Az archeológia (gör. archaiologia, lat. archaeologia) kifejezést az ókori görögök és rómaiak saját őstörténetük kutatására értették. Legismertebb példája ennek Thukydidés művének első néhány fejezete (I. 1-12), amelyben a történetíró összefoglalja mindazt, amit saját korában tudtak (vagy inkább elképzeltek) Hellasz eredetéről. Európában a 16-17. században „régiségtan” (antiquaria) névvel illették az ókor búvárlását, ám ez a tevékenység leginkább az ókori tárgyak összegyűjtésében, rendszerezésében és illusztrációkkal kísért publikálásában merült ki.
A mai értelemben vett tudományos régészet módszertana csak a 19. század második felére alakult ki az Itália, Görögország, Törökország, Egyiptom és az ókori Közel-Kelet területén végzett feltárások során. Az ókori történelemtudomány legfontosabb társtudománya a régészet, még ha az irodalmi források és a régészeti feltárások által elénk rajzolt kép nem is mindig egyeztethető össze.


Településrégészet

A Római Birodalomban a Kr. u. 2. századra kb. 1,5-2 millió fő élt az öt legnagyobb városban: Rómában (kb. 1 millió fő), Alexandriában (kb. 500 ezer fő), Antiochiában (kb. 150-200 ezer fő), Karthágóban (kb. 100-150 ezer fő) és Ephesosban (kb. 80-100 ezer fő). (Kr. u. 330-ban egy újabb megaváros csatlakozott hozzájuk hatodikként a birodalom keleti felében: Konstantinápoly.)
A kutatás a városok számát nagyjából 2000-re becsüli a birodalom egész területén: ebből Itáliában kb. 400, Asiában több mint 500, Egyiptomban azonban csak kb. 50 volt, bár némely egyiptomi falu (kómé) adott esetben nagyobb lélekszámú lehetett, mint egy itáliai kisváros. Walter Scheidel becslése szerint kb. 7-9 millió fő élt az imperium Romanum különböző városaiban, ami az összlakosság kb. egytizedét tette ki. Természetesen a városok legnagyobb része agrártermeléssel foglalkozott, bár elképzelhető, hogy minden nyolc lakosra jutott egy kézműves vagy kereskedő is.

A településrégészet Itáliában született meg: 1738-ban Rocque Joaquín de Alcubierre spanyol mérnök felfedezte a Vezúv hamuja alá temetett Herculaneumot, majd tíz évvel később Pompeiiben is megindította az ásatásokat. Ez utóbbi helyen már 1763-ban megnyitotta kapuit a világ első szabadtéri régészeti múzeuma.
A Pompeiiből kiinduló településrégészet ma már szinte valamennyi egykori római provinciában nagyszerű eredményeket tud felmutatni. Természetesen a kutatás az ókor óta folyamatosan lakott nagyvárosok területén a legnehezebb, főként olyan közel-keleti és észak-afrikai országokban, ahol erre hajlandóság sem igen mutatkozik.
A településrégészet ma már a légi fényképezés és a földradarok segítségével képes kutatni az egykori városok nyomait. A feltárások középpontjában régebben a reprezentatív középületek álltak, míg manapság a kutatás kiterjed a lakónegyedekre, a temetőkre, sőt a városok territóriumaira is.


Tárgyi régészet

A tárgyi leletek történeti forrásértéke a különböző korokban más és más, attól függően, hogy a tárgyi emlékanyagból levont következtetések milyen mértékben épülnek be az adott kor történetébe, azaz milyen léptékű a levonható következtetések köre - írja Zsidi Paula, az Aquincumi Múzeum főrégésze. Az őskorra vonatkozólag - írásos források híján - egyetlen forrásunk a régészet. Így az ebből a korszakból származó tárgyi emlékanyag forrásértéke felértékelőik.
A római és a korai középkor történetére vonatkozóan a tárgyi emlékanyag részben csak kiegészítő forrás. A tárgyak egyfelől az antik szerzőik műveiből ismert makro-történelem eseményeit, tendenciáit egészítik ki; másfelől azonban az írott források perifériáján található régiók történetére vonatkozóan kizárólagos ismeretanyaghoz juthatunk általuk.

Egyes esetekben a régészeti tárgy már előkerülésének pillanatában betölti információhordozó szerepét, míg más tárgyak csak jelentősebb beavatkozást követően (restaurálás, rekonstrukció stb.) válnak alkalmassá arra, hogy következtetéseket vonjunk le belőlük. A régészeti tárgyak forrásértékét az elmúlt időszakban jelentősen megnövelték a természettudományos anyagvizsgálati módszerek (petrográfia, neutronaktivációs vizsgálat stb.).
A tárgyi régészet kezdeti szakaszában elsősorban a kiemelkedő művészi értékű, valamint az ép tárgyak (művészeti emlékek, használati és viseleti tárgyak) kerültek a régészeti gyűjteményekbe. Ma már valamennyi, egy adott lelőhelyről származó tárgyi emléknek (építmények, edénytöredékek, szerves maradványok stb.) fontos szerepet tulajdonít a régészet.

Az indiai származású, Amerikában élő Arjun Appadurai kultúr-antropológus már a 80-as évek derekán a kutatás körébe vonta saját korának tárgyi kultúráját A dolgok társadalmi élete: az áruk kulturális szemszögből című művében (Social Life of Things: Commodities in Cultural Perspective, 1986).
Az ókori régészet és történettudomány valamivel lassabban reagált, de ma már elmondhatjuk, hogy az anyagi kultúra (material culture) kutatása nagy népszerűségnek örvend: különösen előrehaladott az étkezés, az öltözködés és a lakáskultúra vizsgálata. A témának már online folyóiratot is szenteltek: a Journal on Hellenistic and Roman Material Culture (HEROM), amely Leuvenben jelenik meg 2012 óta.


Amphora

Az amphorák a Római Birodalom gazdaságának legkutatottabb tömeges régészeti forrását szolgáltatják. Az amphora öblös, rendszerint lefelé vékonyodó testű edény szűk nyakkal, kisebb-nagyobb nyílással, nyakán alkalmazott két füllel (innen a név: amphoreus < amphiphoreus, kétfelől hordozható), tölcsér alakú vagy hegyes talppal, amellyel a földbe szúrták vagy állványra helyezték.
Az amphora a legősibb tárolóedények egyike: már a korai bronzkorban megjelent a mediterrán térség keleti partvidékén. Kereskedelmi mennyiségben a görögök kezdték el gyártani, és árasztották el vele a Földközi-tenger medencéjét a gyarmatosítás korában (Kr. e. 7. század, az ún. „SOS-amphorák” Attikából és Euboiából).

Elsősorban szemes termény (búza, árpa, zab), gyümölcs (füge, aszalt szilva stb.), olaj és bor szállítására használták. Az amphorák átlagosan 45-50 cm magasak voltak, a legnagyobb méretű 1,5 métert tett ki, a legkisebb kb. 30 cm-t, de léteztek ennél is kisebb ún. „amphorácskák” is (amphoriskoi).
Az amphorák különböző típusai alakultak ki Egyiptomban, Föníciában, Cipruson, Kis-Ázsiában (Knidos), a Balkán-félszigeten és az Égei-tengeren (Athén, Korinthos, Thasos, Délos, Khios, Kós, Rhodos), Massiliában és a Fekete-tenger környéki görög városokban (Hérakleia, Sinopé). A fülekre tett pecsétek leggyakrabban az epónymos tisztviselők vagy a gyártók nevét tartalmazzák. A görög amphorák tipologizálása még nem érte el az a fejlettségi szintet, mint a rómaiaké.

Heinrich Dressel német régész (1845-1920) a római Monte Testaccio anyaga alapján a CIL XV. kötetében jelentette meg 1899-ben azt a tipológiát, amelyet máig is alapját képezi a római amphorák osztályozásának. Ekkor még 45 különféle típust különböztetett meg (DR1-DR45). A kétfülű tárolóedényeken található festett feliratok (titulipicti) alapján Dressel arra következtetett, hogy például a DR20-as típusú amphorát olaj szállítására használták Baeticából Rómába a Kr. u. 1. században; a DR1-es típusúban pedig Itáliából származó bort exportáltak a Kr. e. 2. század közepén. Legutóbb David Peacock és David Williams jelentetett meg új tipológiát - petrológiai elemzéseket alapul véve -, amely 66 csoportot tartalmaz.

Az amphorák vizsgálata két esetben is a gazdaság- és társadalomtörténet szélesebb összefüggéseire világított rá. Az első a késó köztársaságkori Sestius szenátorcsalád birtokainak és kereskedelmi szerepének felgöngyölítése volt az Ager Cosanus (azon belül a settefinestrei villagazdaság), másrészt a cosai kikötő harmadrészt a tenger alól (pl. Grand Conglouénál 1955-ben) előkerült Sestius-amphorák vizsgálatával.
A Laecanius földbirtokos család birtokai az Isztria-félszigeten feküdtek, a legismertebb közülük a Nagy Brijuni-szigeten. A Kr. e. 1. és az Kr. u. 2. század között itt termelt olajat saját készítésű amphorákban exportálták Itáliába és az Alpok menti provinciákba.

A mai Horvátország, Szlovénia, Magyarország, Ausztria és Svájc területén több mint 50 helyen kerültek elő a Laecaniusok amphorái. Miután C. Laecanius Bassus és hasonló nevű fia Kr. u. 40-ben és 64-ben a consulságig jutott, földjeit a fiscus elkonfiskálta. A narbói származású P. Usulenus Veiento Augustus korában nagy mennyiségű katalóniai bort szállított Gallia nyugati részébe Narbón keresztül, amint ezt az amphora kutatás felderítette, és egy Marcus Porcius nevű „márkanév” is felbukkan Tarraconensisben, akinek valószínűleg a Cato családhoz lehetett köze.


Terra sigillata

A „pecsételt agyag” (terra sigillata) fényes, vörös felületű, keményre égetett római edényfajta gyűjtőneve, amelyet domborművű pecsételéssel díszítettek. Az edényfajtát csaknem egy évezreden át gyártották a hellenisztikus Keleten és a Római Birodalomban. (Az angol szakirodalomban Samian ware-nek, vagyis „samosi áru”-nak nevezik, utalva egyik előállítási helyére.)
A terra sigillata márkás árunak számított: nagyjából ugyanazt a funkciót töltötte be az ókorban, mint napjainkban a porcelán - írja a téma legismertebb magyar szakértője, Gabler Dénes. Az ókorban egységes, általánosan elterjedt neve nem volt, a szerzők a műhelyekre utalnak akkor, amikor szamoszi edényekről, saguntumi poharakról vagy arretiumi vázákról beszélnek. Talán az utóbbi (vas Arretinum) volt a legáltalánosabb használatban; még a költők is ezt emelik ki: rubrum fictile quod est Aretinum („az arretiumi vörös cserépedény”, Persius: Sat. V. 182).
Az arezzói kerámia jó minőségére utal, hogy a konkurens itáliai-galliai áruval szemben a bélyegek gyakran „valódi arretinumi”-ként (Aretinum verum) reklámozzák ennek a műhelynek az edényeit.

Az ókorban mint asztali edényt kevésre becsülték, sok esetben az egyszerűség szimbólumának tekintették (Martialis: Epigr. I. 53, 6; XIV. 98).

A terra sigillaták műhelyeit Plinius sorolja fel (NH XXXV. 12, 46). La Graufesenque-ben (Condatomagus) egy teljes officina anyagát feltárták. Itt kb. évi 1 millió edény felett lehetett a termelés, annak ellenére, hogy az éghajlati viszonyok miatt feltehetően csak március és szeptember között égethettek edényeket. A fazekas bélyegek alapján ma már mesterek és műhelyek százait ismerjük.
Az arezzói bélyegek általában kétsorosak, elöl a rabszolga neve nominativusban, alatta a tulajdonosáé genitivusban (pl. TERTIVS / P. CORNELI). P. Cornelius műhelyéből több mint 60 formatál készítő vagy korongoló rabszolgát ismerünk. Ezzel szemben a galliai bélyegeken többnyire csak egy cognoment találunk, tehát itt nem rabszolgákkal dolgoztattak.

A dél-galliai bélyegeken általában az OF CRESTI (= officina Cresti); a közép- és kelet-galliai műhelyekben a GIP- PI M (= Gippi manu); a rajnai vagy raetiai-noricumi manufaktúrákban a SENICIO FEC (= Senicio fecit) típusú mesterjegyek a jellemzőek. A képmezőben elhelyezett nagyméretű, reklám jellegű bélyeg a műhely tulajdonosát (dominus) árulja el, míg a díszítések között elhelyezkedő második bélyeg a mesterre utal, ez utóbbiak gyakran kurzív betűkkel még alá is írják munkájukat.
Egyes nagyvállalkozók akár több száz kilométeres sugarú körben is több műhelyt működtettek: a 2. század utolsó harmadában például Comitialisnak Trierben, Rheinzabernben, Kraherwald-ban, Waiblingen-Beinsteinben és Westerndorfban volt officinája. A terra sigillata-edényeket mindmáig Hans Dragendorff 1895-ös típustáblázata alapján osztályozzák.


Bélyeges tégla

A Kr. u. 1. század közepe táján a római téglagyárosok azonosító bélyegeket kezdtek használni az általuk gyártott téglákon. Az első bélyegek egyszerűek voltak, és csak alapvető információkat tartalmaztak, például egy személynevet, vagy alkalomadtán a téglagyártó műhely nevét.
A legkorábbi téglabélyegeket - amiket keményfából vagy fémből készítettek - a nedves agyagba nyomták, majd kiégették. Ahogy a korai császárkortól folyamatosan a tégla vált a legfontosabb építőanyaggá a birodalomban, egyre több agyaglelőhelyet tártak fel, ahol egyre több téglagyártó műhely kezdte meg működését. Ezzel együtt a téglabélyegek is egyre bonyolultabbakká váltak, és egyre több információt tartalmaztak. Kr. u. 110-ben először jelent meg a bélyegeken a consuli keltezés, amely a gyártás idejét jelölte.
Régebben inkább kuriózumnak, mint történeti dokumentumnak tekintették a bélyeges téglákat; később az építészet- és hadtörténészek figyeltek fel erre a forráscsoportra kiváló datáló értékük miatt. Manapság legfőképpen a római hadsereg alakulatainak mozgását és a békeidőben véghezvitt építkezéseket követik figyelemmel a bélyeges téglák segítségével.

A bélyeges téglák kutatása a múlt század harmincas éveiben kezdődött meg Rómában és Ostiában. A kutatás mindmáig alapvetőnek tekinti Herbert Bloch (1911-2006) témáról írt művét: I bolli laterizi e la storia edilizia romana. A bélyeges téglák feldolgozása jelenleg még csak kezdetleges stádiumban van, bár a 20. század második felében néhány jelentős eredmény is született.
A városok közül Ostia anyagát dolgozták fel a legteljesebben (itt is még Bloch kezdte meg a kutatásokat). A provinciák közül Pannonia számít a legjobban feldolgozottnak, ami elsősorban Lőrincz Barnabás érdeme; ezenkívül Raetia északi része és Germania Superior északi területe, valamint a barbaricum.


Firmamécses

A Római Birodalom egykori területéről - sőt azon túlról is - hatalmas mennyiségben előkerült és előkerülő mécsesek teljes katalogizálására és tipologizálására eddig még nem került sor. Talán csak a Modenában gyártott firmamécsesek feldolgozása haladt előre jelentősen (legismertebb a FORTIS márkájú).
A márkák gyártási helyekhez kapcsolása nem egyszerű, de ez esetben az irodalmi adatok is pozitívak: Plinius is feljegyzi, hogy a mutinai kerámiát exportálták (NH XXXV. 161), és Italia VIII. regiójában több kerámiaégető kemencét tártak fel, mint bármely más regióban). Mutinát mint gyártási helyet jelölik az olyan bélyegzők, mint MUT/CERINTHUS/F, MUT/MENADER/F, MU/PRISCUS/F. Első pillantásra ez egy olyan árucikk, amiről azt gondolnánk, hogy egy helyi cég gyártja, és legfeljebb 40-50 km-es körzetben terjeszti. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Voltak ugyanis egészen nagy cégek és márkák, amelyek a birodalom minden részében felbukkannak.

A legelső bélyegzett mécsesek a Kr. e. 20-as években készültek, és a noricumi Magdalensbergben kerültek elő (C. VIBI/TIBUR). A firmamécsesek csak a Kr. u. 1. század végére jutottak el a birodalom minden szegletébe. A pecsétlők száma mára eléri az 1700 latin és 400 görög nevet. A latin firmamécseseknek kb. 20-25%-a került ki csak a nemzetközi piacra.
A legtöbb mécses csak szűk körben, a gyártási helyétől nem túl távol terjedt el. Például a FELICIO Észak-Itáliában; a CATULLI a Rajna mentén; a FABI Pannóniában; az ARMENI Daciában terjedt el. Az utóbbi egyébként más provinciákban (Moesia Inferior, Thracia) is felbukkan, de sehol másutt. A L HOS CRI firmabélyeg a galliai és germaniai területeken figyelhető meg, máshol nem.

Keletről egyetlen gyártmányt (ROMANESIS) exportáltak Nyugatra, ennek készítési helye Milétos vagy Knidos lehetett (a Kr. u. 70-es évektől a 120-as évekig). De Nyugaton viszonylag kevés került elő eddig belőlük. A mécsesformák azonban mindenütt terjedtek, így például a Loeschcke I típusú a Birodalom minden szegletében megtalálható. Egy ilyen olcsó (ára 1 astól indult) és viszonylag könnyen előállítható árut nem nagyon exportáltak, különösen nem szárazföldi úton, mivel ennek költsége sokkal nagyobb volt, mint a vízi szállításé.
Ugyanakkor egy Baleári-szigetek melletti hajótörésben kb. 100 firmamécsest találtak C. CLODIUS jelzésével, amely Itáliából valószínűleg Hispaniába tartott. Természetesen az is lehetséges, hogy egy-egy „márkát” nemcsak egy városban, hanem más provinciákban is gyártottak; ahogyan hamisítások is előfordulhattak.


Malomkő

Az egyik leggyakoribb ásatási lelet a római kori településeken a malomkő, amivel eddig jószerével nem foglalkozott a kutatás. A malomkő viszonylag olcsó, egyszerűen előállítható és hozzá még elég súlyos tárgy is volt ahhoz, hogy a gyártás helyétől távolra szállítsák. Az export olyan helyekre jöhetett szóba, ahonnan hiányzott a jól megmunkálható kemény kőzet.

Az ókorban a fekete lávakövet tekintették a malomkő gyártására legalkalmasabbnak (a megszilárdult láva „malomkőszerű”, mondja Strabón (VI. 2, 3. C 269). A lávából készült, igen jó minőségű malomkövek Sardinián (Monte Ferru) és Szicília szigetén (Etna) készültek. Az utóbbi helyről Észak-Afrikába is exportáltak.
Egy Londonban talált malomkőről kiderült, hogy Volvicban (Auverne, Franciaország) készítették. A másik láva- kő-lelőhely Mayen-Niedermendig (Eifel-dombok, Németország) volt, több innen származó malomkövet is azonosítottak Magdalensbergben (Ausztria). A malomkövek legújabb tipológiáját David Peacock jelentette meg 2013-ban.


A búvárrégészet fejlődése

A tömeges régészeti adatok kutatásában nagy előrelépést jelentett a búvárrégészet fejlődése az elmúlt fél évszázadban. A nautical archaeology mára önálló tudományszakká vált, amelynek fejlődésében a mélység egyre kevésbé jelent akadályt. A könnyűbúvárok által végzett feltárások szokásos mélységhatára 40 m körül van, tengeralattjáróval azonban már 690 m-es mélységben is végeztek tudományosan hiteles roncsfeltárást. Minthogy a tengerben olyan leletek is megőrződnek, amelyek a szárazföldön esetleg elpusztulnak, a búvárrégészet új távlatokat nyitott az ókorkutatásban. 1945 óta kb. ezerötszáz ókori hajóroncsot derített fel a kutatás.
Az eddigi legnagyobb hajóroncs, az albengai borszállító hajó (Kr. e. 1. század) több mint tízezer amphora befogadására alkalmas, kb. 5-600 tonnás teherhajó volt. A 35 méter hosszú Madrague de Giens-i hajóroncs kb. 400 tonnás lehetett, és a Kr. e. 1. században süllyedt el. Ez a viszonylag gyors vitorlás négy egymás fölé rakott rétegben szállított főként bort tartalmazó amphorákat.
A bor egy bizonyos P. Vevius Papus latiumi kereskedő tulajdonát képezte. Ezek azonban igazán kivételes nagyságú hajóknak számítanak! A roncsok között a leggyakoribb a 16-20 méteres (kb. 70 tonnás) méret. Néhány roncs rakományának elemzéséből az is kiderült, hogy a hajók kikötőről kikötőre járva vették fel az árut. Ezzel közvetve igazolódott Fernand Braudel tétele, miszerint az ókori hajósok „kikötői kocsmáról kikötői kocsmára” vándoroltak a Földközi-tenger mentén; ugyanakkor a hosszú távú tengeri szállítás is fontos gazdasági ágazatnak számított. [^ 8.1; 8.3.2.3.]


Környezeti régészet

A környezeti régészet (environmental archaeology) a természeti és emberi környezet alakulását kutatja a történelemben. Így egyfelől a természeti változásoknak (vulkánkitörések, földrengések, tektonikai mozgások, áradások, feltöltődés stb.) az emberi élőhelyekre és tevékenységekre gyakorolt következményeit tárja fel, másfelől pedig az emberi tevékenységek környezetre gyakorolt hatását igyekszik felkutatni.
Az archeo-botanika és archeozoológia a növényi és állati maradványokból következtet a flóra és fauna állapotára, illetve az emberi tevékenységgel való kölcsönhatására. Nyilvánvaló, hogy az ember is hatalmas mértékben alakítja a tájat, amelyben él - elég, ha a csatornázásokra, a külszíni bányászatra vagy a grandiózus vízvezeték-építésekre gondolunk.
A történeti tájak kutatása (historical landscape studies) is a régészet egyik külön ágazatává vált az utóbbi évtizedekben. Ebben úttörő jellegűek voltak John B. Ward- Perkins 1950-es években végzett dél-etruriai kutatásai; Susan E. Alcock összefoglalása a római kori Achaiáról; vagy a közép-itáliai Biferno-völgy vizsgálata. A 90-es évek óta olyan mennyiségű, a Római Birodalom legkülönbözőbb szegleteiről írt landscape study jelent meg, hogy e kötetben még futó ismertetésükre sem vállalkozhatunk.

A zoo-archeológia az állatok régészetileg feltárt maradványaival foglalkozik, és ebből von le következtetéseket az állattartási szokásokra, a vallási kultuszokra (ebből esetlegesen az etnicitásra), az étkezés változásaira vonatkozóan. Az étkezési szokásokból számos esetben társadalmi-gazdasági viszonyokra is lehet következtetni. Ebben a témában is születtek alapvetően fontos kutatások. Holland kutatók például egy Waal-folyó menti (Gallia Belgica) kis római településen vizsgálták az állatok szerepét az étkezési, kultikus és temetkezési szokásokban.
A kereskedelmi hálózatok kiterjedtségét mutatja, hogy import osztrigát találtak svájci, illetve sózott hispániai makrélát észak- és közép-európai római kori településeken. A mindennapi és a „luxus” életmód vizsgálatában is meglepő adatok derültek ki. Egy Augusta Raurica (Augst, Svájc) melletti villa ebédlőjének padlójában leggyakrabban a disznó, nyúl és csirkecsontok fordultak elő, de vadmadár, béka- és halcsontok is megtalálhatók voltak. Az itt előkerült fogoly- és feketerigó-maradványok pedig Apicius legínyencebb fogásait juttatják eszünkbe.
Manapság nem gondolnánk, hogy a sózott és főtt disznóláb „luxuscikk” volt az ókorban. Pedig Aventicumban (Avenches, Svájc), az egyik leggazdagabb római háztartásban százával kerültek elő sonkacsontok, nyúl- és csirkecsontokkal együtt, így minden bizonnyal ez is „high-status food”-nak számított.

Az archeobotanika a régészeti lelőhelyeken feltárt növényi maradványokkal foglalkozik. Ennek mára elkülönült ágazatai: a palinológia, amely a pollenek meghatározására szakosodott; valamint a dendrokrono- lógia, amely a fák évgyűrűinek mintázataiból próbálja megállapítani azok korát.
A Pompeii-ben talált fekete- és lucfenyő gerendák vizsgálata alapján ma egy Kr. e. 290 és Kr. u. 72 közötti folyamatos évgyűrűlánc áll rendelkezésre, ami azt jelenti, hogy ekkor kezdték és fejezték be azokat az építkezéseket, ahonnan a gerendák származtak. Meglepő felfedezés volt az is, hogy a fenyőket az alsó-ausztriai Alpokból szállították Campaniába. Ausztria, Belgium, Észak-Franciaország, Németország, Magyarország, Luxemburg, Hollandia és Svájc területén kb. 400 különféle település (katonai tábor, polgári város, polgári falu, villagazdaság, őslakosok rurális települései) archeo-botanikai adatait gyűjtötték össze. Ezeknél a következőket állapították meg: igen ritkán (kevesebb mint tíz helyen) fordult elő tíz növényféle: rizs, csicseriborsó, pisztácia, gránátalma, fekete bors, fokhagyma, mandula, tök, fenyőmag, dinnye. (A fokhagyma esetében lehetséges, hogy ennek hiányát a maradványok eltűnése okozta.)
Ezek tehát ritkán előforduló és értékes, egzotikus importcikkek voltak. Tíz és harminc település között fordult elő az olíva- és a datolyamag, így ezek is viszonylag ritkának számítottak Közép-Nyugat-Európában. Az egyetlen kivétel a füge, amit hetvennégy helyen találtak meg, bár ez is importból származott. A többi helyen szinte valamennyi olyan növényfajta előfordult, amit Európában termesztenek.

Érdekes, hogy a zeller, a kapor és a szilva - amelyeket tipikusan római jellegű növényeknek tartunk - előfordultak a római hódítás előtti rétegekben, például Bibractéban (Mount Beuvray). A kutatás azt is egyértelműen kimutatta, hogy a római ételek fogyasztása ebben a térségben a katonai településekről terjedt el a polgári lakosság körében. Érdekes, hogy a tisztek komfortját az importált keleti luxusélelmiszerek is biztosították: egy fekete borsot tartalmazó edényt egy centurio szállásán találtak egy Augustus-kori táborban (Obe- raden, Németország).
A britanniai pollenkutatások kiderítették, hogy a vaskorban már viszonylag nagy területet vettek művelés alá; a Hadria- nus-fal menti táborokban pedig - csakúgy, mint Germaniában - igen jó ellátást biztosítottak a katonáknak, a tiszteknek pedig a luxusélelmiszerekről sem kellett lemondaniuk.

A bio-archaeológia elnevezést először Grahame Clark brit régész használta 1972-ben, akkor még az állati maradványok vizsgálatára. A kifejezést 1977-ben Jane Buikstra alkalmazta az Egyesült Államokban elsőként a régészeti lelőhelyeken előkerült emberi maradványok kutatására (más országokban oszteoarchaeológiának vagy paleo-oszteológiának is nevezik).
Angliában és más európai országokban ez az elnevezés nemcsak az emberi csontok, hanem bármiféle emberhez köthető organikus maradvány vizsgálatát jelenti. Az emberi csontok és egyéb maradványok vizsgálatából a lakosság általános egészségügyi helyzetére lehet következtetni.

Nagy meglepetést okozott Luigi Capasso 2001-ben megjelent könyve annak a 162 herculaneumi halottnak a paleopatológiai elemzésével, akik a 79-es kitörés áldozatai voltak. Nagy valószínűség szerint többségükben rabszolgák lehettek, akiknek csontozata nemcsak krónikus alultápláltságról, hanem brutális bánásmódról is tanúskodott.
Osztrák régészek a 80-as évektől kezdve Ephesosban tártak fel egy gladiátortemetőt. Az itt talált csontmaradványokból a harci technikákra, a fegyverzetre és a küzdőket ért tipikus sebesülésekre lehetett következtetni. [4.6.]

A bio-archaeológia legújabb kutatási ága a fogazat stroncium-izotópos vizsgálata, amelynek alapján az elhunytak származási helyére próbálnak következtetni a régészek, ezért igen fontos szerepe van a migrációkutatásban.