Ha mind ezek dacára Daciában a magánbányászatnak is kétségtelen nyomaival találkozunk, azon bányák semmiképen nem képezhették a császári kormány emberei által lefoglalt bányamezők nagy tömegét. Ezeket egészben úgy tekinthetjük, mint a császári igazgatás alá vont területeken kívül fekvő s következőleg az egységes tervszerű bányaüzem keretéből kieső apróbb, elkülönített bányarészleteket, melyeknek parlagon hagyását nemzetgazdasági okokból mégis hátrányosnak találták. Mint az alább részletesebben ismertetendő «lex vipascensis»-ből megítélhetjük, az ilyenek eladása császári parancsból (iussu imperatoris) a procurator tisztébe tartozott.
Lehetséges az is, hogy valamely külön megszabott s aurum lustrale, oblatio auri argentique, pensio auraria címen szedett bányaadó fejében hagyták ez apróbb bányákat magánosok kezén. A magánbányászat e kisebb gyakorlatát Verespatakról Alburnus maior és a mindenesetre innen csekély távolságban, szerintem Offenbánya vagy Korábia körül keresendő bányászatról mutathatjuk ki.
A méltán világhírnek örvendő s ez ideig csupán Verespatak bányáiból ismeretes viasztáblák közűi három, világosan és félreismerhetetlenül, magán bányabérletekről szól. Mind a három 1854-ben találtatott az Ohába-Szt.-Simon bányában, illetőleg annak Szt.-László nevű tárnájában szövetekkel, faedényekkel, Verespatakon. Diószegi Lajos társulati bányaművezető gondosságának sikerült a viasztáblák nagy részét megmenteni s általa^ jutott kilenc a budapesti Nemzeti Múzeumba, egy a kolozsváriba. Később Nagy Elek útján még egy másodikkal gazdagodott a kolozsvári múzeum.

A bányaszerződések (cautio de operis locandis) mindegyike határozottan saját tulajdont képező aranybányára (operas suas opere aurario) vonatkozik. Legépebb a kolozsvári (C. I. LHI. 2. rész 948. lap, X. szám) s épen azért lássuk először azt:

[Macri] no et Celso cos XIII kai Flavius Secundinus scripsi rogatus a Memmio Asclepi, quia se lit[ter]as scire negavit, it quod dixsit se locas(se) et locavit operas s(ua)s opere aurario Aurelio Adiutori ex ha[c] die [in] idus Novembres proxsimas [ (denaris) se]ptaginta liberisque. (Mercede)m per (te)mpora accipere debebit. S(u)as operas sanas va[le]ntes [eder]e debebit conductori [s(upra) s(cripto)]. Quod si invito condu(c)tore recedere aut cessare valuer[it dajre debebit in dies singulos HSV (sestertios quinque) numeratos . . . . c . . . [Quod si] fluor inpedierit, pro rata computare debebi(t). Conductor si tem(po)re peracto mercedem sol(v)endi moramfecerit, ead(em) p(oena) tenebitur exceptis cessatis tribus
Actum Immenoso maiori.

(Verespatak körűi keresendő ismeretlen helyi fekvésű bányaközség.)

Titus Beusantis qui et Bradua
Socratio Socrationis
(M)emmius Asclepi.

Íme Memmius Asclepias fia egy sajátjaid megnevezett bányát (operas suas) Kr. u. 164. május 20-tól ugyanazon évi november 13-ig, vagyis egy kerek félesztendőre 70 dénárért Aureliusnak, Adiutor fiának, bérbe ad. Bérlő kötelezi magát a bérösszegnek részletenként leendő törlesztésére. Viszont bérbeadó öt sestertius napi kártérítéssel tartozik, ha bérlőnek beleegyezése nélkül a szerződést felbontaná. Ugyanerre kötelezi magát bérlő a bérösszegnek netalán késedelmes fizetése esetében. Ha azonban a bérlet tartama alatt bányavíz szakadna a bányába, az okozott munkakésedelem és kár arányában bérelengedés illeti a bérlőt.
Ugyancsak az Ohába-Szt.-Simon bánya egyik elfalazott s 1854-ben, néhai Diószegi Sámuel volt Abrudbányai polgármester igazgatása alatt működő bányászok által véletlenül felfedezett üregéből egyebekkel együtt napfényre került s jelenleg a budapesti Nemzeti Múzeumban látható, de a bányaüreg gálicvize által erősen megrongált két más bányabér-szerződés (cautio de operis locandis) létezik.

A Corpus inscription, latin. III. köt. II. rész 948. lapján IV. sz. a. közölt s Kr. u. 163. évi október (23?) kelt triptychon második táblája, Zangemeister megfejtése szerint, a következőket tartalmazza:

Lsela noj et [Pajstore cos X. K[a]l Novemb. Adiutor Macari scripsi rogatus [cojram ipso prafejsenti L. Ulpio Valerio quia s[e] litteras scire negavit, it q[uold dixit se loca[ssej et locavit Socrationi SFoJcratis [opjeras suas ex [ha]c [djie in [ijdus sequentes anno uno [sept ?] aginta. Mercedes suis tem(poribus} solvjentufr]. Quas operas sanas valentes [ede)re debebit [conductor .... inpedierit.... [djebe(bit) .... dis[c] edere vel cessore .... cessatis .... [aut?] A[ct? A]l[b?) ma[iori?j s. s. a.

A harmadik idevonatkozó cautio de operis locandis opere aurario egy triptychon első táblája szintén az Ohába-Szt.-Simon bányából jutott a budapesti Nemzeti Múzeumba. Kelete ismeretlen, kiadv. I. évf. 75. lap. A Cipariuhoz került táblák felett per támadva, azok most bírói letétben őriztetnek.

Megtartottsága még gyengébb. A Corpus inscriptionum latin. III. kötet II. r. 949. lapján XI. szám alatt Zangemeister így értelmezi:

(Dor)cus scripsi rogatus per... m Restitutum agno[m](ine) Senioris quia se litter(a)s scire negavit fatetu[r] se locasse et [IJocai vjit oper as sjuas opere auri [oius) . . . quidquit opus fuerit ex hac die in idjujs Novemb. proximus venturas Tito Breusentis qui et Bradua centum quinque. Ex qua mercede afdjhuc in cesso accepi viginti quinqu(e) Reliqua(m) mércédéin per tempora acci(pe)re debebit. Quas operas sanas valentes edere debebit conductori s(upra) s(cripto). [Quod si in(vito) conductore a re cessa bjit in dies

Íme itt a haszonbér félévre 105 dénár. Tehát az elsőt legalább egy harmaddal múlhatta fölül nagyságra nézve. Bányakárosodásnál a kártérítés valószínűleg itt is napi öt sestertius lehetett.

Hogy a bányatulajdonosok többnyire írástudatlanok, a kik defensorok által kénytelenek (így az első esetben X. t. Flavius Secundinus, a IX. táblán Adiutor Macarius fia és a XI. t. Dorcus) a szerződéseket kiállíttatni, ez a mellett bizonyít, hogy sem magasabb műveltséggel, sem nagyobb vagyonnal nem rendelkezhettek s ilyenformán életviszonyaik alig, vagy édes kevésben térhettek el azokétól, kik jobbágyok (coloni) gyanánt telepíttettek át Dalmatiából.

A római szerencsevitézek, kiérdemesült decuriók, elszegényedett lovagok, a kiknek fölsegélésére szolgáltak legtöbbször az állami bérletek, itt, legalább ebből a korból [Marcus Aureliusj nem jelentkeznek a fenti okmányokban és T. Juli(i) Saturnini conduct(oris Illyri(ci) ann(o?) VI. a budapesti Nemzeti Műzeum tulajdonában levő fatáblácskára beégetett bélyegje adó és nem bányabérletre vonatkozik. (C. I. LHI. XXIII. sz. tábla.)

Arról nem vagyunk biztosan tájékozva, vájjon a magán-bányatulajdonosoktól a császári kincstár a régibb időkben gyakorlatba vett személyes kereseti adónak ipar vagy kereskedelmi adók valamelyik alrovatába sorozott bányaadót szedte-e e magán-bányatulajdonosoktól? Mindenesetre valószínű, hogy az aurum lustrale, vagy oblatio auri argentique, pensio auraria a IV. században Valentinianus és Valens császárok által Germanianushoz, a Párizsban székelő comes sacrarum largitionum kibocsátott metallicum canon szabványai már ekkor érvényben állottak. E szerint ob metallicum canonem in quo propria consuetudo retinenda est quatuordecim uncias balineae (aranypor) pro singulis libris constat inferri. (Codex Justin, r. 1. XI. 6. 2. és Cod. Theod. X. 19. 12.) Az így beszolgáltatott s az egyes provinciákban váltakozó bányailleték beszedésére a tartományokban, mint azt óta érvényben álló bérrendszerükkel némi tanúságul szolgálhatnak az érdeklődőknek.

365-ben Párisban látjuk, külön hivatali főnök: a comes metallorum működött.