Itália a városi iparosműhelyek termelése és a kereskedelmi vállalkozások fellendülése ellenére azonban továbbra is inkább mezőgazdasági jellegű terület maradt. A birtokviszonyok és a munkaerő-ellátás a természeti adottságok és a történeti előzmények szerint a félsziget egyes vidékein eltérően alakultak.
A nagybirtok kialakulása elsősorban a paraszti parcellák rovására tovább tartott. A földbirtok-koncentráció irányában hatott Augustusnak az a rendelkezése is, mely szerint a senatoroknak vagyonuk egyharmadát itáliai földbe kellett fektetniük. Összefüggő birtoktesteket elsősorban Etruriában és Dél-Itáliában (Apulia, Calabria) találunk. Ezek méretei azonban meg sem közelítették a tartományok elsősorban Észak-Afrika és Szardínia területén ki-alakuló latifundiumokat.
A nagybirtokosok közép-itáliai földjei pedig éppenséggel több közepes méretű egységre oszlottak. Ennek több oka is volt. Egyrészt a terület egykori meghódításának lassú üteme, másrészt a proscriptiók és a földkisajátítás következményei, továbbá az a gyakorlati meggondolás, amit a római földbirtokosok állandóan szem előtt tartottak, nevezetesen a kockázat csökkentésének a célzata. Plinius egy birtokvásárlással kapcsolatos levelében erre vonatkozóan a következőképpen nyilatkozott: „Eladó egy birtokaimmal szomszédos, sőt közöttük fekvő földdarab.
Több körülmény csábít a megvételére, de nem egy jelentős szempont elriaszt tőle. Csábít először is a kiváló alkalom birtokaim egyesítésére . . . Ezzel szemben aggaszt, nem meggondolatlanság-e ilyen nagy értékű birtokot ugyanannak az éghajlatnak, ugyanazon véletlen eshetőségeknek kitenni? Biztosabbnak látszik a szerencse szeszélyét a jószágok felaprózásával próbára tenni.”
A főként állattenyésztéssel foglalkozó nagybirtok mellett megnőtt a közép és kisbirtok jelentősége is, nem utolsósorban a veteránoknak földdel való ellátása következtében. Észak-Itália területén ez volt az uralkodó birtoktípus, de hasonlóan alakult a helyzet Campaniában is. Főterményük a bor, az étolaj és gyümölcs, amelyből jelentős mennyiséget értékesítettek az itáliai és távolabbi piacokon; olajat elsősorban Galliába és az északi vidékekre, bort az egész birodalom területére szállítottak Itáliából.
Az árutermelésre irányuló gazdálkodás fellendülése eltolódást idézett elő a mezőgazdasági termékek körében is. Cato munkája még szinte kizárólag a földműveléssel foglalkozott, elsősorban a bor és olaj-előállítás hasznáról igyekezett meggyőzni, s ennek gazdaságos módszereivel kívánta megismertetni olvasóit.
A polihisztor M. Terentius Varró, Caesar idejében írt, 3 könyvből álló mezőgazdasági műve (De re rustica) a földművelésnél már nagyobb figyelmet fordított az állattenyésztésre. A szarvasmarha a szerzőt elsősorban mint igásjószág érdekli. A mezőgazdasági munkák, a teherszállítás szempontjából foglalkozik a szamár és öszvértenyésztéssel.
A ló elsősorban katonai célokra jön számításba; az itáliai lófajták azonban nem versenyezhettek a thrák, numidiai és galliai hátaslovakkal. Elsőrendűen élelmezési célokra tartották a sertést, s részben a juhot bár ennek természetesen elsősorban a gyapja volt a fontos.
Azonban érdekes, hogy a korabeli ízlés többre becsülte pl. a juhsajtot a tehéntejből készültnél. Külön könyvet szentel Varró a kisállat-nevelésnek is, első-sorban a szárnyas és haltenyésztésnek. A baromfi, kacsa, liba tartása mellett alaposan foglalkozik a hasznossági szempont gyakori hangoztatása mellett a kifejezetten ínyenc igényeket kielégítő apró énekesmadarak nevelésével. Egy Róma környéki rigótenyésztő évi 5 ezer darabot 60 ezer sestertiusért értékesített; ez az összeg megfelelt egy 200 iugerum (50 hektár) területű birtok átlagjövedelmének.
A szárnyasok mellett nagy teret szentel az édesvízi és tengeri halak, az angolna, továbbá nyúl tenyésztésének, valamint a méhészetnek. Az utóbbi jelentőségét megértjük, ha meggondoljuk, hogy az ókorban a méz volt az egyetlen édesítő szer; a melléktermékeként nyert viaszt világításra és. különféle ipari célokra használták.
A Caesar halálát követő új polgárháborús korszak kétségkívül ezen a téren is átmeneti visszaesést idézett elő. Azonban a békés idők során kibontakozó jólét, az étkezési luxusigényekből eredő kereslet ismét fellendítette a mezőgazdasági árutermelés Varró által fontosnak tartott ágait. Ismeretes, hogy az. ókorban a jövedelmeknek csak csekély hányadát fektették produktív beruházásokba, vállalkozásokba, jelentős részét felhalmozták vagy felélték. A fényűzés és pazarlás a korabeli törvényhozás és irodalom tanúsága szerint eladdig példátlan méreteket öltött.
Az újgazdagok még a régi arisztokrácián is túltettek a költekezésben. S minthogy a vendégeskedések, népes lakomák rendezése az előkelőség, tekintély bizonyítékának számított, ugyancsak tetemes élelmiszer és bormennyiség került asztalra ilyen alkalmakkor. A Tiberius uralkodásának vége felé keletkezett Apicius-készíttette vaskos szakácskönyv választékos receptjei, Petroniusnak Nero korát idéző lakoma-leírása elsősorban a vagyonos, jómódú rétegek átalakult ízléséről, megnövekedett igényeiről adnak képet. A változatos domborműves és irodalmi ábrázolások, a különféle mesterségeket, árusokat emlegető feliratok pedig a korabeli itáliai városok piacának élénk forgalmáról, választékos árukészletéről tudósítanak.
Ha összehasonlítjuk Cato útmutatásait a sonka füstöléséről, a káposzta savanyításáról a fenyőrigónyelv-pástétom készítés vagy a mézben eltett cseresznye receptjével, akkor megértjük, hogy már Varró joggal állította szembe a hajdani igénytelenséget (frugalitas antiqua) a későbbi fényűzéssel (luxuria posterior).
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a gabonatermesztés nemcsak Itália, hanem a szomszédos Szicília jórészt római-itáliai kézben levő földjein is mind jobban háttérbe szorult. Itália lakosságát, különösen a nem termelő rétegeket elsősorban a római plebset, a fegyveres erőket természetesen továbbra is importált gabonából látták el. A szállító vidékek közül Szicília helyét Egyiptom vette át, s mind jobban előtérbe kerültek az afrikai latifundiumok szállítmányai is.
Augustus a Nílus medrének mélyítésével, gondosabb karbantartásával fokozta a folyó árterületének terméshozamát, Egyiptom évi gabonatermelése elérte az i 740 000 hektolitert. Ezzel a roppant mennyiséggel Augustus és utódai korlátlanul rendelkeztek, s biztosították Itália és a hadsereg számára a monopolhelyzetet: a tartomány a felesleget csak a császár hozzájárulásával értékesíthette szabadon.
A szállítást magánvállalkozók bonyolították le. A hivatalos rendelkezéssel, mesterségesen alacsonyan tartott árszint mellett állandó problémát jelentett a kereskedők hasznának s ezzel vállalkozókedvüknek a biztosítása. Hiszen a hosszú hajóút nem volt veszélytelen, s a hajótörés kockázatát csak busás haszon reményében voltak hajlandók vállalni a kereskedők. Augustus és Tiberius ezért pótlékot fizettek a vállalkozóknak, Claudius kedvezményesen latin polgárjogban részesítette azokat a provinciabelieket, akik rendszeresen szállítottak gabonát Rómába. A római gabonaellátás biztosítása érdekében pedig Ostia mellett külön kikötőt és raktárt építtetett a távolról érkezett szállítmányok befogadására. Ne feledjük el, hogy a városban 200 ezer ember fejen-ként 37,5 liter gabonát kapott havonta.
Az itáliai mezőgazdaság fellendülése nyomán hamarosan gondot okozott a nagy mennyiségű, kiváló minőségű áru értékesítése. Az itáliai piac roppant felvevőképessége mellett is probléma volt egyrészt az, hogy a tehetős vásárló rétegek jelentős része sok tekintetben önellátó birtokos volt, másrészt a behozatal mérlegét amit jelentősen megterhelt a nagy mennyiségű luxuscikk és drága keleti áru csak megfelelő exporttal lehetett volna kiegyenlíteni.
A keleti tartományok mezőgazdasága viszont maga is igen fejlett volt, a nyugati provinciák lakosságának pedig az igényei voltak szerényebbek. Azonkívül, természetesen a birodalom egyes területei is igyekeztek, a helyi adottságokhoz igazodva, lehetőleg minden lényeges árucikk előállításában önellátásra berendezkedni. Az élénk kereskedelmi kapcsolatok egyben elő is segítették a kiegyenlítődést.
Különösen jelentős szerepe volt a tartományokban az új mezőgazdasági kultúrák meghonosítása terén a hadseregnek. A huzamosan egy-egy határvidéken állomásozó, leszerelés után gyakran ott meg is telepedő légionáriusok igyekeztek megszokott igényeik kielégítését helyileg biztosítani. Így pl. az Itáliától északra fekvő tartományokban általában a római katonák honosították meg a szőlőt, a borászatot. Hasonló aktivitást tanúsítottak más termények termesztésében is. Ismeretes, hogy pl. a cseresznye Lucullus Mithridatés elleni hadjárata során került át Itáliába, s a Claudius idejében ismét meginduló britanniai hadjáratok nyomán csakhamar már a szigetországban is meghonosították az ott állomásozó légiók.
Az itáliai föld árának az emelkedése is hozzájárult ahhoz, hogy a gazdag rómaiak mind nagyobb összegeket fordítottak a tartományi földek szerzésére, gyarapítására, ami fokozta a tartományok gazdasági életének fellendülését, versenyképességét Itáliával szemben. Egyes uralkodók időnként korlátozásokhoz folyamodtak Itália kiváltságos helyzetének fenntartása érdekében. Így pl. Domitianus uralma vége felé a borárak fenntartása érdekében megtiltotta újabb szőlő telepítését az Appennini-félszigeten, ugyanakkor elrendelte egyes tartományokban a szőlőállomány egy részének kipusztítását. Nyilvánvaló, hogy az ilyen kétélű rendelkezések nem érték el a kívánt célt, s nem oldották meg tartósan a problémát. Itália az Antoniusok korára (96-192) elvesztette vezető szerepét a birodalom gazdasági életében.