logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Sóbányászat és sópárlás

„Herculesre, só nélkül nem is lehetséges emberibb életet élni!” - írja Plinius a Naturalis históriában, ahol négy fejezetet szentelt a só készítésének és használatának (NH XXXI. 88-92). Plinius egyébként a görög Theophrastos mára elveszett A sók, a szóda és a timsó című traktátusát használta fel művének megírásakor.
Plinius „természetes” (sal nativus) és „mesterséges” (salfactitius) úton keletkező sókat különböztetett meg egymástól. „Természetesnek” nevezte a kibányászott kősót, a sós tavakból, folyókból és forrásokból kinyert sót, valamint a tengervízből kimosódott és a sziklákra lerakódott sót.
A „mesterséges” sót nála a tengervízből lepárlókban (salinae) előállított, valamint a növényi hamuból kinyert só jelentette. Úgy tűnik, a római enciklopédista megfeledkezett arról az igen elterjedt módszerről, amely a tenger, a sós mocsarak, tavak, folyók, források és kutak vizéből kádakban történő forralás útján állította elő a „mesterséges” sót. A briquetage-nak nevezett módszer igen elterjedt volt azokon a területeken, ahol nem állt rendelkezésre elegendő napfény a természetes párolgáshoz.

Kezdjük a sóbányákkal. Szembetűnő, hogy Plinius kizárólag egzotikus helyekkel és érdekességekkel tűzdeli tele felsorolását: az indiai Oromenusban úgy bányásszák a sót, mint a követ - ez minden bizonnyal a Pandzsábban (Pakisztán) található Só-vonulatra (Salt Range) vonatkozik, amelynek sóbányái (Khebra, Kalabagh, Warcha) mindmáig működnek. Cappadociában olyan vékonyra vágják a sólapokat, mint az ablaküveget; a titokzatos arábai Gerrhában pedig házakat építenek a só tömbökből.
Egyiptom és Arábia között (Pelusium környékén), valamint a Siwa-oázis mellett a sivatag homokja rejti a kősót, amely csodálatos módon éjszaka a Hold sarlójának növekedésével együtt gyarapszik. Ebben a felsorolásban számunkra inkább az az érdekes, ami kimaradt belőle. Természetesen Plinius nem írhatott a Kárpátok gazdag só lelőhelyeiről, amelyek ekkor még nem voltak római uralom alatt; de azért az Alpok évszázadok óta ismert sóbányáiról megemlékezhetett volna.
Ulrich Stockinger kutatásai bebizonyították, hogy a Keleti-Alpokban található sóbányák kiaknázása a Iulius-Claudiusok hódításait követően tovább folytatódott. Erre azért is szükség lehetett, mivel az északi területeken a tengervízből forrással előállított só az elhasznált nagy mennyiségű fűtőanyag miatt nem volt annyira gazdaságos, mint a kősó vagy az erdős területeken folytatott briquetage. A Salzkammergut környékén ugyan felfedeztek római kori nyomokat - Hallstattban még egy kikötő maradványai is előkerültek -, ám a sóbányászatnak közvetlen bizonyítékait eddig még nem találták meg.

Úgy tűnik, a római hódítás után a La Tene-kori sóbányászat és kereskedelem megszokott helyszíneiről és útvonalairól a tengerparti só- párlókra tevődött át a hangsúly. Plinius szerint „a közönséges só, amely a legnagyobb mennyiségben áll rendelkezésre, tengervízből készül oly módon, hogy a vizet csatornákon sópárlókba vezetik, ahol édesvizet adnak hozzá. De különösen az eső az, és mindenekelőtt a nap, amely segíti a só létrejöttét, az utóbbi nélkül ugyanis sohasem száradna ki.
Utica közelében, Africában, hatalmas halmokat építenek sóból, amelyek hegyeknek látszanak; s amikor ezek megszilárdulnak a nap és a hold erejétől, nincs nedvesség, amely megolvasztaná őket, és még vassal is alig lehet megbontani. Krétán ugyanakkor a sót édesvíz nélkül állítják elő, úgy, hogy a tengervizet egyszerűen a sópárlókba vezetik” (NH XXXI. 73-74).
Az enciklopédista azt is elárulja, hogy „a tengeri sók sokféle fajtája közül a legnagyobb becsben a ciprusi Salamisban készültet tartják”, ezenkívül megemlíti Cipruson Kition, Görögországban Tragasa, Akanthos, Attika és Euboia, Szicíliában pedig Agrigentum, Centuripae és Gela sótelepeit.

A sópárlás számára a legalkalmasabb természeti környezetet a part menti lagúnák jelentik. A lepárlók egy sor egymással összekapcsolt sekély medencéből állnak, amelyekbe csatornákkal tengervizet vezetnek. Ezeket zsilipekkel zárják el, hogy miután a medencék feltöltődtek, a víz ne tudjon visszafolyni, és a nap heve elpárologtassa. A lepárlás során kb. 17 kg tengervízből állítható elő 1 kg tiszta tengeri só.
Ha a terepviszonyok nem teszik lehetővé, hogy a tengervíz magától folyjon bele a lepárló medencékbe, vízkiemelő szerkezeteket alkalmaznak, amint arról az építész-szakíró Vitruvius is említést tesz munkájában (De arch. X. 4, 1-2). Az Ostia közelében található római sólepárlókat - amelyeket a feliratos források „sómező”-ként (campi salinari) emlegetnek - Livius szerint Ancus Martius király alapította (I. 33, 9).

A svájci tudós, Adalberto Giovannini a 80-as években állt elő elméletével, miszerint Róma helyének kiválasztásában fontos szerepet játszhatott az ostiai sópárlók közelsége. Az Appennini-félszigeten élő vaskori népek majd mindegyike ugyanis állattenyésztéssel foglalkozott, amiben nélkülözhetetlen a só biztosítása az állatok számára. Az epigráfiai és régészeti kutatások szerint az Itáliai-félsziget más területein is működtek sópárlók.
Minturnae (Minturno) városából négy dedikációs felirat ismert a Kr. e. 1. század első feléből, amely a societas salinatorum rabszolgáiról ad hírt, akik vagy a só készítésben, vagy az adók begyűjtésében vehettek részt (CIL I2 2693, l. 7; 2691, l. 3; 2698, l. 12; 2703, l. 11).

A Pompeiiben működő, Herculesről elnevezett sópárlókat (salinae Herculeae) csak irodalmi említésből ismerjük (Colum. X. 135-136). A 79-ben elpusztult városban egy oszk és egy latin nyelvű felirat is említi a „Sókaput”, amit talán a mai Porta Ercolanóval azonosíthatunk (Le 23-4; CIL IV 9159).
A „sómunkások” (salinienses) választási feliratokon jelennek meg. A kutatók szerint ezek egy olyan pagus lakói lehettek, akik az előbb említett salinae Herculeaeben dolgoztak (CIL IV 128). Az Appennini-félsziget keleti oldalán is működtek sópárlók: Cannae, Sipontum, Salpi. Az utóbbi helyen az Ofanto-folyó torkolatánál találták meg a lepárlókat, ahol a római Salapia város helyén a Tabula Peutingeriana a Salinae helynevet tünteti fel. Észak felé a Ravennától Altinumig (Altino) húzódó lagúnavidék kiváló lehetőséget biztosított a sópárlásra.
Cosa közelében (Tombolo di Feniglia, Tombolo di Giannella) a halsózó-ipar már a köztársaság korában működött, de a császárkorban is termelt, éppen ezért valószínű, hogy sópárlók is lehettek a közelben. Az Albegna-folyó torkolatában fekvő Torre delle Saline lepárlói a középkorból ismertek, de valószínűleg ókori előzményekre tekintenek vissza. Populonia környékének tengerpartján, Marangone és Malpasso közelében már a bronzkorban is termeltek sót.

Az északi területeken (Aquitania, Armorica, Normandia, Flandria, Britannia) Plinius szakkifejezésével élve „mesterséges” sót állítottak elő tengervízből, a briquetage módszerét alkalmazva, amelynek cserépmaradványait mindenütt megtalálták a francia, holland és angol partvidéken, bár a késő római Britanniában már ólomtartályokban is folyt a sópárlás.
A mai Franciaország területén élő gallok már a római hódítás előtt nagy mennyiségű sót termeltek, részben bányászattal, részben a briquetage módszerével, bár Plinius csak egy érdekességet említ velük kapcsolatban: hogy a gallok és a germánok sós vizet öntenek az égő fára, és így nyerik a sót (NH XXXI. 83). A gallok tengerparti sópárlása a Csatorna mentén, a Bretagne-félsziget északi és déli oldalán, valamint a Loire, a Sevre és a Dordogne torkolatvidékén koncentrálódott. Az Aremoricában (Armorique) letelepedett venétek egy része a sókészítésre specializálódott, és termékét az ország belsejében is értékesítette.

A Római Birodalom sófogyasztásának mértékére is léteznek bizonyos becslések. Az idősebb Cato szerint egy kisebb farmon dolgozó rabszolga évente egy modius (8,73 liter) sót fogyaszt el (De agr. 67). Egy sextarius sóval (0,546 liter) húsz katonát láttak el húsz napra (SHA Aur. 9.6). Ber- nard Moinier becslése szerint az Augustus-kori Róma lakosságának (amit ő 1,25 millióra tesz) évente 4500 tonna sóra volt szüksége.
Az 55 milliósra becsülhető birodalom valamennyi lakosának szükségleteire tehát évente kb. 400 000 tonna sóra volt szükség, ha Cato becslését vesszük alapul. Az ókori mezőgazdasági szerzők azt is hangsúlyozzák, mekkora szükség volt az állattenyésztésben a sóra. Aristotelés szerint a nyájaknak elsősorban itatásra és rendszeres sóellátásra van szükségük (Hist. anim. VIII. 10).
Só hiányában az állatok elveszítik étvágyukat, lassan növekednek, nem szaporodnak, közepesen tejelnek, és gyakrabban pusztulnak. Száz juh számára Aristotelés egy medimnos (42 kg) sót ír elő, amit nyáron ötnaponta kell biztosítani. És akkor nem is beszéltünk még a só ipari fogyasztóiról: a halsózó és garum-készítő üzemekről - amelyek kapacitásáról konkrét becslésekkel rendelkezünk -, továbbá a bíborfestőkről, ahol az anyagot katalizátorként használták.


Forrás: Grüll Tibor - A Római Birodalom gazdasága