Az úgynevezett manus-házasságok háromféle módon keletkeztek: a confarreatio ünnepsége alkalmával - ez kizárólag patriciusoknál volt szokásban —, a főpapok jelenlétében az egymás mellett ülő fiatal pár tönkölybúzából (far) sütött kalácsot fogyasztott el; az usus elnevezésű házasság akként jött létre, hogy egy házaspár egy álló esztendeig együtt élt, és az asszony nem töltött három egy más után következő éjszakát férje lakásától távol; végül a coi mptio, egyfajta jelképes adásvétel révén jött létre a házasság. Ezek az ősi házasságkötési formák az évszázadok folyamán elhalványultak, elavultak, és helyükbe az egyszerűbb, a nők számára több-kevesebb függetlenséget jelentő manus-nélküli házasság lépett.
Miután tehát az apák egymással megállapodtak, megtörténhetett az eljegyzés (sponsalia). A szülők és vendégek - akik egyúttal tanúnak is számítottak --jelenlétében a vőlegény és a menyasszony házasságkötés iránti szándékukat kinyilvánították, a vőlegény (sponsus) ezután megajándékozta menyasszonyát (sponsa) és jegyajándékul aranyozott vagy aranyból készült jegygyűrűt nyújtott át, amelyet a leány bal keze gyűrűsujjára húzott.
Az esküvőt ismét a hagyományoknak megfelelően ünnepelték meg: a menyasszony haját már előző este vörös hálóba kötötték, majd feladták reá a szegély nélküli tunicát (tunica recta), derekát kettős gyapjúövvel övezték, amelyre bogot (nodus herculeus) kötöttek. Az ara feláldozta a házi istenek (lares) oltrárán gyermekkori játékait, mintegy búcsút mondva a gondtalan életnek.
Másnap, az esküvő előtt erre a ruhára még sáfrányszínű köpenyt, ugyanilyen színű sarut öltött, nyakába fémnyak-láncot akasztott. Haját hat, szalagokkal átfont varkocsba fésülték, fejét hosszú, narancsszínű menyasszonyi fátyol borította; a vőlegény a férfiúi méltóság jelképét, a szabad polgár öltözetét, a togát vette fel. Az így öltözött jegyespár bárányt vagy sertést áldozott a házi isteneknek, majd aláírták a házassági szerződést, amelyre a jelenlevő családtagok és vendégek pecsétgyűrűjük lenyomatát helyezték.
Ezután a vőlegény és menyasszony megszorította egymás jobbját, és teljes csendben elhangzott az ősi, szimbolikus kijelentés: „Ubi tu Gaius, ego Gaia!” (Ami szinte lefordíthatatlanul, szó szerint azt jelenti: „Ahol te Gaius vagy, ott én Gaia”, vagyis az asszonyod, párod, elválaszthatatlan hitvesed vagyok, aki mindenüvé követlek, soha el nem hagylak, mert egyek vagyunk.) Erre a jelenlevők szerencsekívánatokkal halmozták el az ifjú párt, felhangzottak a „feliciter!” (gratulálok!) kiáltások.
Ezután következett a menyegzői vacsora, s mire beköszöntött az éjszaka, az örvendező lakodalmi menet a párt új otthonába, a férj lakásába kísérte. Égő fáklyákkal vonultak végig a Városon, közben vidám lakodalmi, főleg a nász-éjszakára vonatkozó, nem éppen illedelmes dalokat énekeltek, a vőlegény pedig diót szórt a nép közé.
A férj házához érve, a fehér lepellel és zöld gallyakkal díszített kapunál a fiatalember felkapta feleségét és ölben vitte be, hogy a küszöbön esetleg el ne botoljék, mert az rossz előjelnek számított. A menet be-vonult a lakásba, a pár leült a nászágyra (lectus genialis), s a férj hozzáfogott az öv kibogozásához, mire a kíséret sürgősen, illedelmesen kivonult…
Másnap megkezdődtek a hétköznapok (a nászutat az ókorban nem ismerték), és sokan később bánatosan gondoltak vissza az esküvő szép, jelképekben gazdag szertartására, különösen ha a házasság - mint annyiszor - nem úgy sikerült, ahogy elképzelték.