Értekezésem bevezető fejezetében szerencsés volt kimutatni, hogy sem a bányaigazgatás rendszerében, sem az ásványtermékek jogi természetét illetőleg, egészen a Diocletianus-Constantin-féle közigazgatási szervezetig, határozott megállapodás nem mutatkozott. Traianus idejében a bányabérrendszer gazdasági hátrányai annyira érezhetők voltak, hogy a kimerült, vagy kimerülőben állott bányák egész sorozata éreztetni kezdi a rendszerváltoztatás halaszthatatlanságát. A magasabb kormánykörök azonban a bányászatnak inkább jövedelmezősége iránt bírtak érzékkel; ellenben a telérfeltárások biztosításáról s a tartós bányaüzem érdekében mellőzhetetlen egyéb áldozatokról és ésszerű adminisztratív intézkedésekről sejtelemmel se igen bírtak.
Épen kellő időben következtek tehát Traianus és. utóda Hadrianus. Mind a ketten hispaniai származásukkal örökölték a bányászat előszeretetét és szakbeli ismeretét is. Traianus különösen itt is fényes tanújelét szolgáltatta alkotási képességének és kiváló kormányzási talentumának. Nemcsak Daciában, de az ásvány termékekkel megáldott többi tartományokban is megérzik rendező kezének nyoma. Gondosságának hasznát látták a noricumi vasbányászat, Pannonia vasművei és nemes fémbányászata, Dalmatia Illyricumnak Nérótól fölfedezett, de utóbb oktalan gazdálkodás miatt pusztulásnak indult aranymezői.

Daciában azonban az üzem tervek megállapítását s az igazgatás célirányos szervezését a munkás elemek előteremtésének nem kicsinyelhető feladatai előzték meg, mert úgyszólván egészen azon fordult meg a nagy áldozatok árán kivívott tartomány jövedelmezősége: vajon az ott részben már előzetesen feltárt és zsákmányolt, részben jövőbeli feltárást és kihasználást igénylő ásványkincsek intenzív kiaknázásához megtalálják -e a munka erkölcsi és anyagi sikereitől egyaránt lelkesített elemeket. A mily veszélyesnek mutatkozott e sokat ígérő tartomány bányászatát a saját önző érdekeik szűk mesgyején túl ritkán tekintő bérlők önkényére bízni: ép oly kevéssé lehetett ajánlatos pusztán hatalmi szóval összeterelt rabszolgákkal kezdeni a rég sóvárgott aranyhegyek kiaknázásához.
Mind ezen tekintetek fontos társadalmi és adminisztrációs javításokat eredményezőnek. A legtermészetesebb munkáselemül vehető s e munkában százados gyakorlattal rendelkező dákokra egyelőre, legalább teljesen és kizárólag, számítani nem lehetett, hisz a dákok vagy elvérzettek a hosszú önvédelem harcaiban, vagy követték a kivándorlók példáját. Ha nem vesszük is szó szerint Eutropiusnak (VIII. 5.) azt a passusát: hogy Traianus victa Dacia ex toto orbe Romano infinitas eo copias hominum transtulerat ad agros et urbes colendas. Dacia enim diuturno bello viris erat exhausta, s ha mindjárt osztozunk is abban a valószínű föltevésben, hogy hegyeink vadonjaiban s épen az Érchegységet övező mészláncolat szirtjei közt nem egy dák menekült leste a remélt felszabadulás kikerülhetetlennek hitt idejét: annyi kétségtelenül bizonyosra vehető, hogy e gyér maradványokkal a roppant munkaerőt igénylő terjedelmes aranybányák értékesítésére gondolni sem lehetett.
Britanniában, Macedóniában, Thraciában, Moesiában, valamint az Alpok alatt minden megszakítás nélkül folyhatott az occupatio befejezése után a bányászat, mert a földnépét egyszerűen berendeltek a bányákhoz. Es egyes országokban annyival könnyebben ment ez az eljárás, mert pl. Thraciában a bessusok és thrákok, Pannóniában a pannoniaiak, Hispániában a galaeciaiak, az Alpok lábánál a salas-sok, Noricumban a tauriskok egyúttal mind jóhírű, kipróbált bányászok is voltak. De mindannyinál kitűnőbbnek ismerték a dalmata pirulákat.

Traianus tehát teljesen céltudatosan járt el, midőn korának legügyesebb s legjobb hírű bányászaival sietett az Érchegység környékét benépesíteni. Az adriai tenger hosszában elterülő dalmát partokon a dalmaták s lejjebb a mai Albánia tájékán Epirusig a pirusták már otthonukban kitüntetik bányászati avatottságukat. A délre hajló részeket a görög befolyás hódítja először magához.
Apollonia (ma Valona, Avola), fentebb Dyrrachium (ma Divarro) megannyi görög telepítés volt, s ezek hatását Daciában a Kr. e. III. századtól nagy tömegben forgalomba hozott pénznemek hegyeink közt is észrevehetővé tevék. Az éjszaki tájak azonban mindjárt kezdetben az itáliai civilizáció hő kisugárzásában fejlődtek. Miután Augustus önkormányzati kedvezménye a dalmát pártok el-latinosodásának gyors lefolyást biztosított: lassanként a délibb szárnyról is háttérbe szorult a hellenismus. Ennek következtében Dacia beolvasztásának politikai célzataira is legalkalmasabbnak ez a fizikailag jól megtermett, erőteljes, munkabíró népelem mutatkozott.

A Kr. u. 105-ben másodszor és egyelőre végleg meghódított Dacia aranyvidékére tehát, a harci zaj elmúltával, a császári ügynököktől összetoborzott dalmata pirusták karavánjait hamarosan mozgósítani kezdik.

Eredeti népéleti és származási eltéréseiket Dacia betelepítésének intézői se tévesztik szem elől. így az Érchegység zömére nyíló s épen a bányakormányzat székhelyéül választott Ompoly völgyét, Zalatnánál (Ampelum) túlnyomólag Dalmatia küldötteivel népesítik be. T. Aurelius Afer Dalmata princ(eps) adsignatus et m(unicipio) Splono síremlékét Zalatnán a Lukács Mihály féle ház pincebejárójánál máig szemlélhetjük. Még lovasított képe is meg van örökítve. Így tehát a mai Salona vidékéről érkezett az a sok dalmata, kik egész külön decurio által kormányozott negyedet képeztek Ampelumban.
A Daciában említésbe jövő municipium Splonistarum, vagy respublica Splonistarum létezését a helyszínén előforduló feliratokból is olvassuk. így a Corpus Inscript. Latinarum III. köt. 2016 a Curator rei publicae Sploni(s)tarum mutatja be, és Studnitzka Dalmatiában tett utazásáról referálva quaestor municipii Splonistarum emlékezetét örökíté meg Archaeol.-epigr. Mittheilungen IX. évf. 15. lapján.
A dalmaták egyébiránt sokkal kisebb számban Verespatakon és különösen Apulumban, melynek aggerébe esett a bányavidék, szintén kimutathatók. Apulumban egy jaderei, két tequumi dalmatával találkozunk. Ugyanott Marius Cerdo, Crescentius Piator, Verzovia Saturnina (kinek fia már lovag), úgyszintén Mammulo Ulpius Clonus s az ifjabb Mammulo szerepelnek.

A dalmaták e képviselői azonban Ampelumon, vagyis a bányahatósági központon kívül nagyon is szórványos népéleti jelenségek még a bányavidéken és közvetetten környékén is, s a római kormányzat politikájához tartozott, úgy látszik, az egyféle népelemek elkülönítése. így Verespatakon, az akkori Alburnus maiorban oly túlsúlyra juttatták a pirustákat, hogy a VIII. számú viasztábla Kr. u. 159. májusban vicus Pirustarum melléknévvel jelölheti meg Alburnus matert. (Alburnus maior vel vicus Pirustarum.)
Sőt Alburnus maior környékének is a pirusták adhatták meg a valódi népéleti jelleget, miután egy idáig helyrajzilag meg nem állapított, de eddigi nyomozásaim alapján Offenbánya, Korábia (Vulkoj) tájára helyezhető bányaközség lakói Alburnus maiorban kötött szerződéseken pirustákként különböztetik meg magukat. Így Dasius Vérző fia és pirusta ex Kavieretio Kr. u. 161. február 6-án adóslevelet állít ki.

A Verespatakon 1854-ben az Ohába Szt. Simon bányában, illetőleg ennek Szt. László nevű tárnájában, és 1855-ben a Katalin-tárnában fölfedezett s az egykori tulajdonosok által valamely ellenséges betörés idején elfalazott viasztáblák személyneveiből egész lajstromát állíthatjuk össze az itt és a közelben telepített thrak-illyr lakosságnak.
Aelius Piator (I tanú), Audueia Batonis (II, VIII), Anduenna Batonis ΠΙ, Annesis Auduocnes VI tanúja, Apalaustus VII, Bato Annaei VIII és XX tanú, Bato Liani XIV, Bato Pr... vi To vés V tanú, Bradua Beusantis XIV, Cassius Palumbus XIII, Cerdo II, Dasas Lori XX tanú, Dasius Breucus = Dassius Breuci VII, Dasius Verxonis VI szöveg és tanú és XVII, Epicadus II szövegben és tanúként, Aepicadus XX tanú, Geldo I tanú, Liccaius Epicadi Marciniesus VI tanú, Lossa XIII, Masurius Messi VI tanú, Maximus Batonis VI, Mico v. Epicadus VI, Nico v. Valerius I, Planius Verzonis Sclaies VI tanú, .... Plarentis XIV, Piator Acceptianus VIII, Piator Carpi VIII tanú, September Piatoris I tanú, Titus Beusantis qui et Bradua X tanú, XI Toves v. Bato, Valerius Niconis I, Verzo Beusantis XVII.
Ide járulnak az általam gyűjtött s legutóbb a Felső Ferdinánd bánya torkolatánál talált feliratokról olvasható Vezo Publius Antoninus, Aelius Blibeus Plato, Julius Marcus Piaiuslinus Antoninus, Bufistiinus, Libanostius, melyek erőltetett latinosíttatásuk dacára épen kemény hangzásukkal idegen származásukat azonnal elárulják.
E pirusta telepesekre vezethető vissza a Verespatakon általam feltűnő gyakorisággal constatált Silvanus és Pán áldozat is. Studnitzka Ferenc, ki 1883-ban a Hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat vendégeként velem és Király Pállal a daciai emlékek helyszíni szemléjére is időt szakított, utóbb Dalmatiában folytatott utazásai közben épen Salona vidékéről jelezte nekem a Pán és Silvanus emlékeket, melyeknek a bécsi archieologischepigraphische Mittheilungok-ban rajzát is közzé tette.

A két vidéken kimutatható hasonlóság; a foglalkozás azonossága, úgy látszik, a pirusta jövevények gyors meghonosodását elősegíti. Nem csoda, ha származási otthonuk eszmekörét, vallási sajátságait is áthozták magokkal s számuk túlsúlyánál fogva a köréjük vegyített idegen származású családokat is asszimilálni tudták. Ily módon ivadékaik se térhettek el oly könnyen az ősi hagyományuktól, s itt, hol a bányászat közvetetten szolgálatára hivatott embereken iparos és kereskedő családokon kívül mások ritkán fordultak meg s a nagy országutak élénksége se érvényesíthető hatását: vajmi könnyű volt egy kis ethnographiai oázisként eltölteniük azt a másfélszáz évet, a mennyire a római uralom terjed.
Azonban a pirusta-dalmata telepeseknek Dacia többi, a bányászatra alkalmatlan s inkább földművelésre, baromtenyésztésre utalt területein nyomát sem találjuk. Nyilvánvaló tehát, hogy a hegyzugaihoz kapcsolt, a tartomány többi népéteméivel járó foglalkozása miatt alig érintkező népétem, már helyzeténél fogva sem gyakorolhatott irányadó befolyást Dacia társadalmi és kulturális életére.
Ha tehát állna is, a mit Hunfalvy Pálnyomós érvei s Réthy Lászlónak az oláhok nyelvkérdését annyira előbbre vivő jeles munkája után az oláhság ősiségének két első rangú vitatója: az épen imént elhalálozott Miklosich és a jelenleg Prágában tanárkodé Jung visszavonulása után, a nemzetiségi sajtó matadorainak s egy pár másodrendű ügyvivőjüknek hangos tiltakozása dacára komolyan alig fog már valaki vitatni, hogy az Erdélyrészi oláhok Traianus telepeseinek közvetetlen ivadékai volnának; még akkor is képtelenség volna ezen a tartomány egyetemes népességéhez viszonyítva oly elenyésző csekély arányban itt létezett, kulturális hangadásra elégtelen népelemnek tulajdonitani pl. az oláh nyelv albán nyelvi származékait, melyeknek keletkezését Tomaschek 1872-beli föltevései ellenében Réthy L. ép oly szépen, mint meggyőzően igazolta. Igaz ugyan, hogy felirataink tanúsága iránt a pirusták is idegen szokásaik és kultúrájuk dacára, nyilvános szerepléseikben a latin nyelvet használták s nevüket latinosított formákban hagyták ránk. De ez a hivatalos ténykedésre alkalmazott kényszer következményénél egyébnek nem tekinthető, s mint látni fogjuk, a faji különállást a közokiratok hivatalos nyelve másoknál se változtatta meg.

Bányavidékünk e két hangadó s a bányászat gyakorlati feladatainál épen elöljáró népelemen kívül, sokféle idegen lakosság igyekezett itt megélhetési forrásokat találni. Annál feltűnőbb, hogy épen a szlávság, mely folyó és helynevekben Traianus foglalási hadjáratai alatt életjelt adott magáról, melynek tömeges létezését a Tsierna Berzavia nevek egész határozottsággal elárulják, oly hamar belevegyül Dacia új népességébe. Bányavidékünkről és az épen Zalatnából ismeretes Juni Nedym kivételével, alig vagyunk képesek tiszta szláv hangzású második nevet kiböngészni. Annál tömegesebben sereglettek ide, a kik akkoriban a kereskedelmi üzletek irányítói voltak.
Es kikre nézve gyakorolhatnának nagyobb vonzóerőt a daciai aranyhegyek alján kínálkozó jövedelmes üzletek, ha nem a görögökre és a semita népekre? A császári kormány ép oly előzékenységgel viseltetett a hellenismus iránt, mint köztársasági elődje úgy, hogy a különben is élelmes, mozgékony görögség egész Britanniáig megfészkelte magát mindenfelé. Mi természetesebb tehát, mint hogy Dacia pacificatiójának befejeztével a görög vállalkozók leleményes tábora is megkezdte itt működését?

A Dacia felé áramlott görögség ugyan a hellenismus törzsfájától kissé odább, a kis-ázsiai és afrikai partokon, vagy az Archipelagusban, Creta, Rhodos tájáról vette származását s más fajokkal sokszorosan kereszteződött alakot árult el, anthropologiai és ethnologiai arculatával egyaránt. Azonban a hellen míveltség és szellemi fölény varázsa azért ép úgy utat nyitott nekik a birodalom üzleti és társadalmi köreiben, mint Hellas hamisítatlan eredeti származású ivadékainak. A legrégibb históriai múlt címén sokféle kedvezményben részesült a hellenismus e másod hajtása is, s Alburnus maiorban oly jelentékeny pozíciót foglaltak el, hogy a viasztáblák egyikén (IV.) megőrzött adóslevél tanúsága szerint, közokiratok kiállításának görög nyelven szerkesztése sem tartozott a ritkaságok közé s Alburnus maior neve görögül is közkeletű lehetett (Άλβουρνος μεγάλη).
A VII. sz. viasztáblán Dasius Breucus egy rabszolga gyermeket vásárol Apalaustum,1) is quo alio nomine est natione Grecum; míg a szintén a balázsfalvi érseki gör.-kath. gymnasium tulajdonában levő XXV. számú és szintén a XIII. legio Kanabejekban, vagyis Apulumban kelt vásárszerződés ismét egy görög cretai rabszolganő (Theodotas) vásárlását örökíti meg Kr. u. 160. október 4-ről.8)
Úgy látszik az Apulumban működött kereskedelmi szövetkezet (negotiatores) az apulumi provincia (provincia apulensis) e legbecsesebb területét választá ki legjövedelmezőbb működési teréül, működési köre kiterjedve különben is a provinciának mind a három kerületére, a mint ezt a Sarmizegetusában alkalmazott s utóbb köz-költségen eltemetett defensor Crassus Macrobius szereplése mutatja.
Összeköttetéseikkel a birodalom minden részét annyira be tudják hálózni, hogy egy, a mai Torda (Potaissa) egyik decuriója: Aurelius Aquila dec(urio) Patavissensis, mint negotiator ex provincia Dacia, Salonában árúházat létesít. És a daciai metropolis Sarmizegetusa egyik tanácsúra: Aelius Arrianus Alexander pedig Lemnos szigetén személyesen fáradozik üzlete érdekében.

A Verespataknál különböző időkben talált s összesen 25-re szaporodott viasztáblából éppenséggel 21 foglalkozik kereskedelmi ügyletekkel és pedig 10 adóslevél, 4 adásvételi szerződés, 3 bérszerződés, 3 társas szerződés és 1 letétlevél. Es ezen viasztáblákon szereplő egyének hosszú lajstromában részint közvetetlen a szerződő felek, részint a tanúk között elég gyakran találkozunk ismét görög nevű egyénekkel, így Adiutor Macari (IX), Aelius Dionysius (XXV tanú), Aepicadus, Alexander Antipatri (XXV tanú), Andunocnes, Antipater v. Alexander (XXV tanú), Apollonius v. Artemidorus (I), Asclepias Memmius (X tanú), Aurelius Adiutor (X), T. Aurelius Priscus VIII (tanú), Bellicus Alexandri (VII tanú).

A Verespatak és Zalatna közt kimagasló hegygerincen általam felásott bányászsírhalmok egyetlen sírfelirata is görög vonatkozású, a mennyiben Pyrrha Euphima nevű nő emlékezetét tartotta fenn.

A tisztviselők sorában is képviselve van a görög elem. így az ampelumi ratióban Zmaragdus Augusti libertus et tabularius, T. Aurelius Diodes beneficiarius procuratoris kétségtelenül görög származásúak. Görög eredetűnek látszik Leonas augusti libertus adiutor tabularii, és Callistus augusti nostri dispensator is. A félig hivatalos jelleggel bíró vállalkozók között Julius Alexander állami vállalkozó látszik különösen görög eredetűnek.

Verespatakon és környékén: Deusaraban bányászai között apró uzsora-üzletekkel tette magát nevezetessé. Három viasztábla tartotta fenn ebbeli tevékenységét. Kr. u. 162. június 20-án Deusaraban 140 sestertiust, 161. október 20-án magában Alburnus maiorban 90 sestertiust kölcsönöz ki ép úgy, mint előbb 360 %-ra. Alburnus maiornak egy megszorult bányászától: Lupustól, Careus fiától, 50 dénárról állíttat ki térítvényt. Ugyanő 158-ban téglaszállító vállalkozó a Sarmizegetusában az amphitbeatrumtól keletre épített nagy kőfürdőnél, amint azt Király Pál kollegámmal együtt gyűjtött bélyeges téglák bizonyítják. De feliratkészletünk az ázsiai görögség szomszédjaiból is tekintélyes képviselőket szolgáltat rendelkezésünkre. Az eredetileg thrák, de a császárság alatt elgörögösödött Bithyniából Ampelumban Asclepias et Asclep ... cives Bithynum laknak.

Tetemesebb részt vesznek Dacia polgárosításában s különösen az aranyhegyek környékének felvirágoztatásában a yalaták. Az Érchegység éjszaki őrvidékéhez tartozó vidék szellemi és anyagi focusában: Napocában (= Kolozsvár) annyian laktak, hogy Kr. u. 139-161 közt Galatae consistentes emlegetik magokat. Előkelő üzleti ipari állást töltenek be az Érchegység közvetetten szomszédságában, a mai Algyógy mellett virágzott Germizara-ban is, melynek egész egzisztenciája az aranyvidéktől függött. Germizarában saját vallási és üzleti érdekeik védelmére pláne collegium Galalorum-ot is szerveztek.

Épp ilyen jelentékeny - ha még nem jelentékenyebb - kontingenst szolgáltattak nemcsak bányavidékünk, de egész Dacia benépesítéséhez Syria népei. Városokban, kisebb községekben, katonai táborhelyeken a syrek elmaradhatatlanok, mert a kereskedelem s ehhez hasonló jövedelmes üzletágak ép úgy vonzották őket is, mint a görögöket. Dacia különösen hálás működési térül kínálkozott a vállalkozó embereknek.
Az Érchegységtől éjszakra a Samus régióban Alsó-Kosályon antiochiaiak laktak; keleten az Olt-vidék fedezésére szolgáló hévízi castrumban annyian gyűltek össze, hogy külön temetkező helyet tarthattak magoknak. Dacia katonai székvárosában Apulumban számos kereskedő képviseli őket, sőt Sarmizegetusában is ott látjuk a Mithras-áldozók között a mellett, hogy kereskedőik Jupiter dolicheusnak kegyét is keresik.

Dacia aranybányászatának centrumát Apuleumot a Kommagene és Doliche kisázsiai városok jövevényei akkora számban lepik el, hogy egy ugyanazon időben a dolichei és kommagenei Jupiternek három papjok nyújthat áldozatot, s ugyanonnan még egy papjokat (Matrinus Matrianus Bas) ismerjük. A Deo (seter)n(o) [C]ommag[enorum] Du [l] c [eno] hozott áldozat, valamint az Isisnek szentelt oltárkő6) is az ethnographiai körből származtatható.
Daciában e testileg gyönge, de szellemileg annál erősebb faj hiúsíthatja meg említett tömeges betelepedésével a császári kormány latinizáló politikáját s vált utóbb akaratlanul egyik tényezőjévé a szellemileg össze nem forrt népelemek könnyű szétmállásának s végeredményében a tartomány megdőlésének is.
Mellőzve a szomszéd Pannóniának épen Traianus és utóda Hadrianus által szervezett bányászatától áthozott telepítvényeseket, még csak arra akarok áttérni: vajon a dák őslakosságot sikerült-e e vidéken teljesen vérbe fullasztani? A római kormányzat egyik intentiója kétségtelenül az ősi intézmények és tradíciók megsemmisítésére irányult. A hősiesen küzdő dákok teljes kiirtása azonban annyira nem sikerült, hogy a városokban, vidéken egyaránt elég gyakran csendülnek meg a latinosított forma mellett is felismerhető családnevek.

Az aranytermő Érchegység északi őrvonalában Resculum, Sebesváralja, annyira dák jellegű, hogy egyik dák törzsről Vicus Anartorumnak is nevezik. Ezenkívül Drobeta, Porolissum (Mojgrád), Napoca (Kolozsvár), Potaissa (Torda), Germizara (Algyógy) - hogy többet ne is említsünk - eredeti dák helységnevek gyanánt szállnak át a rómaiakra is. Hyginus Gromaticus a várak megerősítéséről épen Traianus idejében írt munkájában 3 légióra számított táborhelyen 700 dákot oszt be annak világos bizonyítékául, hogy a hódolatra kész ellenfeleket Traianus vezérkara elég készségesen felhasználta úgy a tartomány, mint a hadsereg organizációjánál. A pacificatiót követő békés időszak alatt még többen térhettek vissza a kivándoroltakból is elhagyott tűzhelyeikhez s a viszonyokkal kibékült családokban egészen új nemzedékek serdültek fel.

A markomann háborúk után Sabinianus helytartó még külön telepítéssel is erősíti Dacia dák népességét, 12,000 szabad dáknak jelölvén ki lakóhelyet. Még a hadi szolgálatnál se utasíták őket vissza, csakhogy az itt toborzott I Aelia és I Dacorum cohorsokat leginkább Britanniában a limes őrségében alkalmazták.
A cohors I Aelia Dacorum Hadrianus által szerveztetve, egyenesen Amboglana főhadiszállásra (a mai Bordoswald) indíttatott s ott úgylátszik saját nemzeti viseletében és fegyverzetével küzdött a piktek ellen. Newcastle múzeumában legalább az eredetileg Claudius Menander állíttatta kövön a dák görbe kard, sica, szemlélhető. Decibalus, Dada és . . . . Acadanus (ez utóbbi épen Ulpia Traianusából) dák harcosok síremléke is hirdeti ott a messze távolban létezésüket.

Az Ala I Dacorum Traianus által létesíttetett s Goos által az Ala I Ulpia Dacorummal azonosított legénysége Noricumban Einöd helyőrségét képezé. A Cohors II. Augusta Dacorum veterana miliaria, equitata Pannóniában, Eszék szomszédságában: Teutiburgium állomásról ismeretes.
A vexillatio Daciarum emlékezetét épen egy Mehádia-fürdöbeli felirat tartotta fenn; míg egy más vexillatio Dacorum Parthica Septimius Severus alatt 191-ben a parthusok ellen küzd. Dacia keleti feléből Epicadus és Mavida tősgyökeres dák családneveket hirdeti egy sírkő. De az aranyvidékhez sokkal közelebb is találkozunk dákokkal. Az Érchegység déli völgynyílásánál fekvő Miciában (Vecel) Saturninus még egy dák istenségnek, Acuintisnak, is áldozni mer; Potaissaban (Torda) az Érchegység éjszaki főőrállomásán Aia Nantorus, Andrada Bituvantis mindketten 80 éves késő vénségben térnek örök nyugalomra s velők együtt alussza síri álmát Bricena, Bedarus és a már egészen latinosodott Justa.
Az Érchegység déli határállomásán: Miciában C. Bovipal Symphori, Sarmizegetusában Bubalus minden latinba oltottságuk dacára eléggé felismerhető dák nevek. Általában a simulékonyságnak elég jelét adják a meghódolt dákok. Szlatinán, Karánsebes közelében P. Aelius Ariortus egész családjával ellatinosodik. Unokájában ismét fellobban a fajszeretet lángja s a dákos Udarus névhez tér vissza. Minthogy nyilvános téren nem szerepelhetett, közhivatalt nem viselhetett Claudius törvénye szerint más, csak a ki a latin állami nyelvet beszélte s a római szokásoknak hódolt: azért törekvő családok, mint azt P. Aelius Dacianus példájából látjuk (Napoca), készek levetkőzni fajuk jellegeit.
A nép zöme s a hatalom verőfényére nem áhítozó közrend állhatatosan hű maradt saját külön faj hagyományaihoz, nyelvéhez, sőt vallásának maradványához is. S a római kormányzat ezt kénytelen-kelletlen nyilván a békés hangulat kedvéért ez exponált tartományban el is tűrte. így találkozunk Ampelumban is a nyilván dák Tib. Julius Bubalussal.

E futólagos néprajzi vázlat is meggyőzhet mindenkit arról, hogy sem általában a daciai, sem specialiter a bányavidéki kolonizációban a tiszta latinság túlsúlyra nem juthatott. Itáliából maga Traianus eltiltj a kitelepítést; az európai provinciák gyér lakosságából nem telt kellőképen. Itt a bányaságot még ellátják valahogy a dalmaták s a félig görög pirusták; de a tartomány többi részeibe ezekből sem telik, s Kis-Ázsia Syria separatisticus hajlamú lakosságára kénytelenek a civilisatori feladatok legfontosabbikát ruházni. Kis-Ázsia Syria virágzó s olykor 100-400,000 lakost számláló városainak feleslegéből gyűjtögeti Traianus a birodalom e legújabb tagjához az éltető elemeket, s ezek védelmére is a Pannóniából toborzott XIII. légiót, majd Septimius Severus alatt a Moesia kelta thrák elemeiből alakult V. légiót (Legio V Macedonica) rendelik.

A hosszan tartó béke nyugalmi évei alatt ez ellentétes népelemek összeverődése lassanként mégis végbemegy; a polgári jólét melege apránként megteremthette volna az ellentétes hagyományokkal, érzelmekkel érkező népekben a társadalmi és politikai egység tudatát. De a nemzeti konszolidáció, oly viharos időkben, minőket Daciának másfél század leforgása alatt át kell élnie, még szerencsésebb összeválogatás mellett sem alakulhatott meg. A telepítés intézői különben sem voltak szerencsések az új tartomány felvirágoztatására hivatott tényezők összeillesztésében.
Mint láttuk a bányaságban és másfelé is a vagyonos, független polgári osztály elitjét Commagine és Dolicie városok környéke szolgáltatta. Pedig a birodalom kevés népe ragaszkodott oly szívósan saját idomaihoz és nemzeti szokásaihoz. Felirataikban ugyan merő óvatosságból s a kalmárnépek alkalmazkodási kényszerűségéből latin vagy latinizált alakú neveket használnak; de nemzetiségi különállásuk megjelölését alig mulasztják el s még Jupiternek, a római államvallás megszemélyesítőjének is saját származási helyük jelzőivel szeretnek hódolni. Ez a faj és nyelvszeretet odáig bátorodik, hogy Tibiscumban (Karánsebes mellett Zsúppá) bilinguis latin palmyrai felirattal tünteti ki nemzeti érzületét - saját nyelvén közbeszúrt nevével - nem is egy független szabad polgár, hanem plane egy állami kötelékbe tartozó katonai lelkész,1) s Sarmizegetusában a saját ásatásainkból elhíresült oltárkő a Diis patriis hazai isteneknek (Malagbel, Bebellahamon Benefal et Manavat) van szentelve.

A vidékünkről származó latin feliratok egy részének szövege világosan elárulja, hogy úgy a meg-rendelő, mint a lapidarius és artifex hibásan értették a latin nyelvet. A nagyobb rész a hivatalos világban megkövetelt latin nyelvet arra képzett egyének segélyével használta inscriptióiban s még inkább a viasztáblákhoz hasonló közokiratokban. E miatt nem fejlődhetett ki a daciai lingua iuslica.
A nyugatról származónak, s ezek közt a kelták saját nyelvüket annál kevésbé felejthették el, mert a ΧΠΙ. legio újoncai mindig felfrissítik hovatartozáságuk érzetét. Épp úgy jártak a thrákok az V. legio segélyével. Üzleti körökben a keleti elemekkel vegyült görög nyelv volt közkeletű úgy, hogy egyik (IV. szám Gyulafehérváron) viasztábla tanúsága szerint, Verespatakon, Alburnum maior, adóslevelekben is közkeletű volt. Sőt általam a bányavidék másik részén Torda (Potaisse) gyűjtött feliratok betűformáiban a birodalom törzsével, úgy, hogy még feliratokon is érvényesül a görögség hatása.

Mi természetesebb tehát, mint hogy e tisztán külső erők által ideig-óráig összekapcsolt népelemek itt az Érchegység sziklaszakadékjai, elzárt völgyzugai között ép oly kevéssé forrhattak össze s ép oly kévéssé latinizálhatták egymást, mint a tartomány többi részeiben. A faji szokások, külön vallási gyakorlatok iránt Róma részéről tanúsított liberalizmus: Daciára végzetessé vált. E kaotikus népfajok egyvelege a stratégiai tekintetben a birodalom törzsével különben is lazán összefüggő tartomány elválását már koncepciójában kikerülhetetlenné tévé s a római civilizáció másfél század leforgás alatt távolról sem impregnálhatja annyira a társadalmi, vallási és faji tekintetben egymástól élesen elütő bevándoroltakat, hogy azok itt, a barbárság közepette, valóban a latinság előőrsi szolgálatait betölthessék.