A modern tudományos felirattan (epigráfia) atyjának Theodor Mommsent (1817-1903) tekinthetjük, aki az általa szerkesztett Corpus Inscriptionum Latinarumban (CIL) mintegy 130 000 római feliratot publikált. Azóta az egykori Római Birodalom területén - sőt azon kívül is - előkerült latin és görög nyelvű feliratok becsült száma meghaladja a hatszázezret, és évente mintegy 2000-rel gyarapszik. (Hispania és Lusitania esetében ma négyszer annyi feliratot ismerünk, mint amennyit Mommsen publikált a CIL II. kötetében.) Ez a hatalmas mennyiségű ókori szöveg olyan tömeges adatforrás, ami nélkül a római gazdaság- és társadalomtörténet egész fejezeteit egyszerűen lehetetlen volna megírni.

Gazdasági szempontból elsődlegesen fontosak az építési feliratok (aedificiorum publicorum et privatorum tituli). Ezeket leggyakrabban templomokon, színházakon, gymnaseionokon, fürdőkön, kapukon, tornyokon, falakon, hidakon, íveken és vízvezetékeken találhatjuk meg, amelyeket állatokból vagy a császár, vagy magánemberek finanszíroztak, de a fenntartásuk már a közösséget terhelte.
Az építési feliratok nemcsak az épületek datálásá- ban segítenek, hanem esetleg megadják az épület funkcióját (pl. horrea [magtárak]), árát és a finaszírozás forrását (exmanubiis [hadizsákmányból], pecunia publica [közpénzből], de suo [saját vagyonából] stb.). Az építési feliratok egyik különleges csoportját alkotják a mérföldkövek (milliaria), amelyek publikálása a CIL XVII. kötetében folyamatosan zajlik, néhány tartomány (pl. Britannia, Raetia, Asia, Iudaea stb.) mérföldköveit pedig külön korpuszokban jelentették meg. Ezek rendkívül értékes információkkal szolgálnak a kiterjedt római úthálózatról, amely a Birodalom fénykorában kb. 400 000 km-t tett ki, s ebből kb. 80 000 km kövezett volt. [8.3.2.1-]

A köztársaság idején ezer lépésenként (milia passuum) állítottak fel mérföldköveket, de a császárkorban az úthálózat kiterjedése miatt már nem mindenütt volt erre lehetőség: például a híres via Egnatián, amely Macedoniát szelte keresztül, mindössze 16 mérföldkő került elő, ezek közül a legkorábbit - valószínűleg Traianus idején - épp az útnak nevet adó Cn. Egnatius, Macedonia proconsula állíttatta.

Az ókorban szentnek és sérthetetlennek tekintett határkövek (horoi/termini) is értékes információkkal szolgálnak a szentélykörzetek, birtokterületek, városok, falvak, provinciák és törzsek határainak megállapításához. Történeti jelentőségük szempontjából kiemelkedők a Gracchus-féle földreformot bizonyító határkövek, amelyek C. Gracchus, Appius Claudius Pulcher (Tib. Gracchus apósa), valamint Licinius Crassus (C. Gracchus apósa) nevével ellátva Apuliában maradtak fenn (AE 1945, 25 = ILLRP2 469; CIL I2 643 = ILLRP2 473).

A római társadalom és gazdaság működését lehetetlen megérteni az euergetizmus rendszerének ismerete nélkül. A modern kutatásban használt kifejezést, amely a „jót tenni” jelentésű görög igéből származik, André Boulanger használta elsőként 1923-ban, de csak Paul Veyne tette igazán híressé A kenyér és a cirkusz című művében (1976).
Az eurgetizmus egyfajta „ajándék-csere” volt az elit és a városi polgárság között: a gazdag előkelőségek vagyonukkal szolgálták a város javát (szakrális és középületeket emeltek és javítottak, alapítványokat tettek, fesztiválokat rendeztek, népjóléti intézkedéseket hoztak, gabonát és pénzt osztottak, stb.), cserébe pedig különféle kitüntetésekben (szobrok, koszorúk, díszpáholy a színházban és a stadionban, örökös várositanács-tagság stb.) részesültek, amiket rendszerint feliratokon is megörökítettek.

Léteznek olyan egyedi feliratok is, amelyek a gazdaság egy-egy részterületére világítanak rá. A legjelentősebb ezek közül Diocletianus Kr. u. 301-ben kiadott ármaximáló rendelete, amely több mint ezer árucikk és szolgáltatás hatósági árát sorolja fel. Az Edictum de pretiis venalium töredékei több mint negyven helyről kerültek elő eddig, vagyis elmondhatjuk, hogy a diocletianusi árrendelet messze a legtöbbet másolt felirat a Római Birodalom történetében! Ez azonban csak a látszat.
A felirat töredékei ugyanis csak a Birodalom keleti feléből bukkantak fel eddig, s még azon belül is igen egyenetlen szórásban. Egyiptomban mindössze egyetlen töredéke maradt fenn, Szíriában viszont eddig még egy sem került elő. Még az is felmerült, hogy eredetileg csak négy provinciára érvényesen adták ki (Aegyptus, Cyrenaica-Creta, Phrygia-Caria, Achaia).

Feliratos források nélkül szinte semmit sem tudnánk Traianus alimentatio-prog- ramjáról, amely egy népjóléti céllal szervezett ellátási díj volt. A gazdaságilag nehéz helyzetbe került kisbirtokosok a császári kincstártól birtokuk értékének 1/12-ed mértékéig kedvező kamatozásra (évi max. 5%) kölcsönt kaphattak.
A tőkét a kincstárnak, de a kamatokat a területileg illetékes municipium tanácsának fizették vissza. A városoknak a kamatokat árva gyermekek taníttatására és eltartására kellett fordítaniuk. Két fontos felirat tudósít az alimentatióról: az egyik Veleiában, a másik a Ligures Baebiani törzs területén maradt fenn (CIL XI 1147 = ILS 6675; CIL IX 1455 = ILS 6675).

Epigráfiai adatok nélkül számos foglalkozásnak még a nevét nem tudnánk, pedig a szakmák óriási mértékű differenciálódása önmagában véve is a gazdaság viszonylagos fejlettségére utal. A rendelkezésre álló feliratokból Pompeiiben a város pusztulása előtt két tucat foglalkozáscsoportot lehetett elkülöníteni: aliarii (fokhagymaárusok), aurifices (aranyművesek), caupones (fogadósok), cisiarii (szekeres fuvarozók), clibanarii (bőrösök?), coactiliarii/quactiliari (nemezelők), culinarii (szakácsok), fullones (takács-ványolók), gallinarii (baromfitenyésztők), infectores/offectores (kelmefestők), librarii (írnokok, könyvmásolók), lignarii (fakereskedők), plostarii (kocsikészítők), muliones (öszvérhajcsárok), nautae (hajósok), piscicapi (halászok), pistores (pékek), pomarii (gyümölcsárusok), saccarii (hordárok), sagarii (textilkereskedők), scabillarii (dobosok vagy pantomim-színészek), sutores (cipészek), tegestarii/tonsores (borbélyok), unguentarii (illatszerárusok) és vindemitores (szőlőművesek).
Abból a feltételezésből kiindulva, hogy ezek a csoportok collegiumként funkcionáltak, Ramsay MacMullen arra a következtetésre jutott, hogy a városban élő férfiak mintegy harmada valamilyen „céh” tagja volt.

Kis méretük és látszólagos jelentéktelenségük ellenére a gazdaságtörténet fontos forrásai az ún. instrumenta domestica [feliratos használati tárgyak], amely elnevezésbe nemcsak a háztartási eszközöket, hanem gyakorlatilag minden kisebb, hordozható méretű tárgyat beleértenek. Mivel a rómaiak gyakorlatilag minden anyagra írtak, így a fémből, fából, cserépből, üvegből, kőből, csontból, sőt bőrből készült eszközökön is gyakran találhatunk feljegyzéseket.
Gazdasági szempontból igen jelentősek például a súlyok és mércék/mérlegek, a tesserae frumentariae [gabonaosztásra feljogosító „jegy”] vagy a tesserae nummariae [pénzváltók „cédulái”], a tulajdonosjelző feliratok vagy a különféle „márkajelzések” (akár pecsételt, akár vésett, akár festett vagy karcolt formában). De feliratokat találunk a vízvezetékek ólomcsövein (pl. Britannia helytartójának, Agricolának nevét egy Chesterben talált csövön), a fémbucákon, illetve öntecseken (pigs/ingots), horgonyokon, téglákon és cserepeken, sőt még a sült kenyéren is, nem is szólva a fegyverekről. Némely kutatók a kőkitermeléskor és az építészetben használt kőművesjegyeket is ebbe a kategóriába sorolják. Némelykor a kőkitermelés egész folyamatát nyomon lehet követni a feliratokon (pl. IG XIV 2421; CIL VIII 14560).

Végül szólnunk kell a falakra karcolt (graffiti) vagy festett (dipinti) szövegekről, amelyek társadalom- és gazdaságtörténeti jelentőségét nem lehet alábecsülni. Ezek a textusok természetesen csak ott maradtak fenn, ahol a felirathordozó felület nem pusztult el.

A 20. században még csak kuriozitásképpen publikáltak egyes érdekes darabokat belőlük, a 21. században viszont megkezdődött tömeges feldolgozásuk és értékelésük.