Az alábbiakban a római pénzről mint a római gazdaságtörténet egyik forrásáról lesz szó. A vert pénzek átmenetet képeznek az írott és a „néma” tárgyi források között: felirataikkal sok esetben rendkívül értékes információkat közölnek; ugyanakkor formájuk, súlyuk, fém-összetételük maga is értékes gazdaságtörténeti adatokkal szolgál.
A principátus korában trimetál pénzrendszer volt érvényben, és az egyes pénzérmék súlyát a római fonthoz (322,5 gr) igazították. Az aureus, mint neve is mutatja, aranyból készült: súlya a font negyvened része volt (8,06 gr). A denariust eleinte nagy tisztaságú (99-99,5%) ezüstből verték, súlya a köztársaság korában a font 72-ed része volt (4,47 gr), majd Augustustól a font 84-ed részében határozták meg (3,83 gr). Kr. e. 23-ban Augustus a bronzpénzek (aes) kibocsátását is megreformálta: a sestertiust és az annál kisebb névértékű pénzeket kétféle fémből készítették: az ún. orichalcumból (75% réz, 20% cink, 5% ón) és tiszta rézből.
A sestertius, a dupondius és a semis orichalcumból, az as és a quadrans pedig tiszta rézből készült. A főbb pénznemek közötti átváltási ráta: 1 aureus = 25 denarius = 100 sestertius = 400 as. A rómaiak a nagyobb összegeket sesteriusban (rövidítése: HS) adták meg, ez volt az elszámolás alapja. A hétköznapi használatban ritkán forgott az arany (túl értékes volt ahhoz, hogy koptassák), ezért inkább csak a denariust és a kisebb értékű rézpénzeket használták.

A pénzrendszer alapját az ezüst denarius képezte, amit a második pun háború alatt, Kr. e. 214-ben végrehajtott monetáris reform után kezdtek verni. (Rómában és a campaniai városokban már korábban is vertek két drachma súlyú ezüstpénzeket, ún. quadrigatusokat.)
A denarius bevezetése egyrészről összefüggött az állam megnövekedett bevételeivel (adók, jóvátételek, hadizsákmányok), másrészről a kiadások megemelkedésével (illetmények, építkezések, a kliens királyok támogatása); de nem feledkezhetünk el az ezüst utánpótlását biztosító hispaniai bányák megszerzéséről sem. Michael Crawford számításai szerint Kr. e. 157 és 100 között a római pénzkibocsátás megnégyszereződött.

A Kr. e. 2. század közepe és Egyiptom meghódítása (Kr. e. 30) között eltelt idődben pedig - Keith Hopkins híres, bár vitatott kalkulációja alapján - a forgalomban lévő pénzmennyiség megtízszereződéséről beszélhetünk. A hódítások eredményeképpen olyan sok pénz áramlott Rómába, hogy miközben az ingatlanárak erősen megemelkedtek, a kamatlábak meredeken zuhantak (Suetonius: Aug. 41, 3; vö. Cassius Dio LI. 21, 5).
Az ezüstpénz értékét a Iulius-Claudiusok alatt sikerült nagyjából stabilan tartani, bár időszakos leértékelésekre már Nero alatt sor került. A denarius ezüsttartalmát a 2. század közepétől drasztikusan csökkentették.

A Kr. u. 215-ben Caracalla által bevezetett kettős denarius (antoninianus) ezüsttartalma csak másfélszerese volt az Augustus- kori denariusnak, miközben névértéke kétszerese volt annak. A 3. század végére - a politikai válsággal együtt - olyan pénzügyi válság következett be, hogy a gazdaság szereplői teljesen elvesztették a római ezüstpénz iránti bizalmukat. (Kr. u. 260 és 330 között a bankok is eltűnnek a színről.) Egy súlyos inflációs időszakot követően Diocletianus és Constantinus pénzreformja már az aranyat veszi a pénzérték alapjául.

A pénzverés központjának a birodalmi főváros számított. A köztársaságkorban a pénzverde a Capitoliumon, Iuno Moneta temploma mellett állt. A város Kr. u. 64-es égése után Nero saját házába, a Domus Aureába vitette, majd a Flaviusok újból középületbe telepítették át. A verdét erősen őrizték: Rómában - a Forma Urbis Romae térképe szerint - vastag fal vette körül, míg Lugdunumban (Lyon) a helyi verde mellett egy cohors állomásozott.
A császárkori Római Birodalomban összesen mintegy 600 különféle pénzverde működött a tartományokban, közülük néhány természetesen csak rövid ideig. Korábban az egyes városok neveit tüntették fel a pénzeken, verdejegyeket csak a Kr. u. 3. század utolsó harmadától, de főként a Diocletianus-féle pénzreformot követően használtak a birodalmi verdékben (pl. Róma = MON VRB, Alexandria = ALE, Carthago = KAR, Thessalonica = TES, Cyzicus = MKA, Aquileia = AQ stb. A keleti tartományok pénzverdéinek számát mutatja az alábbi táblázat (Heuchert 2005, 33 alapján).

A császárkori pénzeket alapvetően két kategóriára szokás osztani: császári és provinciális érmékre. A császári aranypénzeket (aurei) az egész birodalomban forgalmazták (talán csak Egyiptom kivételével); a császári ezüstpénzek (denarii) Nyugaton és Keleten egyaránt forogtak; a császári bronzok (sestertii, dupondii, asses, semisses, quadrantes) azonban főként csak Nyugaton cirkuláltak.
A provinciális pénzeket négy típusba soroljuk: a klienskirályok veretei, provinciális veretek (drachma, didrachma, tetradrachma), ún. koinon-veretek (városszövetségek pénzei), városi pénzek (általában bronz veretek).

A régészeti feltárások alapján elmondhatjuk, hogy a legtöbb városi pénzt helyben használták: a városok 50 mér- földes körzetén kívül ritkán kerülnek elő ilyenek. Egy Séstosban talált hellenisztikus kori felirat elárulja a városi pénzverés okát is: ez a profit és a büszkeség (OGIS I 339). Ez utóbbit bizonyítja az a pergéi felirat is, amely a város tiszteletére mondott acclamatiókat tartalmaz Kr. u. 275/6-ból. Közülük az egyik így hangzik: „Éljen Pergé, az ezüstpénz-veretés jogával megtisztelt város!”
Mivel a városi pénzek túlnyomó része a névértéknél is kevesebbet érő bronzpénz (ún. token coin) volt, nehéz elképzelni, hogyan lehetett ebből profitra szert tenni, hacsak nem úgy, ahogyan a pergamoniak tették: egyszerűen monopolizálták a császári ezüst átváltását a helyi bronzpénzre (OGIS II 484).

Miközben a római pénzverdék folyamatosan működtek a császárkor első három évszázadában, a provinciális és városi verdék nagy kihagyásokkal dolgoztak. A provinciális pénzverés Diocletianus alatt (vsz. Kr. u. 296/7-ben) teljesen meg is szűnt. Egyelőre nem teljesen világos, hogy a Római Birodalom nyugati tartományaiban (Britannia, Gallia, Hispania, Sicilia, Africa) a Kr. u. 50-es években miért szüntették be a helyi pénzverést. Vannak, akik szerint ez nem direkt politikai döntés vagy gazdasági kényszer következménye volt, hanem egyszerűen belátták Nyugaton: jobb nekik, ha a császári pénzt használják. Itt ugyanis már Augustus alatt átvették a római pénzfajtákat, míg Keleten továbbra is a görög típusú pénzeket verték.
A nyugati pénzek Tiberius és Claudius idejére a római veretek egyszerű másolataivá váltak. A saját vert pénz eltűnésének társadalmi okai is lehettek: míg a Nyugaton élők a polgári és városi jogok megszerzéséért küzdöttek, vagyis minél jobban akartak integrálódni a birodalomba, Keleten továbbra is a hagyományok őrzésén volt a hangsúly: a városok a métropolis, az „első város”, a „legfőbb neókoros" és más hasonló címekért vetélkedtek egymással.

Érdekes, hogy miközben a római verde Itálián kívül a nyugati tartományokat is ellátta pénzzel, időnként Keletre is dolgozott: Cappadociát, Syriát és Egyiptomot is kiszolgálta helyi stílusban vert ezüst tetradrachmákkal, amelyeken görög felirat, de latin verdejel (VRB MON) volt látható. Egyébként Alexandria és Antiochia verdéi is állítottak elő olyan pénzeket, amelyeket a keleti tartományokban hoztak forgalomba.