Itália szerepe a birodalom kereskedelmi életében Augustus békés korszakában még jelentősebb volt, mint a köztársaság utolsó, küzdelmekkel teljes évszázada során bármikor. A fellendülő árucsere-forgalomba Rómán kívül több más itáliai város is bekapcsolódott. Itáliába elsősorban gabonát, egzotikus vadállatokat és luxuscikkeket szállítottak: így kínai selymet, indiai fűszereket, arab tömjént, afrikai elefántcsontot, és ámbrát Germánjából s a balti területekről. Fő kiviteli cikke a bor, olaj és különféle iparcikkek, mindenekelőtt kerámiai és ötvöskészítmények.
Valószínű azonban, hogy a behozott drága áruk ellenértékét már az Augustus-korabeli prosperitás időszakában is jelentős mértékben csak pénzben tudták kiegyenlíteni. Részben ezzel magyarázható az a tény, hogy a római arany, illetőleg ezüst pénzérme nemesfém tartalma Nero korában (54-68) már kb. 10 %-kal kevesebb az Augustus idejében megállapított aránynál. A nemesfém-kiáramlás később is folytatódott, az idősebb Plinius becslése szerint évente mintegy 100 millió sestertius értékű pénzérme kelt útra a birodalom területéről India és Kína felé.
A római katonai és kereskedelmi hódítás régi idők óta szoros kapcsolatot mutat, mégpedig oly módon, hogy a római és itáliai kereskedők, vállalkozók rendre megelőzték a légiókat. így volt a görög világban, Illyricumban, Numidiában, Galliában stb. Az újonnan meghódított területeken pedig a kereskedők állandó, elválaszthatatlan kísérői voltak a hadseregnek. Számos tartományi város nőtt ki a légiók nyomában járó kereskedők telepeiből. Augustus pénzügyi és közigazgatási rendelkezései a kereskedelmi vállalkozók tevékenységét nem korlátozták.
Az itáliai kereskedők és pénzemberek alaposan ki is használták az így feltáruló piacok és nyersanyag-lelőhelyek nyújtotta gazdag nyerészkedési lehetőségeket. Tevékenységük gyakran sértette az elfoglalt területek bennszülött lakosságának érdekeit. így aztán megérthető, hogy a principatus első időszakában is nemegyszer az itáliai kereskedők lemészárlásával kezdődött egy-egy Róma-ellenes tartományi felkelés, akárcsak a köztársaság idején. Ilyen esetek fordultak elő a pannon törzsek felkelésénél (i. sz. 6-ban), a treverusoknál (26-ban), majd később Britanniában is (Londinium, 61-ben).
A kereskedelmi élet, a tengerhajózás fellendüléséről tanúskodik a megélénkülő érdeklődés is, amelyet az Augustus-kori költők elsősorban Horatius és Propertius a kereskedők alakja, a távoli utak iránt tanúsítottak. Strabónnak nagyterjedelmű, az egész birodalom területét felölelő földrajzi leírása is a kor emberének egyre inkább táguló horizontjáról vall.
A birodalom határvidékének szomszédságában és távolabbi területeken végzett ásatások, valamint véletlen leletek is a kereskedelmi kapcsolatok élénk, kiterjedt voltáról beszélnek. Római pénz és itáliai ipari készítmények maradványai (üvegáru, ezüstés bronzedények, kerámia) Germania északi részén, a Jütland-félszigeten és Skandinávia déli részén éppúgy kerültek elő, mint pl. a Fekete-tenger északi partvidékén, s a szárazföldi belterületeken.
Az északi vidékekre nemcsak közvetítés útján jutottak el ezek a tárgyak: sok itáliai kereskedő személyesen is megfordult az Északi-tenger partvidékén és a Baltikumban. Közvetlen kapcsolatban álltak Maroboduus országával is a kölcsönös előnyök talán szerepet játszottak a markomann király Rómával szembeni tartózkodó állásfoglalásában. A görögök és egyiptomiak mellett eljutottak az itáliai kereskedők Aithiopiába, s azon túl Afrika belső vidékeire is éppúgy, mint Arábiába, sőt bizonyára még messzebbre, Távol-Keletre is.
India és Ceylon területén ugyanis nemcsak Augustus denariusai kerültek elő, hanem a második világháború utáni években az indiai félsziget keleti partján feltártak egy római kereskedelmi telepet is. Ezekre a területekre bort, bronzedényeket stb. exportáltak Itáliából. Tiberius-kori és későbbi időből származó római pénzeket találtak Kína partvidékén; az itáliai üvegáru eljutott nemcsak Kínába, hanem a koreai félszigetre is. A kínai krónikák megemlékeznek a Parthus és a Római birodalomhoz fűződő kereskedelmi kapcsolatokról. Egy Marcus Aurelius korában Kínában járt kereskedőcsoport éppenséggel a császár küldöttségének adta ki magát.
A birodalom forgalmasabb kikötőiben, kereskedelmi centrumaiban (mint Puteoli, Aquileia, Alexandria, Tyros stb.) igen sokféle nép fia megfordult. Különösen élénk tevékenységet fejtettek ki a keleti tartományokból származó kereskedők, hajósok (szírek, föníciaiak és egyiptomiak). A kereskedelmi forgalom intenzitására, a vállalkozókedv élénkségére jellemző adattal szolgál egy Flavius Zeuxis nevű phrygiai kereskedő sírfelirata. Eszerint az elhunyt életében a Kis-Ázsia-India közötti hajóutat nem kevesebb mint 72 alkalommal tette meg.
A birodalom területén belüli kereskedelem mindenesetre fontosabb volt, mert ennek révén bonyolították le a mindennapi szükségleti cikkek cseréjét. Itália és a balkáni göröglakta területek behozatalra szorultak gabonában, ami az ókorban az alapvető élelmiszernyersanyag volt.
A görögök szükségleteiket hagyományos kereskedelmi kapcsolataik alapján a Fekete-tenger északi vidékéről elégítették ki. Ugyanakkor a birodalom nyugati és északi tartományai, valamint a szomszédos „barbaricum” felé olajat és bort Itália, Achaia és Asia területéről exportálnak. A borászathoz nélkülözhetetlen ként szinte kizárólag Szicília szállította. Ezzel szemben érceket elsősorban Hispánia, Gallia és a Duna-vidék bányái szolgáltattak.
A tengeri és folyami szállítás az árucsere-forgalom számára kedvezőbb - gyorsabb és nagyobb szabású lehetőséget biztosított, mint a szárazföldi. Ez a hajóépítés nagyarányú fellendülésére vezetett. Azonban számos terület az alapvető nyersanyagokat is nélkülözte. Ily módon a kész hajók megvásárlása mellett megélénkült a szálfa, kender, szurok, gyanta és viasz iránti kereslet is. Itália fenyvesekkel borított északi vidékein gyantafeldolgozó üzemek létesültek.
Találkozunk Itália és a tartományok közötti kereskedelemben különleges árucikkekkel is. így pl. a római másoló műhelyekből sietve küldték Hispániába, Afrikába a legfrissebb irodalmi szenzációkat tartalmazó papirusztekercs példányokat. Gallia és Hispánia gyógyforrásainak szénsavas vizét nagy szállítmányok juttatták el Rómába, vagy éppen Baiaeba, a Nápolyi öböl (Sinus Cumanus) északi részén fekvő luxus-fürdőhelyre.
A tengeri forgalom mellett megnőtt a jelentősége a szárazföldi kereskedelmi útvonalaknak is. A Perzsa-öblöt és a Földközi-tenger keleti partvidékét összekötő régi karavánét mentén Róma és Parthia békés kapcsolata révén több város virágzott fel, így elsősorban a kulcsfontosságú Palmyra. A sivatagban, a szíriai tengerparttól több mint 300 km-re épült kereskedelmi csomópont megerősödését bőséges, jó ivóvize is elősegítette. A város gazdagságára jellemzőek romjaikban is impozáns épületei. Így pl. a Tiberius idejében épült főtemplomának alapterülete legalább 40 ezer m2 volt, ez a Kölni Dóménak kereken a hétszerese.
A város fő útja 1 km-nél hosszabb volt, két oldalt több mint 700 db 17 m magas oszlopon nyugvó fedett folyosó védte a nap füzétől 150 ilyen oszlop ma is áll. Az átmenő kereskedelmi forgalomból egykori hivatalos jegyzék alapján elsősorban a következő árucikkek ismeretesek: illatszer, festett gyapjúszövet, rabszolga, szárított datolya, bor, olaj, sózott hal, állatbőr és gabona.
Megélénkült a forgalom az Aquileiától Carnuntum érintésével észak felé vezető ún. borostyánkő-úton is. Borostyánkőért, állati bőrökért és prémért cserébe Itáliából olajat, bort és iparcikkeket szállítottak. Claudius idejében ennek az útvonalnak a mentén épül fel Savaria colonia (a mai Szombathely területén). Élénk forgalmáról, gyors felvirágzásáról tanúskodik az ott talált, jórészt keleti származású kereskedők által felállított nagyszámú feliratos kőemlék, valamint a nemrég feltárt Isis-szentély, amely egyedülálló lelet az északi tartományok területén. Afrika belsejéből a karavánok nagy mennyiségű elefántcsontot, vízilóbőrt, egzotikus állatot, fűszert, gyümölcsöt és néger rabszolgát szállítottak a Nílushoz, ami onnét Alexandrián át eljutott a Földközi-tenger távoli vidékeire.
Valamikor az i. e. I. sz. első felében egy Hippalos nevű alexandriai vagy egyiptomi szolgálatban álló görög hajós felfedezte a délnyugat-északkeleti monszun szélrendszert. Ezzel az Egyiptom keleti partjai és India közti hajóút oda-vissza fél évre rövidült le, minthogy szakítani lehetett a korábbi az ókor
bán általában szokásos partmenti hajózással, s a roppant távolságot a nyílt tengeren tudták megtenni. A szárazföldi utat azonban ebből az útvonalból sem lehetett teljesen kiiktatni. A Vörös-tenger (Sinus Arabicus) partján fekvő Bereniké kikötőjéből tevekaraván vitte az árut a Nílusig ahonnét Alexandriába jutott és vissza. Strabón közlése szerint Augustus idejében a másik fontos egyiptomi kikötőből, Myos Hormosból évente száznál is több hajó indult távoli keleti útra.
Indiából fűszerféléket, illatszert, gyöngyöt, gyapotot, faragott fém és csont dísztárgyakat, valamint finom selyemféléket hoztak be, Kínából elsősorban selymet. Cserébe a birodalomból főleg üvegárut, ékszert, borostyánkövet, színes szőttest vittek ki, de a behozatalt jelentős részben pénzzel egyenlítették ki. Ugyanakkor a birodalom területére csak Afrikából és az Ural vidékéről folyt be némi arany.
A birodalom pénzügyi mérlegének deficitjét (ami a Nero korabeli esztelen pazarlás következtében tetemesen megnövekedett) a rómaiak részben takarékossági rendszabályokkal (Vespasianus), főleg azonban, hagyományos módon, hódítás útján igyekeztek kiegyenlíteni. Jellemző ebből a szempontból a dák királyság területének elfoglalására irányuló szívós igyekezetük: a legfőbb indítóok az erdélyi aranybányák megszerzése volt.