A római költők és írók műveikben sok római asszonynak méltó emlékművet állítottak, de igen sok nőről, a nők erkölcsi romlásáról festett képeikben nem restellik a legrikítóbb színeket sem felrakni. A római szerzők, koruk felfogása szerint, szélsőségesen férfi szempontból ítélik meg az asszonyokat, holott az erkölcsi züllésért a férfiak maguk voltak felelősek. A nőknek nem voltak politikai jogaik, és csak lassan küzdötték ki maguknak a társadalmi egyenjogúságot (főleg a vezető rétegekben).

Az évszázadok során eltűnt az a felfogás, midőn „a római férfi vakon hitt felesége hűségében”, hol volt már ekkor Cato, a szigorú censor, aki meg az i. e. II. században ilyen szélsőséges elveket hirdetett:
„Ha feleségedet házasságtörésen tetten éred, minden további nélkül megölheted, a nőnek viszont nincs joga, hogy téged, ha házasságtörést követtél el, akár egy ujjal is bántson”!

Persze, nem minden római asszony volt hajlandó lemondóan s a hagyományokhoz híven „a házat gondozni, és fonni”.

Titus Livius, Róma nagy történetírója szerint már az i. e. III. században Quintus Fabius Gurges, aedilisi minőségében több rangbéli hölgyet, mivel a néppel bujálkodtak, pénzbüntetéssel sújtott. Az így befolyt összegből Venus istennő tiszteletére templomot építtetett. (Tehát vagy a pénzbüntetések összege, vagy a hibázó nők száma lehetett nagy, ha ebből egy templom építésére futotta!)

A büntetésnek mindazonáltal nem lehetett nagyobb hatása, mert a Rómára nézve oly súlyos következményekkel járó pun háborúk alatt az aedilisek ismét több előkelő nőt, mivel a nép előtt botrányos módon viselkedtek, kiutasítottak a Rómából.