logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Erdők

Hajdan hatalmas, összefüggő erdőségek borították Itáliát. A Rómától 100 km-re fekvő silva Ciminiana (Etruria) Kr. e. 310 körül szinte áthatolhatatlan volt: „Ciminus rengetege akkor még járhatatlanabb és félelmetesebb volt, mint nemrég a germán erdők, s addig még egyetlen kereskedő sem mert rajta áthatolni” (Liv. IX. 36, 1). A pun háborúk évszázadaiban a flottaépítések ritkították az Appenninek erdeit.
A Kr. e. 2. században hatalmas arányú építkezések zajlottak, és a mezőgazdasági művelés számára is egyre több erdős területet kellett szabaddá tenni. A Pó-síkság erdőinek 60%-át kiirtották a következő két évszázadban. Ugyanakkor számos erdős területet (pl. a lucaniai Sila-erdőt) megkímélték, mivel ekkorra már távoli provinciákból is megindult a fák tengeri szállítása Róma felé. Az itáliai erdők főként a tüzelőanyagot biztosították Róma számára. Paolo Malanima számításai szerint Róma egymillió lakosának évente 50 km2 erdőt kellett kivágnia és eltüzelnie.
A rengeteg nyilvános és magánfürdőnek folyamatosan kellett biztosítani a fautánpótlást, ahogyan az ipari tevékenységek (tégla- és cserépégetés, kerámiagyártás, vasolvasztás, üveggyártás stb.) számára is. Becslések szerint évente 80 000 tonna vasat termeltek a Római Birodalom területén, amihez kilónként 30 kg fa eltüzelésére volt szükség. Ez évi 2,4 millió tonna, vagyis 3,84 millió m3 tűzifát jelentett, amit évente 1,920 millió hektár (azaz 19 200 km2) erdőség kivágásával tudtak biztosítani. [3.4.1.]

Az Appennini-félsziget meghódítása során Róma ügyelt arra, hogy ő diktálja a feltételeket az erdők ügyében. Amikor a legdélebbi itáliai törzs, a Bruttiusok meghódoltak, hegyi területük felét átadták. Ehhez tartozott a hatalmas Sila-erdő Cosentia (Cosenza) központtal. Itáliában az erdők nyílt területekkel váltakoznak, ezt fejezte ki a latin saltus silvaeque állandósult szókapcsolat. Az erdőből is jövedelmet remélt Róma: fából, faszénből és gyantából lehetett hasznot húzni. A halikarnassosi Dionysos szerint a gyanta „évi jövedelmet hozott Róma népének” (XX. 15, 2; vö. Strabón VI. 1, 10. C 261).
A coloniáknak és municipiumoknak is megvoltak a saját közerdőik, ahonnan a középületek építésére és a közfürdők fűtésére hozhattak faanyagot. Urso városának alaptörvénye szerint (lex Ursonensis) a közerdőket több mint öt évig nem szabad eladni vagy bérbe adni. Ezek a fakitermelésre szóló bérbeadások valószínűleg hasonló módon történtek, mint az adóbérleteké. Russell Meiggs véleménye szerint valamiféle állami felügyeletnek léteznie kellett, amely ellenőrizte, hogy a fakereskedők nem vágnak-e ki túl fiatal fákat, és elrendezik-e a terepet az erdőirtás után. Ez valószínűleg a saltuarii feladata volt, akik a legelők és erdők állapotát felügyelhették.

A fák kivágásának is megvolt a megfelelő időszaka. Az irtást ősszel kezdték, és legvégére hagyták a lombját legkésőbb elhullató tölgyet. Ha azonban le kellett hántolni a fa kérgét, mert például oszlopnak használták fel, akkor mégis inkább a tavaszi időszakban vágták ki, mivel akkor a legkönnyebb a fát lekérgezni (NH XVI. 188; Vitr. II. 9, 1; Veget. IV. 35).
Egy elterjedt babona szerint a fát akkor kell kivágni, amikor nem süt a hold, mert akkor a legkeményebb, és így nehezebben rothad el: Plinius szerint legalkalmasabb a holdfázis 10. és 13. napja között (NH XVI. 190). Cato szerint a fát csak újholdkor, illetve a második negyed végén szabad érinteni (De agr. 37, 3).

A szállítás módjára egy gordioni királyi sírhalom vetett fényt: a 25 láb hosszú gerendák némelyikére kerekeket szereltek, és így húzták az építés helyére. A dendrophorosoknak állított gallilai emlékmű domborművén négy ember húz egy fatörzset egy kötéllel az erdőből. Ammianus Marcellinus beszámolója szerint Julianus idejében segédcsapatok a vállukon cipeltek 50 láb hosszú gerendákat (XVIII. 2, 5).
A nagyobb fatörzseket - hacsak lehetséges volt - vízen úsztatták. Strabón azt írja, hogy a Tiberis tette lehetővé Róma kővel és fával való ellátását (V. 3, 7. C 235). Vitruvius beszél arról, hogy a Pó-folyón is úsztattak fákat, de mert a vörösfenyő ehhez túl nehéz volt, ezt a fafajt erdeifenyőből épített tutajon kellett szállítani (De arch. II. 9, 14).
A legtöbb folyó esetében nincs adat, de a Rhőne felső folyása és az Isere esetén tudunk ratiariu- sokról (CIL XIII 2035, 2331; XII 2597), akik tutajt építettek a kivágott fákból. Kis-Ázsiából ismert egy sírfelirat, amely egy nikomédiai tutajosról (schedionautés) ad hírt, aki a Sangarius-folyón vagy a Márvány-tenger partjai mentén dolgozott.

Pompeiiből ismerjük a fák szállítására specializálódott munkásokat, akiknek volt annyi vagyonuk, hogy támogassák jelöltjüket: „A fás szekeresek (lignariplostrari) Marcellust támogatják az aedilisi tisztségre” (ILS 6417b). A források hiányos volta ellenére egyértelmű, hogy a fák szállítása jelentős szerepet játszott a tengeri kereskedelemben.
A fák tengeri szállítására vonatkozó legkorábbi bizonyíték az ostiai Piazzale delle Corporazioniról való, itt az egyik statio a hajós fakereskedők (navicularii lignarii) tulajdonát képezte. Néhány kikötőt is tudunk azonosítani, amelynek fontos szerepe volt a fakereskedelemben.

Strabón alapján: a nyugati parton Liguria volt a fő faexportőr, kereskedelmi központja pedig Genova (IV. 6, 2. C 202). Délen a Sila-erdőből érkezett a fa a Crathis- és a Neto-folyón Krotón közelébe, ez is fontos hely lehetett export szempontjából. Rhegion is valószínűsíthető, mivel a város fölött terült el az Aspromonte-erdő. Ravennában magának a városnak is sok épületfára volt szüksége, hiszen az épületek fából készültek, és facölöpökön álltak (Strabón V. 1, 7. C 213), de a Keleti-Alpokból származó fával tovább is kereskedett. Aquileia jelentősége akkor nőtt meg, amikor Tiberius korában a határt a Duna teljes vonaláig előretolták.

A rómaiak ellátták a helyieket fahordókban szállított borral és olajjal, cserébe rabszolgákat, jószágot és bőrt kaptak (Strabón V. 1, 8. C 214). Egy aquileiai feliratban említik a fafűrészelőket (sectores materiarum, CIL V 908). Az Adriai-tenger keleti partja mögött húzódó hegyekben rengeteg érintetlen erdő volt, itt Salona volt a legjobb kikötő (Strabón VII. 5, 5. C 315), ahol egy felirat emlékezik meg egy környékbeli fakereskedőről (negotiator materiarius, CIL III 12924).
Kis-Ázsiában négy fontos erdővidékről írt Theophrastos (HP IV. 5.5): az Ida-hegység (Strabón XII. 8, 8. C 574), a Rhyndakos-folyó, Sinopé és Amisus környéke, valamint Kilikia (Strabón XIV. 5, 3. C 669). A Márvány-tenger partvidékét már említettük: az erős tengerész tradíciókkal rendelkező Bithynia szintén erdős hátországgal rendelkezett. Ephesos a Kr. u. 2. században már biztosan fabehozatalra szorult: Asia provincia kormányzója elrendelte, hogy a faimportőrök nem fűrészelhetik a fát a rakparton, mert a fűrészpor eldugaszolhatja a csatornát.

Ideje kitérnünk a fakereskedelemmel kapcsolatos kifejezések magyarázatára. A lignum a fűtőanyagként használt fát, a materia az építkezéshez használt faanyagot jelenti, de a lignarii egyaránt lehettek épületfa- és tűzifaimportőrök (ILS 6417b, 6419d; CIL IV 951). A már említett lignarii plostrari kocsikon szállították a fát az erdőből; a lignarii universi bármilyen embert jelent, aki fával foglalkozott (favágók, fuvarosok, kiskereskedők); a materiarii, illetve negotiantes materiarii pedig az épületfaárusokat jelöli.
Úgy tűnik, társadalmilag nem jelentett magas rangot a fakereskedés, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy nagyon kevés forrás áll a rendelkezésünkre. Ami bizonyos: a meglévő feliratok egyike sem kapcsolódik magas rangú személyhez, zömmel felszabadított rabszolgákat találunk a lignarii között (CIL IV 6212; VI 9561; X 3965). A szabály alóli kivételt jelentő eset épp egy császárhoz kapcsolódik. Pertinax, aki a meggyilkolt Commodust követte a trónon, egy felszabadított rabszolga fia volt, aki állítólag a fakereskedelemben tanúsított szívóssága után nyerte nevét.

Pertinaxot is hamar meggyilkolták, s nem véletlen, hogy az ostiai fabri tignuarii céhe templomot emelt az istenített Pertinaxnak (CIL XIV 4365,4382 = AE 1971, 64). (Ez a név ekkor és itt általában az építőket jelenti, legyen bármi az építőanyag - de nem tagadhatjuk, hogy ez volt a legnagyobb és legtehetősebb „céh” Ostiában.) A görögben a xylon mindkét fajta fát jelenti, de a xylopólos csak az épületfaárusokra vonatkozik.

Forrás: Grüll Tibor - A Római Birodalom gazdasága