által kifejezett felperesi állítás tehát a per megnyitásának feltétele volt.

Az Ulpianus által szó szerint idézett ediktum-szöveg azonban nem tartalmaz semmilyen adatot a perlési határidőkre vonatkozóan. Ezek csak az ediktumhoz írt jogtudósi kommentárokban találhatók:

D 21,1,19,6 Ulp. 1 ed. aed. cur.: Tempus autem redhibitionis sex menses utiles habet: si autem mancipium non redhibeatur, sed quanto minoris agitur, annus utilis est. sed tempus redhibitionis ex die venditionis currit aut, si dictum promissumve quid est, ex eo ex quo dictum promissumve quid est.

„A redhibitio hat hónapos perlési határidőhöz kötött: de ha a rabszolgát nem adták vissza, hanem vételárcsökkentésre perelnek, egy év a határidő. A redhibitio határideje az eladás napjától folyik, vagy ha kijelentettek vagy megígértek valamit, attól a naptól, amikor a dictum promissumve történt”.

Az aediliszi keresetek a vevő rendelkezésére álltak mind bizonyos felvilágosítások elmaradása, mind a valóságnak meg nem felelő kijelentések miatt. A perlési határidőket az eladás napjától vagy a dictum promissumve napjától számították.
Ulpianus tempus utile ként jelöli meg a határidőket. Ez azt jelentette, hogy a kezdőnap nem szükségképpen az eladás napja. Ha ugyanis a traditio, a rabszolga átadása csak később történt meg, akkor az eladás és a traditio közti időt nem számították bele a határidőbe.

Összefoglalásul megállapíthatjuk a következőket: az aediliszi ediktumban a piaci rabszolga és igásállat eladásra vonatkozó előírásokat rögzítettek: az eladókat bizonyos információk megadására kötelezték. Az ediktumban megkövetelt releváns hibák a szerződési praxis tapasztalataihoz igazodnak.

Az ediktumban viszont semmilyen nyoma sincs annak, hogy az információadáson túl az aediliszek másra is kötelezték volna az eladókat. A kikényszerített garancias tipuiátiók feltételezése ugyan általánosan elfogadott a romanisztikában, de magában az ediktumszövegben semmilyen utalás sem található ezen stipulátiók létére vagy funkciójára.


C) Dicta et promissa alatt azokat a tulajdonságokat értjük, amelyeket az eladó megígért a rabszolgáról. Az aediliszi stipulátiók problémájának további körüljárása során meg kell vizsgálnunk, hogy a források szerint érvényesült-e valamilyen formakényszer a dicta et promissa vonatkozásában az adásvételi szerződéseknél.

I. Haymann az eladó dicta et promissaért való felelősségét úgy értelmezi, hogy ez az aediliszi ediktum hatályának kiterjesztését, szélesítését jelentette. Egyébként azt a nézetet képviseli, hogy az eladó kijelentése arról, hogy a rabszolga bizonyos tulajdonsággal bír, megtörténhetett stipulátió formájában vagy formátlanul is.
Haymann szerint a forrásokban a promissum mindig a stipulátió-forma használatára utal, míg a dictum formátlan állításként értelmezhető. Partsch azzal érvel, hogy a dictum kezdetben a dictum in mancipiot jelölte. A dictum definícióját bizánci átdolgozásnak tartja. Elmélete szerint az eladó által a rabszolgáról kijelentett tulajdonságokat eredetileg minden mancipatio nuncupatiojába belefoglalták. Bizonyítékként Varróra hivatkozik (2,10,5): in horum emptione solet accedere peculium aut excipi et stipulatio intercedere sanum esse furtis noxisque solutum. Úgy véli, hogy az eladó kijelentését a peculiunuról a szövegösszefüggés és a köztársaságkori szóhasználat alapján, mint dictum in mancipiot kell értelmeznünk.
Az a végkövetkeztetése azonban, hogy a Digesta vonatkozó fragmentumában minden dictum a mancipatio-formulára vezethető vissza, az újabb kutatási eredmények alapján kétségbe vonható. Olde Kalter hangsúlyozza, hogy a forrásokban kimutatható leges dictae között egyetlen olyan sem található, amely az áru hibátlanságáról szóba.


II. Az ediktum által megkövetelt információadási kötelezettség és a dictum promissumve közötti viszonyt a következő fragmentum definiálja:

D 21,1,52 Marcián. 4 reg.: Si furtum domino servus fecerit, non est necesse hoc in venditione servi praedicere nec ex hac causa redhibitio est sed si dixerit hunc furem non esse, ex illa parte tenebitur, quod dixit promisitve.

Azt a tényt tehát, hogy a rabszolga urától ellopott valamit, nem kell feltétlenül közölni a rabszolga eladása alkalmával. Ezen információ elmaradása miatt a vevő nem kap redhibítiót. Ez a körülmény ugyanis nem tartozott azokhoz az adatokhoz, amelyeket az aediliszi ediktum megkövetelt. Ha viszont az eladó kifejezetten állítja, hogy a rabszolga nem tolvaj, akkor a dictum promissumve alapján felel. Az aediliszek az eladót tehát bizonyos információk megadására kényszerítették.
A vevő ezeken túl is érdeklődhetett bizonyos tulajdonságok iránt. Ha az eladó a vevő által feltett kérdésekre hajlandó volt adatokat szolgáltatni, akkor ez a jogi szövegekben dicta et promissa megjelölés alatt szerepel:

Ha az eladó azt állította, hogy a rabszolga egy bizonyos tulajdonsággal rendelkezik, a vevő pedig arra hivatkozva perel, hogy a mondott vagy ígért nem felel meg a valóságnak, akkor a vevő emiatt elállást vagy vételárcsökkentést kérhet. A dicta et promissaétt fennálló felelősség tehát az aediliszi adatszolgáltatási kötelezettség kiegészítésének tekinthető.


III. A következő probléma a dictum promissumve tartalmi értelmezése: vajon elhatárolható-e egymástól fogalmilag a két kategória, megállapíthatóak-e lényeges különbségek közöttük. A kérdés megválaszolásához egy eléggé nehezen interpretálható fragmentumot kell elemzés alá vennünk:

D 21,1,19,2 Ulp. 1 ed. aed. cur.: Dictum a promisso sic discernitur:
dictum accipimus, quod verbo tenus pronuntiatum est nudoque sermone finitur: promissum autem potest referri et ad nudam promissionem sive pollicitationem vel ad sponsum, secundum quod incipiet is, qui de huiusmodi causa stipulanti spopondit, et ex stipulatu posse conveniri et redhibitoriis actionibus...

D 21,1,18,pr Gai. 1 ed. aed. cur.: Si quid venditor de mancipio adfirmaverit idque non ita esse emptor queratur, aut redhibitorio aut aestimatorio (id est quanto minoris) iudicio agere potest...

A fenti szöveget a romanisztikában általában erősen átdolgozottnak tartják. Az interpoláció-gyanúhoz itt csak néhány megjegyzést fűznék. Maga az a tény, hogy Ulpianus (D 21,1,19,2) bizonyos, terminus technicusként használt szavak jelentését definiálja, azzal a feladattal is magyarázható, hogy állást kellett foglalnia a tradicionális terminológiát illetően. Pusztán emiatt nem kell tehát feltétlenül bizánci átdolgozásra következtetni. Ulpianusnál egyébként nem ritka, hogy definíciókat ad.

A fenti fragmentumban használttal teljesen egybevágó grammatikai szerkezet található a discernere szóra D 43,20,1,3 Ulp. 70 ed., D 49,4,1,11 Ulp. 1 de app. és a distare szóra D 43,20,1,31 Ulp. 70 ed. alatt. Ezenkívül a Digesta 50,16 titulusában igen sok Ulpianusnak tulajdonított definíció olvasható, példaként említhető 6,pr/l Ulp. 3 ed,, 10 Ulp. 5 ed., 13,pr/l/2/3 Ulp. 7 ed., 15 Ulp. 10 ed., 7 Ulp. 10 ed.

Jóllehet a fent idézett fragmentumban Ulpianus kísérletet tesz arra, hogy a dictumoi és a promissumot egymástól elhatárolja, és azoknak egymástól eltérő jelentést tanúsítson, ez az elhatárolási probléma mégsem tűnik alapvető jelentőségűnek. A joghatások ugyanis azonosak, akár dictum, akár promissum fordul elő az adásvételben. Figyelmet érdemel továbbá, hogy a két szó mindig együtt, összekapcsolva jelentkezik a forrásokban.

A régi latin törvényszövegekben és a költői művekben ismertek és gyakoriak az ilyen szinonima-kettőzések, alkalmazásuk bizonyos korszakokban kimondottan közkedveltnek nevezhető. Ezek a szinonimák azonban tendenciózusan egy fogalmat alkottak, tehát óvakodni kell szétválasztott definiálásuktól. Ezért az Ulpianus-fragmentumban sem a két fogalom elhatárolása, hanem a promissum definíciója a fontos.
A promissum jelentését Ulpianus igen szélesen értelmezi, nem tekinti automatikusan stipulátiónak. A promissum lehet egy egyszerű, puszta ígéret, egy kijelentés vagy sponsus. Ulpianus hozzáfűzi, hogy stipulátió formájában is végbemehet, és akkor a vevőnek két párhuzamos perlési lehetősége van: ex stipulatu és redhibitoriis actionibus. Ebből a megjegyzésből arra következtethetünk, hogy létezett olyan egyszerű formában tett dictum promissumve, amelynél az actio ex stipulatu nem jöhetett szóba. A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy az eladói ígéreteknél nem feltétlenül a stipulátió-forma került felhasználásra.

A problémához kapcsolódó romanisztikai viták ismertetésétől eltekintek és inkább megkísérlem a szöveget eredetiként elfogadni és beépíteni az ügyletkötés fent vázolt struktúrájába. Az adásvétel lebonyolításának Plautus és Varró által leírt folyamatában kérdések és feleletek követik egymást.
Toxilus, aki a Plautus-jelenetben az üzlet közvetítőiéként szerepelt, figyelmeztette a vevőt, hogy az áru lényeges tulajdonságairól saját magának kell meggyőződnie. Ez a caveat emptor régi elvére utal: a vevő az, aki szabadon dönt, hogy vásárol-e vagy sem. Ha meg akarja venni az árut, neki kell meggyőződnie arról, hogy a vásár megéri-e. Tehát a vevő „szerepköréhez” tartozik az is, hogy az eladót körültekintően kikérdezze az áru lényeges tulajdonságairól. Amennyiben ezt elfelejti vagy elhanyagolja, akkor az ebből származó kockázat őt magát sújtja.

Az adott válaszok becsületes, helytálló voltáért viszont az eladó köteles helytállni. A „kockázatelosztás szabályai” szerint mindegyik fél azért a faktorért felel, amit ő maga képes felülvizsgálni illetve eldönteni. A vevő dolga tehát, hogy a szükséges kérdéseket feltegye, az eladó kötelessége viszont, hogy azokra válaszoljon.
A felek fenti „szerepmegosztása” felismerhető a forrásokban, az adásvétel felelősségi szabályai erre a strukturális vázra felfűzhetők. Igen valószínű, hogy még az aediliszek piaci szabályai sem boríthatták fel e szerepkörök egyensúlyát.


IV. A dictum és promissum közötti elhatárolási problémákat mindig azzal a kérdéssel együtt vetik fel a jogtudósok, hogy egy bizonyos információért vagy ígéretért az eladó vajon köteles-e helytállni. A probléma megoldása úgy látszik a legegyszerűbbnek, ha abból indulunk ki, hogyan zajlott le egy adásvételi ügylet megkötése. Az irodalmi művek azt mutatják, hogy a szerződő partnerek viszonylag formátlan alkuban tisztázták az üzlet leglényegesebb elemeit.

Az alkudozás módjának mégis volt egy tradíciók által meghatározott „forgatókönyve”: a kérdések és feleletek játéka zajlott le a felek között. A később felmerülő viták leginkább arról folytak, hogy az eladó valamelyik felvilágosítását hogyan kell interpretálni.
Az alapkérdés általában az, hogy bizonyos kijelentés miatt egyáltalán lehet-e keresetet indítani: ez a jogi hatással járó dictum promissumve illetve az ilyen hatással nem bíró puszta laudatio elhatárolásának a problémája. Az utóbbit ma reklámnak, ajánló dicséretnek neveznénk. Ulpianus erről így nyilatkozik:

D 21,1,19,pr Ulp. 1 ed. aed. cur.: Sciendum tamen est quaedam et si dixerit praestare eum non debere, scilicet ea, quae ad nudam laudem servi pertinent: veluti si dixerit frugi probum dicto audientem, ut enim Pedius scribit, multum interest, commendandi servi causa quid dixerit, an vero praestatumm se promiserit quod dixit.

Az eladó a rabszolgáról adott azon információkért nem köteles helytállni, amelyek puszta dicséretnek tekinthetők. Ha az eladó azt állítja, hogy a rabszolga egy jó, becsületes ember, aki ura szavának mindig engedelmeskedik, akkor ezek a kijelentések a nuda laudatio kategóriájába sorolhatók.
Pedius írja, hogy nagy különbség van aközött, hogy valamit csak a kínálás kedvéért mond az eladó vagy kifejezetten megígéri, hogy helytáll kijelentéseiért. A vevő vásárlási kedvének felcsigázása érdekében az alku során ugyanis sokszor felületes, átgondolatlan kijelentések is elhangzanak.

Néhány fragmentummal alább Ulpianus még egyszer hangsúlyozza, hogy a pusztán megemlített dicséretek alapján nem lehet perelni:

D 21,1,19,3 Ulp. 1 ed. aed. cur.: Ea autem sola dicta sive promissa admittenda sunt, quaecumque sic dicuntur, ut praestentur, non ut iactentur.

Mindkét idézet azt erősíti meg, hogy az eladó csak akkor köteles helytállni, ha a felelősséget kifejezetten magára vállalta.

Ha azonban az eladó konkrét információkat ad, amelyek a rabszolga vételárát lényegesen befolyásolják, akkor felelnie kell kijelentéseiért:

D 21,1,19,1 Ulp. 1 ed. aed. cur.: Plane si dixerit aleatorem non esse, furem non esse, ad statuam numquam confugisse, oportet eum id praestare.

Úgy tűnik nehéz megvonni a határvonalat a puszta dicséret és a jogi kötőerővel bíró dictum között. Ehhez konkrét támpontokat adnak a Varrónál és Plautusnál ábrázolt adásvételi jelenetek. Láttuk, hogy az eladó és a vevő is azon igyekezett, hogy a megállapodás számukra lényeges pontjait tisztázzák. Így például Plautus „perzsa” eladója, Sagaristio számtalanszor hangsúlyozza, hogy a tulajdonszerzés a vevő veszélyére, periculumára történik és ő semmilyen garanciát sem vállal az esetleges hibákra nézve. A vevő ezután rögzíti a kialkudott vételárat. Mindkét fél arra törekszik, hogy a saját szempontjából lényeges kérdéseket tisztázza.

Varró leírásában a formátlan alkudozás után a felek megegyezésük lényeges pontjait kérdés-felelet formájában még egyszer rögzítik. Ezek után a vevő stipulátióval ígéri a vételár megfizetését, az eladó pedig a helytállást a jog-és kellékhibákért. Az utóbbit valószínűleg azért kellett kifejezetten hangsúlyozni és megismételni, hogy a felelősség vállalása egyértelmű, minden vitán felül álló legyen.

Maga az a tény, hogy a laudatio és a dictum promissumve közötti elhatárolási probléma egyáltalán felmerülhetett, bizonyos következtetéseket enged meg központi problémánk vonatkozásában is. A jogilag nem kötelező laudatio nyilván csakis formátlanul hangozhatott el az alkudozás során.
A laudatio elhatárolása a dictum promissumvetol csak abban az esetben lehet vita tárgya, ha az utóbbi is gyakran formátlanul, a stipulátió alkalmazása nélkül hangzott el. Már pusztán ez a meggondolás is megkérdőjelezi a szakirodalomban általánosan elterjedt elméletet a stipulátió-kényszerről.

A dicta et promissat tárgyaló Digesta-fragmentumok nagy részét interpoláció-gyanúsításokkal illették. A következő szakasz eredeti, klasszikus volta viszont kétségtelen:

D 18,1,43,pr Flór. 8 inst.: Ea quae commendandi causa in venditionibus dicuntur, si palam appareant, venditorem non obligant, veluti si dicat servum speciosum, domum bene aedificatam: at si dixerit hominem litteratum vel artificem, praestare debet: nam hoc
ipso pluris vendit.

„Mindaz, amit az eladásoknál (az áru) ajánlása végett mondanak, ha nyíltan felismerhető, nem kötelezi az eladót, így ha azt mondja, hogy a rabszolga szép alakú, a ház jól megépített: de ha azt mondja, hogy a rabszolga tudományosan képzett vagy művész, helyt kell ezért állnia: ugyanis az miatt többért adta el”.

Jóllehet a domum bene aedificatam példája miatt itt is felmerült az interpoláció gyanúja, mégis általában eredetinek fogadják el a szöveget. Lénél a De stipulatione duplae et edicto aedilium címhez sorolja a Florentinus-részletet, tehát az aedibszi ediktumhoz tartozónak ítéli. Florentinus osztja az uralkodó nézetet, hogy a pusztán dicsérő kijelentésekért az eladó nem tartozik felelősséggel.
Ilyen általános, konkrét tartalom nélküli kijelentésnek nyilvánítja, ha az eladó a rabszolga szépségét vagy a ház jó állapotát erősítgeti. De ha az eladó egy konkrét tulajdonságot állít, amely a rabszolga értékét emeli, azért helyt kell állnia: at si dixerit hominem litteratum vel artificem, praestare debet. Véleménye megalapozásaként hangsúlyozza: nam hoc ipso pluris vendit. Ha tehát az eladó kijelentése annyira konkrét, hogy kihat a vételárra, akkor azért mindig köteles helytállni.

A Florentinus-idézet eredetiségének alátámasztása érdekében hivatkozhatunk egy Plinius-részletre: Toranius, a rabszolgakereskedő szokatlanul magas áron eladott Antoniusnak egy ikerpárt, pontosabban két gyönyörű, külsőre egyforma fiút. Később viszont kiderült, hogy azok mégsem ikrek, mert más nyelvet beszélnek. Antonius becsapva érezte magát és vissza akarta perelni legalább a vételár egy részét.
Toranius azzal védekezett, hogy a fiúk így tulajdonképpen még értékesebbek, hisz a tökéletes hasonlóság még meglepőbb akkor, ha nem egy anyától származnak. A tréfás anekdotából arra lehet következtetni, hogy Toranius az eladásnál kifejezetten állította, hogy ikrekről van szó: azaz valószínűleg dictum promissumve formájában szerepelt ez a körülmény a felek megegyezésében. Az pedig bizonyosnak látszik, hogy ez a kijelentés kihatott a vételárra, hiszen Antonius éppen a túl gazdagon megfizetett vételárat panaszolta fel, amikor fény derült a csalásra.

A fent idézett szöveget folytatva Florentinus a dicta et promissaért való felelősség határairól beszél:

D 18,1,43,1 Flor. 8 inst.: Quaedam etiam pollicitationes venditorem non obligant, si ita in promptu res sit, ut eam emptor non ignoraverit, veluti si quis hominem luminibus effossis emat et de sanitate stipuletur nam de cetera parte corporis potius stipulatus videtur quam de eo, in quo se ipse decipiebat.

Florentinus párhuzamba állítja a formátlanpollicitatiot és a stipulátiót, és megállapítja, hogy a caveat emptor alapelvét egyik sem derogálja. A felek közötti kockázat arányos elosztásának elve itt is továbbél. Amíg a kifejezett állítások és ígéretek által megerősített tulajdonságok az eladó kockázatvállalási szférájába tartoznak, a vevő továbbra is köteles nyitva tartani a szemét. Ha a rabszolga egészségét és hibátlanságát stipulátióval ígéri az eladó, akkor sem perelhet a vevő a nyűt, látható hibák miatt.


D) Összefoglalóan a következőket állapíthatjuk meg: Az aediles curules általános rendészeti funkciójukon belül ellátták a római piacok felügyeletét is. E felügyeleti ténykedésük során piaci rendszabályokat állapítottak meg, amelyekkel a kiskereskedelem rendjét és tisztaságát kívánták biztosítani, és bizonyos védelmet nyújtani a vevőknek a piacon vásárolt áruk átlagos minőségét illetően.

E piaci rendszabályok sorába illeszkedik a rabszolgák és igásbarmok piaci eladásáról szóló ediktum is: az aediliszek itt is a piaci kiskereskedelem rendjét, a „minőség” hamisítatlanságát igyekeztek biztosítani,
E célkitűzés érdekében előírták, hogy az eladók e speciális árukra vonatkozóan kötelesek bizonyos „alapinformációkat” becsületesen megadni a vevőknek: az aediliszek tehát adatszolgáltatási kötelezettséget rendeltek el az áru lényeges tulajdonságai vonatkozásában. Lényeges tulajdonságként kezelték azokat a körülményeket, amelyek a gyakorlatban rendszeresen, szokásosan szerződési klauzulaként szerepeltek (morbus, vitium, fuga, noxa).

Amennyiben az eladó nem tett eleget adatszolgáltatási kötelezettségének, azaz az ediktumban felsorolt alapvető hibák közül valamelyik közlését elmulasztotta, cikkor a hiba felmerülése esetén az aediliszek megadták a vevőnek a perlés lehetőségét. A perrel arra kényszerítették az eladót, hogy a hibás árut visszavegye, a vételárat pedig visszaadja a vevőnek (redhibitio). Kötelezték továbbá az aediliszek az eladót arra is, hogy az általa állított vagy megígért tulajdonságokért (dicta et promissa) helytálljon. A megígért tulajdonságok hiánya esetén szintén kikényszerítették a redhibítiót.

A források részletes elemzése után leszögezhetjük, hogy az ediktum fennmaradt szó szerinti vagy tartalmi idézetei csupán az emhtett adatszolgáltatási kötelezettséget követelik meg, de semmilyen utalást nem tesznek arra, hogy ez az adatszolgáltatás bizonyos formához lenne kötve. Certiores faciant emptores, pronuntiare debent: egyszer sem használ azonban az ediktum olyan szakkifejezéseket, amelyek kétségtelenül a stipulátiós formára utalnának.
Már a kereskedési szokásokat tárgyaló I. fejezetben láttuk, hogy az adatszolgáltatás sokszor a tituluson, a rabszolga nyakába akasztott táblácskán való feltüntetéssel történt. Máskor már az in vinculis, a megkötözött állapotban való piacra állítás elegendő volt annak közlésére, hogy szökésre hajlamos vagy bűnöző rabszolgáról van szó.

A dictum promissumve problémakörével foglalkozó fragmentumok még egyértelműbbé tették, hogy az adásvétel illetve az ahhoz kapcsolódó kijelentések, ígéretek az árura vonatkozóan korántsem mindig stipulátió formájában kerültek rögzítésre.


Forrás: Jakab Éva A piacfelügyelet Rómában