A régi időben, két faja volt a házasságnak a szigorú polgári jog szerinti és az. általános népjog szerinti. Az előbb említett római polgári jog szerint érvényes házasság: vagy a férji hatalom megszerzésével (conventio in manum), vagy a nélkül járt; erre céloz Cicero, midőn így szól: — eius (t. i. uxoris) duae formae, una earum quae in manum convenerant, altera earum quae tantummodo uxores habentur, továbbá erre céloz Quintilianus eme szavaival: duae formae sunt matrimoniorum.

Ezen megkülönböztetés a feleség helyzetére derít világot. Ha conventio in manum történt, akkor a feleség leányi viszonyba jutott férjéhez s a férj esetleg ennek apja keze (manus) alá tartozik, filiae locum obtinet, esetleg neptis loco est, mint nem önjogu szeméy (persona alieni iuris). Ellenben, ha a nő in mamim conventió nélkül ment férjhez (tantűm uxor), megmaradt önjogúnak (sui iuris) ha már előbb is az volt következményeiben nagyobb horderejű volt a házasság, melynél in manum conventio történt.

A manus megszerzésének módjai következők: a jelképies megvétel (coemptio) az áldozat (confarreatio) és a gyakorlat (usus).

Ha meggondoljuk, hogy ugyanazon időben kétféle házasság is divatozott Rómában t. i. manus melletti és e nélküli, továbbá, hogy a manus megszerzésének is háromféle módja fordul elő, első pillanatra hajlandók vagyunk csatlakozni azon uralkodó nézethez, mely szerint itt a Rómát alkotó különböző népek (Etruskok, Latinok. Sabinok) hagyományaival állunk szemben.
Azonban bár mindezek facultative egymás mellett fordulnak elő a történelmi korszakban, mindamellett mégis csak successive ment végbe a keletkezésük, épen úgy, mint Ausztriában az egyházias egybekelés mellett létezik polgári is, a nélkül, hogy azt összeköttetésbe hozná valaki az osztrák népek különböző eredetével. Egyébiránt Róma őslakói nyelvszokás és vallás tekintetében oly közel is állottak egymáshoz, hogy intézményeik lényegesen nem különbözhettek.

A manus szerzési jogok közül hihetőleg legrégibb a coemptio. Eleinte mindenütt vették a feleséget. Aztán létesült a confarreatio melynél már nem vételár, hanem áldozat képezi a lényegest. Amott a társadalom, emitt az istenség is nyújt biztosítékot az egybekelőknek. A gyakorlat usus pótolta az ügyleti formát (mancipatiot) s mindenben oly hatálya van, mint a coemptiónak; a confarreatio-nak több hatálya van jelesül némely papi hivatalra kizárólagosan képesít.
A római házassági két különböző alak és a manus megszerzésének változatos módjai feltüntetik a római társadalom fejlődését. Nem különböző népek által importált intézményekkel állunk itt szemben, hanem ugyanazon tőről szakadt törzsrokonok közt feltűnt fejleményekkel. Íme a régi indusoknál is több módja van a házasság megkötésének a nélkül, hogy különböző népek csoportosulásából vagy rendi ellentétekből lehetne magyarázni. Ott is a nőnek megvétele s vallási szertartások ünneplése képezte a legrégibb házasulási módot.