A római nevelés korai időszakát (királyság, korai köztársaság) kb. Kr. e. 300-ig számítjuk. Erre a korszakra vonatkozóan főként későbbi szerzők adataiból, utalásaiból vannak információink. Intézmények létéről nem tudunk, tehát maga a család, a közélet, illetve a katonai táborok szolgáltak a nevelés helyszíneiként.
A római család a társadalom stabil alapsejtje, irányítója – a patria potestas (atyai hatalom) birtokában – a pater familias. A teljes háznép, a feleség is, az atya hatalma alatt áll. A családban a saját gyerekekkel együtt nevelték a házban született rabszolgagyerekeket is, ezek megnevezése verna vagy vernacula. Ez utóbbiakból később dajkák, gyerekfelügyelők és tanítók is lehettek, ezeket a feladatköröket gyakran egy személy töltötte be. Az idősebb Cato (Kr. e. 234–149) pedagógus rabszolgájával a saját házában taníttatta az ottani és a környékbeli gyerekeket (kivéve a saját fiát). Ez az első szervezett, csoportos oktatás, amelyről tudomásunk van.

A kisgyermekek nevelése a családanya feladata volt: meg kellett tanítania nekik a fegyelmezettséget, az engedelmességet, a mos maiorum (az ősök szokásai), illetőleg a vallás és az istenek tiszteletét. Mindebben segítette a XII táblás törvények néven ismert törvénygyűjtemény is, amelyről saját gyermekkorával kapcsolatban azt említi Cicero (A törvények 2, 23), hogy bizonyos részeit szó szerint meg kellett tanulni, ennek ugyanis olyan szerepe volt a rómaiak életében, mint a zsidóknál Mózes, illetve Spártában Lykurgos törvényeinek.
Elmondható, hogy a rómaiak mindig szem előtt tartották Cicero frappáns tanácsát, miszerint „a törvény a legmagasabb rendű ésszerűség” (A törvények 1, 6, 18). Ezekből tanulták meg a legfontosabb erényeket, az erkölcsi normákat, továbbá azt, hogy a polgár személyes érdekeivel és jogaival szemben az elsőbbség a közösséget, az államot illeti.

Az erények és a kiválóság elismerésére a családban is kínálkozott alkalom – hasonlóan a görög lakomákhoz; a vendégek körében szokás volt ősi, harci dicsőségről énekelni, ilyenkor a gyerekek is jelen voltak. Cicero Brutusában említi, hogy Cato Origines (Kezdetek) című történeti munkájában beszél ezekről a lakomákhoz kapcsolódó, magasztaló éneklésekről, egyben sajnálja, hogy az ő korára divatját múlta ez a gyakorlat.
A szintén 1. századi polihisztor, Marcus Terentius Varro is említi ezt a szokást. A serdült korú fiúk elkísérhették apjukat baráti társaságba, a forumra, ahol gyakorlati-közéleti ismereteket szerezhettek. Az efféle gyakorlati oktatás kapcsán Gellius – M. Porcius Cato egy beszéde alapján – az alábbi szellemes történetet meséli el Papirius Praetextatus consulról:

„Régen az volt a szokás Rómában, hogy a senatorok serdülőkorú fiaikkal együtt jártak a tanácsba. Egyszer, amikor a senatus egy nagyobb jelentőségű ügyet tárgyalt, viszont a döntést másnapra halasztották, úgy határoztak, hogy a folyó ügyről a végleges döntés előtt senki ne beszéljen. Anyja a Papirius fiút – aki apjával együtt a tanácsban volt – faggatni kezdte, hogy miről volt szó. A fiú azt válaszolta, hogy nem beszélhet. Az asszony még kíváncsibb lett, a dolog titokzatos volta és a fiú hallgatása nyomozásra ingerelték lelkét: még sürgetőbben és rámenősebben faggatózott. Az anyja által zaklatott fiú egy szellemes és tréfás hazugságot talált ki. Arról volt szó – mondta –, hogy az állam szempontjából az lenne-e jobb és hasznosabb, ha egy férjnek két felesége, vagy ha egy asszonynak két férje lenne. Amint ő ezt meghallotta, felizgatta magát, reszketve elrohant otthonról, hogy elvigye a hírt a többi matrónának. Másnap a családanyák csapatostul a tanácsépület elé tódultak. Sírva-esdekelve könyörögtek, hogy inkább egy asszonynak legyen két férje, mint egy férjnek két felesége. A tanácsba belépő senatorok csodálkoztak, hogy mit jelent az asszonyok ezen felindulása és követelőzése. Erre a gyermek Papirius kiállt a terem közepére, és előadta az egész dolgot, úgy, ahogy történt. A senatus megbízhatósága és találékonysága miatt nagyon megdicsérte a fiút, és egyben elhatározta, hogy kivéve ezt az egy Papiriust, ezentúl nem jöhetnek gyerekek az apjukkal a senatusba. Ő pedig gyermekként (in aetate praetextate), elismerésül okos hallgatásért és szellemes beszédéért, megkapta a Praetextatus melléknevet.”
(Gellius 1, 23, ford. Hoffmann Zsuzsanna.)

A gyakorlati nevelés lezárását a katonai kiképzés, majd szolgálat jelentette, általában 17 éves kortól. Ekkor az ifjúnak sorozáson (dilectus) kellett megjelennie, ahol megfelelő vizsgálat után (probatus) beosztották valamelyik fegyvernembe (lovasság, gyalogság stb.). Ezután négyhónapos kiképzés következett, a jelölt megnevezése ezen idő alatt tiro (újonc), a kiképzés a tirocinium. Ennek leteltével katonai esküt (sacramentum miltitare) kellett tenni, ettől kezdve az ifjú milesnek (katona) számított. Az ifjabb Plinius leveléből a következő információkat kapjuk a kérdésről:

„Régen azonban az volt a gyakorlat, hogy az öregebbektől tanultuk meg – nemcsak a fülünk, hanem a szemünk segítségével –, hogy nemsokára nekünk is mit kell cselekednünk, majd pedig – hasonló módon – átadnunk a még ifjabbaknak. Ezért az ifjak mindjárt katonai szolgálatot is teljesítettek, hogy megszokják az engedelmeskedés közben a parancsolást, s másokat követve a vezérkedést. Azután a tisztségekre pályázva ott álldogáltak a tanácsház kapuiban, s először nézői voltak a nyilvános tanácskozásnak, csak később résztvevői. Az apja kinek-kinek egyben tanítója is volt, s ha nem volt apja, valamelyik tekintélyesebb és idősebb senator vállalta el az apa szerepét. Megtanulták, milyen lehetőségei vannak a szónoknak, milyenek a szavazóknak, mi a hatásköre a hivatalos személyeknek, mekkora szabadság jár a többieknek, hol kell engednünk, mikor kell tiltakoznunk és mikor hallgatnunk, milyen előírásokhoz kell magát tartani a szónoknak, hogyan kell megkülönböztetnie az ellentétes véleményeket, miként kell eljárnia azokkal, akik kiegészítést fűznek az előbb elhangzottakhoz – egyszóval megtanulták mindazt, ami a senatorsággal jár, méghozzá példákon bemutatva, ami a tanulás legeredményesebb módja.”
(Ford. Muraközy Gyula.)

T. Maccius Plautus (Kr. e. 254–184) római vígjátékíró több darabjában fontos információkat olvashatunk a neveléssel kapcsolatban. Jóllehet görög minták nyomán dolgozott, adatai a római viszonyokról is képet adnak. Lydus, az öreg pedagógus rabszolga – gazdájával vitatkozva – a régi és az új elveket állítja szembe a Bacchides című darabban:

„De te, aki buzgón véded elzüllesztett gyermeked, ilyen fegyelem alatt éltél, míg ifjú voltál? Tagadom, hogy húszeszetendős korodban kerülhetett rá alkalom, távoznod nevelőd nélkül a házból csak egy hüvelyknyire. És ha a tornaiskolába nem értél napkelte előtt, hát a mester nem valami semmiséggel büntetett. És e rosszhoz, ha megesett, rosszabb ráadás került: tanítványnak és mesterének egyaránt rossz híre kélt. Futás, birok, korong, dárda, labdajáték, öklözés, ugrás volt a gyakorlás tárgya,6 nem mucus, szeretkezés; iskolában folyt az élet, nem zugokban, rejteken. Lovaglásból, birkózásból hazatérve, tisztesen felövezve a tanítód mellett ültél székeden: olvastál, s ha egy szótagban ejtettél csak csöpp hibát, tüstént tarkább lett a bőröd, mint a dajkák köntöse.”
(420 skk., ford. Devecseri Gábor.)

Az öreg és gyakorlott mester veszélyes új szokások terjedését panaszolja, bár ura türelmesen arra figyelmezteti, hogy más idők járnak, „mások a szokások”:

„Régen az ijfú népszavazattal tisztséget hamarabb kapott, mint szűnt volna megfogadni oktatója parancsszavát. Most? Hétéves sincs, de hogyha hozzáérsz csak ujjal is, írótábláját azonnal széttöri mestere fején. S ha apjához mégy panaszra, így prédikál a papa:
»Rám ütsz addig, míg képes vagy visszaütni, ha sértenek.« Aztán szidja a tanítót: »Vén mihaszna, jaj neked, ha fiamat, amiért bátor, érinteni is mered!« Olajos rongyba csavart fővel, mintha lámpa volna, megy a tanító a világnak, elítélten. Hát hogyan parancsolhat, ha először őt páholják el, szegényt?”
(Bacchides 437 skk.)


A jelenet akár korunkban is játszódhatna!