logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Férji hatalom (manus)

A családfőnek hatalma kiterjed nemcsak azon dologokra, melyek az ő vagyonát képezik, hanem azon személyekre is, kik felett, mint nem önjogú (alieni iuris) emberek felett, őt illeti a főnökség. Ezek közé tartozik a gyermek, feleség, s a mancipatio utján szerzett személyzet.
A gyermek feletti hatalom (patriapotestas) nemzés vagy örökbe fogadás által keletkezik. A férji hatalom (manus) megszerezhető jelképes vétel (coemptio) áldozat (confarroafcio) és gyakorlat (usus), által is. Azon szabad személyek feletti hatalom, kik kártérítésül, vagy egyéb okból adattak a családfőnök keze alá, adásvevési ünnepélyes ügylet (mancipatio) útján szereztetett s manicipiumnak neveztetett.

Eme három hatalmikor bármelyikébe tartozók míg ide tartoznak, vagyontalanok és maguk számára szerzésképtelenek. A családfőnek fegyelmi joga alatt állnak, mely jogot azonban a gyermekek irányában szelídíti a természeti szeretet, a bennük helyezett remény és a szokás; a feleség irányában pedig nemcsak a szeretet, hanem a közvélemény által pártolt családi bíróság is mérsékelt és megszorított. A családfő el is adhatta alattvalóit, mit azonban az állam legkorábban korlátozott, de azért még Gaius idejében is oda engedheti a férj nejét mancipiumba, s gyermekét per aes et libram megvehette tőle más polgár, noha ezen vétel csak szinlegessé vált s előkészíti az emancipatiót.
A családfő felsőségét mutatja, hogy alárendeltjei nem folyamodhattak ellene az államhoz, ha csak ennek szüksége különös nyomozás (causae cognitio) által előzetesen meg nem állapíttatott. Az említett hatalmi körök alól senki sem léphet ki egyoldalulag s önhatalmúlag; az nem történhetik a családfő nélkül.

Az apai hatalom alól kiszabadít az emancipatio illetőleg a manus alá kerülés; a manus alól menekülni lehet diffarreatio és remancipatio által, mely utóbbi a mancipiumból is kivezérel. A manus, mely a római népnek legifjabb korára vihető vissza, eleinte házasság nélkül elő sem fordúlt, később önálló jogintézménnyé vált. A manus azt eredményezte, hogy a nő mintegy meghalt apja családjára nézve és újra született férje számára. A manus úgy tekinthető mint a családfőnöki hatalomnak azon oldala, mely a feleséget védi is.
A védelemre és oltalomra bizton számíthatott a feleség, ki a családfőnöknek örömöket szerzett, ezeket ápolta, nevelte s ki a háztűzhely őre és gondviselője volt. Hogy a manus nem volt közvetlen folyománya az elhálásnak mutatja már az is, miszerint a nagyapát illette menye felett, nem pedig a fiút, ki a férji előnyöket élvezte, sőt valódi házasság nélkül is keletkezhetett, a bekövetkező felszabadulás reményében (coemptio fiduciaria).

A manus ipso iure eredményezte a nőnek alárendeltségét, de nem eredményezte a coitus követelését. Nem kell azt feledni midőn halljuk, hogy a feleség filiae loco van! Helyesen fogjuk fel a dolog lényegét, állítván, hogy a manus a családfői hatalomból ered, úgy, mint az apai hatalom és e kettő közt analógiát is mutathatunk ki, jelesül mind a kettőnek gyakorlatára képtelen a nő és a család fiú.
A manus bármi módon szereztetett is, mindig ugyanaz maradt s lényege abban állott, hogy a férjet oly szerű hatalom illeti neje felett, mint az apát leánya felett; ebből következik, hogy a manus kiveszi a nőt az apai vagy gyámi hatalom alól, a sui iuris nő elveheti önjogúságát; további hatása a manusnak, hogy a feleség kiválik eddigi családjából s kilép eddigi agnatusai közül és a férj családjába olvad, férje agnatusainak jogai s kötelességei szállnak reá. Ily értelme van annak, hogy a manus folytán minima capitis deminutiot szenved a feleség, és jogcselekvési képessége szűkebb körre szorul.

A manus erejénél fogva a férj megítélte neje viseletét, s őt kivégezhette, neki végrendeletileg gyámot rendelhetett, vagy ha nem rendelne valamelyik agnatusára száll a gyámság. Az ily gyám oly szigorúan szokott bánni a gyámnővel, hogy példabeszéd lett »ne sis mihi patruus oro.« Később ezen nemi gyámság anyagias és vagyoni alappal bírt, az öröklési remény megóvását célozván az agnatusok számára. Vagyonilag még érezhetőbb volt a manus hatálya.

A feleségnek a házaséletbe lépése nem vonta önként maga után vagyonának férjére háramlását. De a manus megszerzi a férjnek azon előnyt, hogy feleségének vagyonát is elhasználhassa. Ily esetben ugyan a feleség úgy, mint a családleány tulajdonúi mit sem bírhatott, sőt még apja után sem örökölhetett ab intestato azon korban midőn a törvényi öröklésnek alapjául az agnatio szolgált. Erre utal Vespillo midőn nejének Turiának sírfeliratán mondja: sororem omnium rerum fore expertem, quod emancupata (mancipata) esset Cluvio.

A férji hatalom kezdetekor volt vagyona a feleségnek férjére szállott, Cicero szavaival élve, omnia quae mulieris fuerant, viri fiunt dotis nomine, s a mit a házasság tartama alatt szerzett azt mind férje számára szerzé. Ezen rideg vagyonegységi elvnek természetes következménye lett, hogy a feleség feltétlenül függött férjétől, s hozzá, mint az egyedülihez, kitől valamit várhatott, kinél mindent feltalálhatott a mire szorult annál szilárdabbul ragaszkodott. A manus alatti feleség vagyonjogi képtelenségéből következett, hogy a manus alatt elhalt feleség halála folytán nincs helye örökösödésnek, mert hiszen a feleség után hagyaték nem maradhatott; és így a férj sem örökölt felesége után.
Ellenben, ha a, férj halt meg, a feleség szükségképi örökösnek (sua) tekint. Ezt oly szigorúan vették, hogy ha a férj, ki nejével manus nélküli házasságban élt s ekkor tett végrendeletet, melyben mindenét fiának hagyta, később pedig nejével coemptiora lép, vagy egyébként bevonja nejét manusa alá, s ez neki most filiae loco van: az előbbi végrendelet megdől (testamentum rumpitur). Erre céloz Vespillo a neje Turia feletti híres sírfeliratban, ut testamentum patris - ruptum diceretur, coemptione facta cum uxore.

De ezen ruptio elmaradt ha a coemptio nem a manus kedvéért, hanem fiduciaria szándékkal történt.

Forrás: Dr. Vécsey Tamás Római családi jog