A daciai aranybányák hírét az újkorban azok a viasszal bevont fa írótáblák terjesztették el, amelyek Verespatakon kerültek elő 1786-ban, 1790-ben, majd több alkalommal a 19. században. A táblák szövegei különféle gazdasági iratokat, adásvételi szerződéseket, számadásokat tartalmaznak a Kr. u. 131-167 közti időszakból.
A viasztáblák, valamint az ampelumi és az alburnusi kőfeliratok sokat elárulnak a bányakörzet lakosságáról. Elsősorban Dalmatiából hoztak illír bányamunkásokat: a pirusták, sardeatok, buridusták törzseiből. A bányavidéki illír személynevek a daciai illír személyneveknek jelentős részét, mintegy 64 százalékát alkotják. A dalmatiai eredetű bányamunkások zárt közösségekben éltek (vicus Pirustarum), és még törzsi vezetőjük (princeps) is volt. Településeiket a hazai szokásnak megfelelően gyakran castellumnak nevezték. A dalmatiaiak mellett kis-ázsiaiak is dolgoztak a bányákban.

A bányákat külszíni fejtéssel (currugus) vagy tárnarendszerrel művelték. A munkát valószínűleg elsősorban bérmunkások végezték. Bérként évi 70 vagy valószínűbben 140 denariust kaptak (a forrásokból ez nem dönthető el), ami nem volt kis összeg. Ekkor az Alburnus vidékén egy bárány például 3 és fél, egy malac 5 denariusba került, ami az átlagos birodalmi áraknak felelt meg; a bor viszont drága volt: litere 1,3-1,8 denariusba került, nyilván azért, mert külföldről kellett behozni.
Állami foglyokról, bányamunkára ítéltekről (damnati ad metallum) vagy rabszolgamunkáról (az igazgatási szervezeten kívül) nem maradt írásos adat. Ha voltak is ilyenek a bányákban, valószínűleg nem sokan lehettek, mert a rabszolgák ára Észak-Daciában nagyon magas volt. Egy 6 éves kislányt például 205 dénárért adtak el Kr. u. 139-ben.
Három évvel később az apulumi legióstábor mellett egy fiút 600 denariusért vásároltak meg. A magas árakból arra lehet következtetni, hogy a bányavidéken kevés volt a rabszolga, éppen ezért a rabszolgamunka nem lett volna kifizetődő. A daciai bányakörzet (territorium metalli) császári tulajdonban volt.

A közigazgatási szervezet és az aranybányák élén a bányafelügyelő állt (procurator aurariorum). Ezek a birodalmi gyakorlatnak megfelelően jórészt a császári ház szabadon bocsátott rabszolgái közül kerültek ki, mint például Marcus Ulpius Hermias, akit Traianus szabadított fel, és aki Hadrianus alatt igazgatta a bányakörzetet. Ő az első név szerint ismert procurator.
Tehát a bányászat legkésőbb Hadrianus uralkodása alatt megkezdődött, amint azt az egyik viasztábla Kr. u. 131-es keltezése bizonyítja. A katonaság gondoskodott a bányakörzet belső biztonságáról és az érc-, illetve nemesfémszállítmányok védelméről. A daciai bányakörzetben a numerus Maurorum Hispanorum észak-afrikai eredetű katonái állomásoztak.