A római leányok a közéletben semmilyen jelentősebb szerepre nem számíthattak: a társadalom azt várta el tőlük csupán, hogy jó feleségekké, gondos édesanyákká váljanak. Így nevelésük jelentősen különbözött a fiúkétól.
Nyilvános iskolákba csak a szegényebb polgárok leányai jártak. A vagyonosabbakat otthon édesanyjuk nevelte, tőle sajátították el az elemi ismereteket, de továbbtanulásukra nem gondoltak. A családi környezetben tanulták meg a háztartás irányítását, a szövést, fonást, varrást. Csak az előkelőbb leányoknak volt módjuk arra, hogy a görög nyelvben, zenében, táncban, költemények s egyéb irodalmi művek olvasásában is fejleszthessék képességeiket.

A közvélemény a leányokat kevésbé féltette az esztétikai nevelés (feltételezett!) elpuhító hatásától: a jellemszilárdság, a bátorság megtörésétől, mint a fiúkat. M. Terentius Varro, a jeles tudományos író (i. e. 116-27) még ajánlotta is is leányoknak, hogy tanuljanak meg festeni. Szerinte így jobban tudják majd értékelni, szépen dolgozott-e a hímző- vagy takácsmesterük.

Ifjabb Plinius harmadik nejét, Calpurniát a szellemi munkát értékelő és megértő feleségként jellemzi, aki férjének szép hivatásában is méltó társa tudott lenni:
„...munkáim olvasgatja és tanulmányozza. ... S valahányszor felolvasást tartok, ugyancsak ott ül a közelemben egy függöny mögött, s feszült figyelemmel fogadja az elismerő megjegyzéseket. Verseimet énekli, lantkíséretet rögtönöz hozzájuk.”

Epist. 4, 19. (Maróti Egon ford.)


A művészi fogékonyságot bizonyára Calpurniában is ifjúkori neveltetése fejlesztette ki.