A manus nélküli házasság amint megkezdődhetett minden különös szertartás nélkül, úgy fel is bontathatott. Kezdeményezhette nem csak a férj, hanem a feleség is; erre mutat Cicero következő nyilatkozata: Paulla Valeria divortium sine causa fecit. Nem csoda tehát, hogy az elléggé nem indokolható és helyeselhető elválások számát megkétszerezte azon körülmény, hogy a manus nélküli házasság kezdett nagy divatba jönni, hol az elválási jog a feleséget, illetőleg ennek apját is illette.
Az elválási könnyűség, mely minden lényeges alakszerűséget nélkülözött, végül oda vezetett, hogy már az imperium idejében ritka volt a férj vagy nő, ki házassági köteléket ne oldott-bontott volna. A másodszori férjhezmenetelt, mit hajdan szégyenitőnek tartottak, most ép az ellenkező szélsőség szempontjából tekintették. Az elválásról az állam csak akkor vesz tudomást, ha belőle vagyoni per támad, mely esetben a bíró eldönti ki a hibás és mily birsággal lakól.
Augustus indítványára meg szabta a törvény (lex Julia de adulteriis) azon határozott alakot, melyben jogérvényesen kifejezhető az elválási szándék. Ezen alak Paulus szerint oly mérvadó volt, hogy nullum divortium ratum est nisi septem civibus romanis puberibus adhibitis, praeter libertum eius qui divortium faciet.
Az ezen forma mellőzésével elvált hitves bigámiát követ el, ha mással kél egybe. De a forma megtartásával minden igaz ok nélkül felbontathatott a házasság közös egyetértéssel. Gaius előadása szerint szokásban volt (comprobata sunt) eme szavakkal válni el: a nő talán ily formán szólt férjéhez: tuas res tibi habeto, azaz: tartsd meg magadnak holmidét. A férfi pedig talán igy beszélt a nőhöz: tuas res tibi agito, azaz: elviheted holmidat magaddal; de eme szavak használatának elengedhetlen szükségességét s mint mulhatlan alakszerűségét nem tekinthetjük. Ha talán lett volna házassági szerződési okmány, ezt is megsemisítették, tabulas nuptiales rumpere, tabulas quoque ruperat.
Az elválás megtörténtének constatálására gyakran volt szükség. így p. o. kerítőként bűnhődött azon férj, ki nejét házasságtörésen kapva tőle el nem vált. Az elválás bebizonyítása tehát a férjnek érdekében állott. Téves azon nézet, mintha Diocletianus kora óta eltérvén a lex Júliától az elválásnak, más módja t.i. váló levél küldése jött volna divatba.
Noha az elválási szándékot akár szóval, akár írásban lehetett kifejezni, ebből nem következik a lex Júliától való eltérés. Sőt a források alapján határozottan állíthatjuk, hogy a hét tanú előtti kifejezése az elválási szándéknak képezte az elválásnak lényeges alakszerűségét Augustusiéi Justiniánusig.
Ebből az is világos, hogy ha Augustus előtt lehetséges volt is az elválási szándék hallgatag kifejezése: a lex Julia szerint ezen kifejezésnek - már a tanuk tekintetéből is - okvetlenül nyíltnak s határozottnak kellett lennie, mely célra az illető fél szabadon választhatta akár a beszédet, akár az Írást, akár érthető jeleket s testmozdulatokat.
A távollevőt az elválási szándékról értesítheti házastársa akár írásban, akár üzenettel, mert a viszony felmondásánál nem lényeges, hogy az, kinek felmondunk, jelen van-e vagy nincs, és váljon neki személyesen mondunk-e fel vagy pedig megüzenjük oly egyén által, ki az ő hatalma alatt áll vagy akinek hatalma alá ő tartozik.
A hét tanúra nézve megjegyzendő, hogy e célra legyenek felkérve (rogati); hogy csak felserdült egyének lehetnek, ezt a törvény világosan mondja. Hogy csak férfiak lehetnek és nők nem, ez más tanúskodások analógiája szerint állítható. Azt is mondja a törvény, hogy saját libertusunk e célra mellettünk nem tanúskodhatik, mivel oly függésben van tőlünk, hogy aggályos.
Justinianus a nagyon könnyű elválást, mely könnyelmű elhamarkodott lépésekkel járt, észszerűen nehezíti. Es helyesen. Minél fontosabb erkölcsi és népesedési érdekek fűződtek a házassághoz, annál kívánatosabb, hogy benne mindkét fél élte fogytáig találja boldogságát főleg a gyermekek kedvéért.