Caesar atyja emlékünnepén később a circus összes fölszerelését ezüstből készíttető s utóbb Antonius azzal szárnyalta őt túl, hogy még a circus-emelvényeket is ezüstből készíttette. Ily módon az addig szűk, keretben s jobbadán ipari célok kedvéért folytatott hazai bányászat primitív jogelvei és kormányzata egyszerre elégtelennek bizonyult.
Az ásványanyagok és termékek kezdetben nem képeztek állami regálét, hanem a földfelület természetes tartozéka gyanánt a tulajdonost illették. S jóllehet ez a felfogás később is érvényben állott, a IV. és V. század codificatorai oly gyakorlattal állottak szemben, mely a bányaregáléval valóságban azonosnak tetszett. Ennek dacára Justinianus az államjog érvényét még se terjesztő ki az ásványtermékekre, mint azt alább látni fogjuk.
Másfelől azonban a legrégibb idők óta az a sajátságos jogszokás kapott lábra, mely tágabb értelemben akár regálénak is minősíthető: hogy t. i. a bányajogosítványok engedélyezése vagy megtagadása az államnak volt fenntartva. Még Italia partjai közt mozgott az állami élet, mikor a szabad kutatást tanácsvégzésileg megtiltották.
Az első bányászat, fenn az Alpok koszorúja alatt, a Póba szakadó Dora Baltea völgyén, Vorcella és Ictimulon környékén állami tulajdont képezett, s úgy látszik tisztán nemzetgazdasági tekintetek irányítják úgy a köztársasági, mint a császári kormányzatot arra, hogy a bányaipar terén monopóliumot gyakoroljon. Egyfelől az állampolgárok érdeke parancsolólag követeié, hogy a leghasználtabb ásványanyagok árának túlságos felcsigázását lehetetlenítse. Másfelől a területi terjeszkedéssel felszaporodott financiális terhek tették szükségessé az állampénztár e természetes jövedelemforrásainak biztosítását. így történhetett meg, hogy alig a királyság megbukása után még a polgárság zömétől igényelt só és cinóberkereskedés is állami monopóliummá vétetett, illetőleg censori engedélyhez kötötték úgy az árszabást, mint az elárusítási jogosítványt.
De hogy mily kevéssé voltak a bányászat jogelvi alapjai a köztársasági korszakban kialakulva, azt Hispania birtokbavétele tette először legszembetűnőbbé. Ott kezdetben a régi bányatulajdonosok kezén hagyták a bányászatot. Később Cato a legértékesebbnek ismert bányamezőket állami kezelésbe vette s nagy bérleteinek szerencsés csoportosításával napi 25,000 drachma bérjövedelmet szerzett a respublicának.
A római tanács időszakos kormányrendszere mellett valóban ez volt a legmegfelelőbb kezelési és értékesítési rendszer. A censor saját hivatalba-lépési idejére, március idusára, tűzte ki a lex censoriánál fogva az árlejtést s a kikiáltó: praeco segélyével végezte (locantur) az összes államjövedelmek (vectigal) gyűjtőneve alá foglalt bányászat haszonbéresítését.
A bérlők az alkalmazható munkások számához képest tették meg ajánlataikat; de minden bányánál ki volt szabva az a maximum, melyen túl menni tilos volt. A tanács tehát már ekkor alkalmazásba vette azt a sokkal később kimondott elvet: neque sine publicano rerceri posse et ubi publicanus esset, ibi aut jus publicum vanum, aut libertatem sociis nullam esse.
Nagyjában ez képező Cato föllépésétől kezdve a nemes fém-bányászat s különösen az ezüstbányászat értékesítési rendszerét, sőt egyes jövedelmező iparvállalatoknál, mint a fegyver és posztógyártás s a felettébb keresett jeruzsálemi balzsam elárusításánál is célszerttnek látta a köztársasági kormány a financiális szempontból oly hasznosnak tapasztalt monopolium alkalmazását. Mindenesetre Cato érdeme, hogy a Hispániában szerzett tapasztalatok felhasználásával legalább a vas és ezüstbányászatának adminisztrációját úgy tudta szervezni, hogy az állam jövedelmeinek biztosítása mellett a tartomány népe sem érezheti egészen elnyomatva magát. Erre pedig azt a magában egyszerű eljárást módolta ki: hogy a hódított tartományok ásványkincseit államtulajdonná minősítő ugyan, de a korábbi idők bérlőit, a mennyiben azok alkalmasok voltak, továbbra is szerződtető.
Valószínűleg a phoeniciaiakra vezethetjük vissza a bányászat haszonbérrendszerét, a kiktől azt a görögök s ezektől ismét a rómaiak eltanulták. Bárhonnan származott legyen azonban ez a rendszer, valóban teljesen összefért a köztársasági kormányzattal. Az pedig határozottan nagy előny volt, hogy a hivatali apparátusnak kikerülhetetlen személyi nehézségei s az ezzel együtt járó pénzügyi terhek nem közönséges bonyodalmai kikerülhetők voltak.
A köztársaság által érvényben hagyott magánbányászat azonban adómentes volt, sőt az ager publicusnak nyilvánított bányaművek bérlői is nemzetgazdasági tekintetekből (a bánya elszegényedése, víz alá merülés stb.) díjtalanul birtokosai lettek olykor a bérlett tárgynak vagy bányának.
A köztársaság utolsó időszakában bámulatos gyorsasággal növekedő birodalom egymásután olvasztja magába az ásványban legdúsabb tartományokat. így Macedonia, Kis-Ázsia, Egyiptom, hogy Hispániáról ne is szóljunk, olyan bőségét nyitják meg az ásvány-kincseknek, drágakő és márványféleségeknek, hogy az előbb nagyón is kezdetleges elvek és szervezet szerint vezetett bányászat a kiindulási idők szűk keretében nem folyhatott.
Mindenekelőtt a magánosok kezén vagy a korábbi uralkodók birtokában volt bányákat állami tulajdonnak nyilvánítják s ezekhez elkobzás, vásárlás, erőszakolt örökösödés útján minél többet igyekeztek még összpontosítatni, a nélkül azonban, hogy kizárólagos állami monopóliumot gyakoroltak volna. Még a császárok idejében is marad lefoglalni való bányászat.
Az Augustus császártól végrehajtott kataszteri felbecslések s ezekre alapított adóreformok éppenséggel érvényre emelik — bár törvényes alap nélkül — az állam kizárólagos monopolizáló törekvéseit a bányászat körül is. A tartományok a tanács és császár közt Kr. e. 27-ben (a város építése után 727) megosztva, az államkincstár, serarium, elkülönült a császári kincstártól vagyis fiscustól. És Maecenas az Augustustól életbeléptetett s idővel mindig szaporított direkt és indirekt adók mellett a fiscus legbiztosabb jövedelmeit éppen a bányászatban nevezi meg. S a nemes fémbányászatot a császári kincstár pénzverési érdekből is kénytelen volt magához ragadni, miután az arany és ezüstpénzek veretése reá tartozott, s a tanácsnak csupán a rézpénzkibocsátás joga reserváltatott egész Aurelianus császárig, bár időközben Nero császár átmenetileg azt is magához ragadta volt.
Ebből kifolyólag sietett Tiberius császár az összes jobban művelhető és jövedelmesnek ígérkező arany-ezüstbányákat, aranymosásokat, nemcsak Hispániában, hol például a Marius-féle bányákat «de iure fisci» lefoglalja, hanem Galliában, Syriában és Görögországban olykor helyhatósági, községi és családi kiváltságok megsemmisítésével erőszakolt örökösödéssel magához ragadni. Claudius császár akkora mohósággal folytatja a bányászatot, hogy az általa 43-ban meghódított Britanniában még katonáit is kutatásokra és új érctelepek fölfedezésére kényszeríti, s a Nérótól Dalmatiában eszközölt kutatások oly szerencsés eredményre vezettek, hogy naponta 50 fontnyi aranyat mostak ki.
S a császárok erőszakos bányászati confiscatiójára sem volt többé szükség, midőn Vespasianustól kezdve a tartományok senatusi és császári osztályozása véget ér s az «ager publicus populi Romani» beolvasztásával «fundi fiscales», «bona fiscalia» címen az összes ingatlanok kincstári tulajdonná válnak. Sőt e javak egy része a jövedelmezőbb bányákkal együtt «patrimonium caesarie», «patrimonium principis» vagy «patrimonium privatum» alakúi s a «ratio patrimonii» számára külön hivatalnokok által administráltattak.
Az Ulpianusnál és Paulusnál az ilyen császári arany és ezüstbányákban elkövetett tolvajlások ellen eredetileg már Antoninus Pius, Traján és Hadrianus utóda, által kibocsátott császári hirdetményekből azt is megtudjuk, hogy «metalla caesariana» vagy «metalla principis» címen emlegetik a jogászok a császári bányauradalmakat. És Hadrianusnál absolut monarchicus szervezet veszi kezdetét, mely az államélet minden terén s így a közgazdasági téren is Diocletianus Constantinus államszervezetével és hivatali hierarchiájával fejeződik be, illetőleg kerekedik ki. E szervezet bányagazdasági ágát Traianus kezdi helyes irányba fejleszteni s Hadrianus juttatja teljességhez. Ők ketten mint az aranyban, rézben bővelkedő Baetica szülöttjei, kiváló kormányzási képességük mellett főkép származásuknak köszönhették azt a speciális érdeklődést és szakismeretet, melyhez foghatóval a császárok egyikénél se találkozunk.
Az arany bányászat ettől fogva a császári magánjövedelmek számlájára tartozik, olyannyira, hogy Paulusnak «ad edictum divi Severi» szóló magyarázatában a gyámoltaknak még krétatelepekre, ezüstbányákra vonatkozó öröklési joga, Ulpianusnak idevonatkozó nyilatkozata szerint, csak megengedőleges volt: «quod tamen privatis licet possidere», Az aranybányászatból pedig egyáltalán ki voltak akkoriban a magánszemélyek zárva. Ezt bizonyítja Gaiusnak, tehát a Hadrianus Antoninus Pius és Marcus Aurelius korszak legkitűnőbb jogtudósának «ad edictum provinciale» iratában az a passus, hol a bányaművek, sótelepek (voltaképen sófőzdék) és krétatelepek tulajdonosai szintén kincstári bérlőkűl tekintendők. Sed et hi qui salinas et cretifodinas et metalla habent publicanorum loco sunt, mintha ezek is örökölhetők volnának.
De miután Ulpianusnál a magántulajdont képező ingatlanok után név szerint és egyenkint felsorolt adótartozások közt csupán a sóterületek (helyesebben sós kutak és kivirágzások) vannak megnevezve, ellenben a bányák mellőzve vannak: ebből is láthatjuk. hogy az előbb említett metalla alatt a nemes fémbányászat nem értetett.
Magánosok az arany bányászatát és kutatását (aurum legere) csak nagyon későre, Dacia elvesztése után körülbelül egy század múlva, Kr. u. 365-től engedik meg s akkor is elég súlyos föltételek alatt. Így Valentinianus (Codex Theod. X. 19, 3) 365-ben engedélyez először magánosoknak aranybányászatot (auri legendi). Kezdetben 8, később 7 scripulus (Cod. X. 19, 12) aranyporban (balluca) volt egy-egy aranymosó (aurilegus) évi adója megállapítva.
A császárok a vectigalia minden nemével együttesen a bányászatot is rabszolgáik, libertusaik útján siettek értékesíteni. Csakhogy felettébb téved, a ki azt hiszi, hogy a császári procurátorok alkalmazásával a korábbi idők bérleti rendszere is véget ért. Ellenkezőleg igen késő időkig tartotta e rendszer magát, sőt, ha egyesek nem győztek a kívánt bérösszegeket, társaságokat is elfogadott a kincstár, mint Gaius a Dig. III. 4. 1. mondja: vectigalium publicorum sociis permissum est corpus habere vel aurifodinarum vel argentifodinarum et salinarum.
A mancipes salinarum és socii salarii, valamint a scripturarii Vespasianig szerepelnek. Hadrianus például csak azt a méltánytalan eljárást szünteti meg, hogy a bérleteknél a felmondás kizárásával erőszakolhatták a bérlőket «Divus enim Hadrianus in haec verba rescripsit. Valde inhumanus mos est iste, quo retinetur conductores vectigalium publicorum et agrorum si tantidem locari non possint: nam facilius inveniuntur conductores si scierint fore, ut si prato lustro discedere voluerint non teneantur.»
A legfőbb, különbség abban nyilvánult e korszakban, hogy az illető uradalmak és bányák egy procurator vagy görögösen επίτροπος των μετάλλων, márványbányáknál procuratori állású αεταλλάρ/ης hatósága alá helyeztettek; de annak feladata volt belátása szerint házi kezeléssel, vagy bérbeadás útján kiteremteni a fiscus, vagy a patrimonium Caesaris számára a jövedelmeket. így a császárság idejében a kezelési eljárás az uralkodó egyéni akaratához s a kormányférfiak belátásához képest módosulhatott, úgy, hogy törvényes szabvánnyal vagy állandó nemzetgazdasági irányelvekkel e téren nem találkozzunk.
Traianus kisérti meg először a nagy bérletek kiküszöbölését, eljárási rendszerét éppen Dácia berendezése illusztrálja legérthetőbben. Az akkori idők legjelesebb bányászait: a dalmata priustákat telepíti az aranyvidékre, miután a dákok sorai a hosszú önvédelem véres harcaiban annyira meggyérültek, hogy nem járhatott el egészen úgy, mint Augustus helytartója C. Vibius Illyricum Dalmatiában, midőn a bennszülötteket erővel rákényszeríti az aranymosásra, úgy, hogy azokból később a legkeresettebb és Traianus által felhasznált dalmata bányászok nőtték ki magukat.
A császári kincstár javára lefoglalt fémbányászatnál s legkivált épen az aranybányáknál, a házi kezelés bevezetése mindenütt azzal vette kezdetét, hogy a korábbi idők bányászaiból félig szabad, félig jobbágymunkásokat alakított, vagy ha ezek megbízhatatlanoknak, elégteleneknek mutatkoztak, a dáciai eset példájára más tartományok alkalmas népelemeiből egyszerűen átrendelték (adsignatus) a colonusokat.
Ilyen formán a II. században a drágakő-, arany-, sőt egyes ezüst és rézbányászat is házi kezelés és a feliratokból következtethetőleg épen a császári patrimonium alá jutott a legszebb márványfajokkal együtt, így a Kr. e. 48-tól aknázni kezdett Luna (Carrara), Athenae mellől a Hymettos hegy, Euboeáról a Karystos, Skyros, Paros, Chios, a kisázsiai Prokonnesos, Troas, Teos Lydiában, Phrygiában Dokimium és Syunada, majd Numidiából a M. Aureliustól nyittatott Novae lapidicinae Aurelianae, vagy Officina Aureliana márványai mind adóztak a császárok pompaszeretetének és a Rómában emelt fényes paloták szépítésében lényeges részt kelle venniök. Hasonlóképen császári kezelés alatt állottak Elba, Egyiptom (Syenénél «Ad fontem Traianum») gránitbányái, a Myos, Hormos és Koptos közé eső s régebben Mons porphyrites, Claudius császártól kezdve pedig Mons Claudianus néven ismert porphyrtelepek; Berenike smaragdja és Koptostól keletre fekvő zöld márványfejtés. De a márvány bányászatnál is fölmerül ritka kivétel gyanánt egy-egy magántulajdonos. Ilyen Herodes Atticus, ki a császár barátságából nyeri a Pentelikon márvány bányáját.
Íme tehát a köztársaság idejében magánosok által művelt bányák értékesebbeit a császárok apránként különféle címeken erőszakos öröklés, foglalás, sőt vásárlás útján magukhoz ragadják s utóbb még a kincstár számára lefoglalt bányaműveket is s különösen az aranybányákat koronajavakká nyilvánítva, saját magánkincstáruk jövedelemforrásaivá avatják.
Hispania szegényesen fizető ezüstbányáit az első században magánosok kezén látjuk; de az aranybányák, a Tagus (Tajo) aranyos homokja és aranymosásra alkalmas diluvialis területek már akkor is a császárnak jövedelmeztek. így a Dalmatiában Nerokatonáitól fölfedezett aranymosások; Pannonia Dalmatia ezüstbányászatának emlékezetét egyebek mellett Claudius Xenophon proc(u)rator argentariorum Pannoniarum et Dalmatiarum is (C. I. L. III. 6 75) fenntartotta. A Britanniában előforduló ólom, ónlemezek, rögök és ezüsttáblák bélyegjei igazolják, mennyire helyesen ítélt Tacitus, midőn a győzelem béréül jelölé meg e tartományt. Moesia és Dardania aranybányászata, valamint Thracia aranymosásai nemcsak a Hebrus (Marica) fövényéből, a Traianus és Hadrianusus verette bányaérmeken, hanem Kanitz utazótól a Kopavnik tető alján Brjetje mellett tényleg megtalált s a Marica vidékein is kimutatható műveleti nyomokból világosan kiderül. A Padus (Po) menti és Aquileja környéki aranymosások annyira közel feküdtek az imperium fővárosához; hogy szinte felesleges is külön megemlítenünk.
Dácia aranyáról alább részletesen szólni szándékozok, arra kell reflektálnunk még, hogy egyéb ásványkincsek se kerülték el a római építkezések fényűző pompája és a végtelenül felsokasodott udvartartás kiadásai által szerfelett igénybe vett császári kincstár intézőinek érdeklődését.
Britannia ólomérceiről már volt és lesz még bővebben szó. Noricumnak a költőktől is váltig magasztalt vasát Kr. u. 16-ban Drusus Augustus fogadott fia szerzi meg. Egy évtizeddel később Strabo lelkesen mondja: Nunc omnia ista auri metalla Eomani possident. S hogy milyen véleménnyel voltak a rómaiak e vasról, Ovidiusból tudjuk. Durior et ferro quod Noricus excoquit ignis. A procuratur ferrariarum Klagenfurt mellett Virunumban vagy épen a bányák színhelyén, Hüttenberg közelében, székelt; míg a conductor ferrariarum Noricarium a helyszínéről és Aquileiából ismeretesek.
Verona, Mantua, Cremona, Concordia és Ticinon fegyvertárai mind ezt a vasat használták s a meghódítás előtt a tauriskoktól és noricumiaktól már javában vásárolták. Pannonia, Gallia Lugdunensis vasa, Lusitania, Baetica Cyprus reze, Sicilia kéntelepjei lassankint szintén császári tulajdonba mentek át.
De a birodalom éjszaki határain állandóvá fajult harci nyugtalanság, a népvándorlás viharának feltartóztathatatlan és hova-tovább erősbödő előfuvalmai a nagy gonddal összeszerzett tartományokkal együtt a ΙΠ. század közepén legjövedelmezőbb bányákat is veszendőbe ejtik. Mindjárt első és legérzékenyebb vesztesége a császári kincstárnak az ezüst-aranydús Dácia elszakadása. A nemes fémállomány megcsappanásának egyik eclatans bizonyítékául tekinthetjük a III. század érmeinek fémtartalmában észlelhető rosszabbodást s a IV. században kikerülhetetlenné vált pénzverés! reformokat.
Akkoriban a birodalom nyugati felében az egyetlen Sardinia kivételével, alig fizette ki magát egyebütt a nemes fémbányászat, s miután Hispania aranymezőit, ezüst helyeit is kimeríti a bányabérrendszer kapzsisága, a császári kormány figyelmét kizárólag a keleti tartományokra volt kénytelen irányítani, úgy, hogy Constantinustól kezdve az összes bányarendszabályok kizárólag ide vonatkoznak.
Moesiában s a Pongeeus hegységben elhagyott thrák bányavidékeken volt kénytelen a császárság magát kárpótolni s a tervszerű vezetés a «Comes metallorum per Illyricum» kezeibe jut, hova egyúttal az összes keleti bányászat is tartozott. Hasonló rendeltetésű hivatallal nyugaton sehol sem találkozunk.
Ugyanekkor szigorú rendszabályok alkalmazásával próbálják biztosítani az annyira nélkülözhetetlen munkáskezeket s még az önkéntes kivándorlókat is üldözendő szökevényeknek nyilvánítják. Épp oly drákói szigorral szorítják a veszélyeztetett tartományok procuratorait a helytmaradásra, még ellenséges betörések után is előbbi helyökre kényszerítvén őket vissza.
Cum procuratores metallorum intra Macedoniam, Daciam mediterraneam, Moesiam seu Dardaneam soliti ex curialibus ordinari, per quos solemnis profligatur ex actio, simulato hostili meta, huic se necessitati subtraxerint ad implendum munus retrahuntur; nulli deinceps licentia laxetur prius indebitus explere dignitates quam, subeundam procurationem fideli solirtique devotione compleverint. (Cod. r. 1. XI. 6. 4.)
S hogy a meglankadt s az állam kizárólagos bányatermelése által háttérbe szorított magánvállalkozási szellemet is új életre kelthessék: 365-ben Valentinianus és Valens bányakutatási és bányanyitási hirdetménnyel próbálják alattvalóikat a lappangó érctelérek feltárására buzdítani. Az arany elővásárlási jogát azonban a császári kincstár e hirdetményben is magának rezerválja.
Valentinianus és Theodosius a Pontus-melléki és ázsiai (Paktolos folyó) aranymosásokat ekkor nyitják meg magánosok előtt, előbb nyolc, utóbb hét scrupei aranyporban szabja meg az évi bányabért. És mind ezen erőfeszítések dacára az aranyszükségletet annyira nem képesek fedezni, hogy Gratianus, Valentinianus és Theodosius császárok kénytelenek voltak az aranykiviteli tilalmat életbe léptetni, minek következtében a barbároknak nemcsak eladni volttilos, halálos büntetés terhe alatt, az aranyat, de egyúttal a birodalom alattvalói fel voltak hívva arra is, hogy még csalárd úton (subtili ingenio), ravaszsággal is megszerezzék azok arany termeléseit. Csakhogy a nyugati birodalom nemsokára barbárok kezére jut s a császároknak kétszeres eréllyel kell a megmaradt keleti tartományok bányászatát gyümölcsöztetni.
Ekkor a magánvállalkozás élesztőse kedvéért tett engedmények közt jut törvényerőre legalább a kő és márványtelepeket illetőleg az a jogelv is, hogy a földtulajdonos ellenzése dacára az ásványkincsek, illetőleg az itt név szerint említett márványtelepek, lefoglalhatok és bányászhatók,8) azonban a felületi tulajdonosnak a bányász kártérítéssel tartozik. És ily módon Illyrium, Dalmatia, Macedonia, Thracia, Moesia területén a vállalkozási kedv annyira fokozódott, hogy ez által a kincstár is több jövedelmet nyert e tartományok bányaiparából, mint a nyugati birodalomnak a bányaüzem jövője és állandósága iránt érdektelen s a pillanatnyi előnyök lehető legnagyobb kihasználására ráutalt kapzsi bérlők által sanyargatott nyugati tartományokban azelőtt.
Íme tehát a római császárság bányagazdászatának történetében önként kidomboruló irány és rendszerváltozások rövid vázlata. Kezdetűi a magánbányászat és kincstári bányászat jelentkezik párhuzamosan egymás mellett. A második periódusban azonban a bányatermékek a fiscus és császári patrimonium tulajdonát képezik a magántulajdonjog teljes confiscálásával.
Az első korszak magánbányászatát e címen adóval nem illették, mert az illető bányaművelők ipar vagy kereskedelmi adó gyanánt aurum lustrale, oblatio auri-argentique, pensio auraria stb. gyanánt az ingatlanok vagy ingóságok főrovatánál teljesítők állami tartozásukat.
Az Augustus adó és pénzügyi reformterveit kiváló ügyességgel átvevő császári utód, Tiberius, a magánbányászat teljes megszüntetését oly eréllyel eszközli, hogy csakhamar a császári kincstár kezébe összpontosul az összes bányászat s annak java része, tekintet nélkül a tartományok senatusi, vagy császári jellegére, részint az állampénztár (fiscus), részint a patrimonium casaris gyarapítására szolgál, s procuratorok, επίτροπος των μετάλλων vagy márványbányáknál μετάλλαρχης vezetése alá helyeztetik a bányák vezetése.
A procuratorok hatáskörébe esett a bányászatnak egyesek vagy társulatok (societas, corpus) részére való haszonbéresítése vagy közvetlen igazgatása. Az utóbbi igazgatási rendszer Trajánnál veszi voltaképen kezdetét és a IV. századig tetőpontjára emelkedik, a mikor is Valentinianus és Valens 365. rendeletükkel a magánbányászat sorompóit ismét felkezdik szabadítani. Valentinianus és Valens 382. hirdetményében a tulajdonos állam és bányász viszonyát is szabályozzák, megállapítva, hogy kőbányáknál a jövedelemből 1 % a kincstárt, 1 % a föld tulajdonosát illeti. Ezzel meg volt oldva az ingatlantól elkülönített bányaadó kérdése, mert ha a bányaterület kincstári tulajdont képezett, két címen adóztak arról s a kincstárt 2 %-nyi tiszta jövedelem illeti.
Hasonló módon szabályozzák Valentinianus és Theodosius a fenn említett s 392-ben kelt rendelettel Pontus és Asia dioecesisében az aranymosást, fejenként hét scrupei aranyszem szolgáltatásában szabva meg az évi bért.
Mind ezen intézkedéseknek csak úgy van kellő értelmük, ha az államot az összes bányatermékek kizárólagos urául képzeljük. Igaz, hogy egyes községek bányászatát ekkor is a ius italicum lett volna hivatva védelmezni, de mit használt ez nekik, mikor még Itália területén is el volt tiltva a magánbányászat, s künn a provinciákban, Gaius tanúsága szerint, a bányabirtokosokkal a kincstár született bányabérlői gyanánt bántak! S ez, hogy is lehetett volna máskép, mikor a császárság adórendszere sehol sem egyesíti a bányaműveket a terület tulajdonjogával, hanem a kincstár saját külön jövedelmei és tulajdonai közé számítja.
Íme tehát sem a köztársaság, sem a császárság nem ismerte az ásványtermékek természetét, de oly széleskörű monopóliumot gyakorolt mindjárt kezdettől fogva a kincstár, mely alig különbözött joghatályában az állam kizárólagos bányajogosultságától.
Midőn aztán Justinianusus a «ius quiritium» megszüntetésével az állam legfőbb tulajdonjogát az ingatlanokról feloldozza, a földtulajdonos ismét korlátlan urává vált a földfelszínén és alul eső területének járulékaival, terményeivel egyaránt, vagyis az állami monopolium korlátozó láncainak széthullásával ismét érvényre emelkedett az erőszakkal elfojtott természeti jog uralma. Azonban a nyugati góthoknál és frankoknál a jogelvek eme kiterjedésese már későre érkezett, mert ott a római mintára megkezdett bányagazdászat továbbra is a Justinianus előtti csapáson haladva, a XII. században tényleg megteremte a bánya regalét, jóllehet azt a szigorú értelemben vett római államjog nem ismerte soha.