Az ókori gazdaságtörténet máig legnagyobb hatású művelője, Moses I. Finley joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy az irodalmi narratíva a „tradíció királynője”. Ugyanakkor nem árt óvatosan bánni az irodalmi szövegekből nyert „adatokkal”, mivel - figyelmeztet ugyancsak Finley - „az irodalmi adatok (literary evidence) értékét erősen lerontja a kéziratos hagyományozás során keletkezett szövegromlás, és legelsősorban az ókori írók többségének érdektelensége a gazdasági ügyek iránt, amely számadataik megadásakor nemtörődömségben és figyelmetlenségben mutatkozott meg”.
Természetesen senki sem tagadja, hogy a római történetíróknál előforduló gazdasági vonatkozások fontos forrásoknak számítanak a gazdaságtörténészek számára. Az „elsődleges” és „másodlagos” forrás megkülönböztetésével azonban - szintén Finley figyelmeztetése nyomán - nem árt óvatosan bánnunk. Egy több száz évvel az általa leírt események után élt történetíró bajosan tekinthető „elsődleges forrásnak”.

Az ókori történetírókat önmagukban nem érdekelték a gazdasági folyamatok, legfeljebb egy-egy társadalmi szempontból is kiemelkedő, a gazdasággal vagy a környezettel összefüggő eseményt említenek meg: népszámlálásokat, a diadalmeneteken felvonultatott kincseket, a termés pusztulását vagy éppen rendkívüli bőségét, az éhínségeket és tűzvészeket stb. A történetíróknál található gazdasági utalások tehát igencsak esetlegesek.

Az ókori Rómában - a hellenisztikus tudományosság hatására - virágzott a tudományos szakirodalom művelése. Legnagyobb számban a mezőgazdasági szakírók műveit ismerjük, amelyek közül most csak a fennmaradtakat említjük időrendben: M. Porcius Cato (Kr. e. 234-149, De agricultura); M. Terentius Varro (Kr. e. 116-27, Res rusticae); P. Vergilius Maro (Kr. e. 70-19, Georgica); L. Iunius Moderatus Columella (Kr. u. 4-70?, De re rustica), valamint Rutilius Taurus Aemilianus Palladius (Kr. u. 4. század, Opus agriculturae)} Ezek a művek a környezeti tényezők mezőgazdaságra gyakorolt befolyásával is foglalkoznak: a talajviszonyokkal, a trágyázással, a növényi betegségekkel, állati élősködőkkel stb.

A zoológia művelői közül megemlíthetjük Claudius Aelianust (Kr. u. 170 k. - 235?), aki Az állatok természetéről (De natura animalium) írt művet görög nyelven. Aelianus (vagy görögösen Ailianos) történetei főként a szórakoztatás céljából íródtak, de ökológiai információkat is megtudhatunk belőlük: így például azt, hogy a Kaspi-tengertől délre gyakori a patkányinvázió, ami ellen Aelianus a rágcsálót irtó állatok betelepítését ajánlja; vagy, hogy a Galatia keleti részén sűrűn előforduló sáskajárás ellen a lakosok úgy próbálnak védekezni, hogy imáikkal és áldozataikkal odacsalogatják a madarakat.

A földrajzi szakírók közül megemlítendő a korai principátus idején élt, pontusi származású Strabón (Kr. e. 64 - Kr. u. 24, Geógraphika); a Kr. u. 43 körül író Pomponius Mela, aki a baeticai Tingenterában született (De situ orbis); az egyiptomi Claudius Ptolemaeus (Kr. u. 90-168, Geographia); vagy a lydiai görög Pausanias, aki egy bedekkert írt a korabeli Görögországba látogató zarándok-turistáknak (Kr. u. 2. század, Hellados periégésis). Ezeknél a szerzőknél természetesen sok gazdaságtörténetileg is fontos megállapítás olvasható, különösen Strabónnál, aki hosszú utazásai során személyes tapasztalatokat is szerzett a Római Birodalom különféle provinciáiról. Egyedi gazdaságtörténeti forrásnak számít A Vörös-tenger körülhajózása (Periplus maris Erythraei) című irat, egy a Kr. u. 1. században keletkezett görög nyelvű leírás a Vörös-tengeri kikötők és Arábia, India, valamint Kelet-Afrika között zajló kereskedelemről.

A charaxi Isidorus Parthiai állomások (Mansiones Parthicae) című leírása (Kr. u. 1. század) az Antiochia és India közötti karavánút állomásait sorolja fel, és nyilvánvalóan ugyanúgy gazdasági céllal készült, mint A Vörös-tenger körülhajózása.
Ugyancsak a kereskedelmi földrajz (Handelsgeographie) kategóriájába sorolható az ismeretlen szerzőségű Az egész világ és valamennyi nemzet bemutatása (Expositio totius mundi et gentium) című, 4. századi latin nyelvű irat, amely az egész Római Birodalom áttekintését adja, elsősorban az export- és importcikkek vonatkozásában.

A szerteágazó római szakirodalomból kiemelhető a Corpus Agrimensorum Romanorum, a római földmérés kézikönyve, amely elsődleges jelentőségű forrás a földbirtokviszonyok és a mezőgazdaság tanulmányozásához. Sextus Iulius Frontinus (Kr. u. 40?-103) kétszeres római consul, Domitianus uralkodása alatt írta A földek minőségéről (De agrorum qualitate) című művét, majd Nerva uralma idején, mint Róma város vízvezetékeinek főfelügyelője, a Róma város vizeinél (De aquis urbis Romae) című kétkötetes szakmunkáját.
Végül itt említendő meg Marcus Vitruvius Pollio (Kr. e. 80/70-15) római építész, hadmérnök és építészeti szakíró, aki egy feltételezés szerint Iulius Caesar hadmérnökével, Mamurrával azonos. Vízvezetéket és hajítófegyvereket tervezett, egy Umbriában épített bazilikáját pedig saját leírásából ismerjük. Nevét Az építészetről (De architectura) című fennmaradt műve örökítette az utókorra.

Külön is megemlítendő Gaius Plinius Secundus (más néven az idősebb Plinius) (Kr. u. 23-79), akinek Természetrajz (Historia naturalis) címen ismert enciklopédiája kora egyetemes tudását foglalja össze. Plinius bevezetőjében közölt saját számításai szerint művében 20 000 dologra tért ki, s adatait 1000 szerző mintegy 2000 művéből merítette. A könyvek tartalma a következő: II. kozmológia, III-VI. geográfia, VII. antropológia, VIII-XI. zoológia, XII-XIX. botanika és mezőgazdaság, XX-XXVII. gyógynövénytan, XXVIII-XXXII. állati eredetű gyógyszerek, XXXIII- XXXVII. ásványtan.
A Naturalis historia a római gazdaságtörténet kimeríthetetlen kincsestára, még ha adatai itt-ott pontatlanok is. Például a bányászatról szóló leírása (XXXIII. 66-81) a legrészletesebb erre vonatkozó antik forrásunk. Plinius közvetlen tapasztalatait és ismereteit Hispaniában szerezhette, ahol 73-banprocuratorként működött.