A görög és római törvények elismerték az atyának azt a hatalmát, melyet a vallás kezdetben reá ruházott volt. A számos és igen különböző jogok, melyekkel fel volt ruházva, három osztályra oszthatók, a szerint a mint a családatyát vagy a vallás fejének, vagy a birtok urának, vagy bírónak tekintjük.

I. Az atya a házi vallásnak legfőbb feje; ő rendezi a kultusz minden szertartásait, a szerint, a mint hozzájok ért, vagy inkább a mint azokat atyjától látta. Családjának egy tagja sem vonja kétségbe papi felsőbbségét. Még az állam és. főpapjai sem változtathatnak semmit kultuszán. Mint tűzhelyének papja, senkit sem ismer el feljebbvalójának.
Mint a vallás feje, ő felelős a kultusznak és így a családnak folytonosságáról. Mindaz, a mi ezt a folytonosságot érinti, mely első gondja és első kötelessége, tőle függ egyedül. Ebből a jogok egész sora származik:
Az a jog, hogy a gyermeket születésekor magáénak ismerheti el vagy visszautasíthatja. Ezt a jogot megadják a görög törvények épp úgy, mint a rómaiak. Bármily barbár is, még sem áll ellenmondásban azokkal az alapelvekkel, a melyeken a család alapszik. A legkétségbevonhatatlanabb származás sem elegendő arra, hogy volt a család szent körébe beléphessen: erre még a főnek beleegyezése és a kultuszába való beavatás is megkívántatik. Míg a gyermeket nem vették fel a házi vallás közösségébe, addig az az atyjára nézve semmiféle fontossággal nem bír. Az a jog, hogy feleségétől elválhat, akár magtalanság esetében, mert nem szabad, hogy a család kihaljon, akár a házasságtörés esetében, mert a családnak és az utódoknak minden szennytől tisztáknak kell lenniük.

Az a jog, hogy leányát férjhez adhatja, azaz átengedheti másnak a hatalmat, melyet fölötte gyakorolt. Az a jog, hogy fiát kiházasítja: fiának házassága ugyanis a család folytonosságának érdekében van.
Az a jog, hogy fiát szabadon bocsáthatja, azaz a fiút a családból és a kultuszból kizárhatja. Az a jog, hogy valakit örökbe fogadhat, azaz idegent vezethet be a házi tűzhely közelébe. Az a jog, hogy halála esetére felesége vagy gyermekei számára a gyámot kijelölhette.

Meg kell jegyeznünk, hogy ezeket a jogokat egyedül az atyának adták a család minden többi tagjának kizárásával. A nőnek nem volt szabad elválni, legalább a régi korszakban nem. Még ha már özvegy volt is, akkor sem bocsáthatott szabadon senkit sem, de nem is fogadhatott örökbe gyermekének senkit sem, sohasem volt gyámja senkinek, még saját gyermekeinek sem. Az elválás esetében a gyermekek, még a leányok is, atyjuknál maradtak. A nő hatalma alatt sohasem álltak gyermekei. Hogy leánya férjhez mehessen, az ő beleegyezését sohasem kérték ki.

II. Láttuk feljebb, hogy kezdetben a birtokjogot nem fogták fel, mint egyéni, hanem mint családi jogot. A vagyon, amint azt Plato világosan mondja, a többi régi törvényhozóknál pedig kivehető, az ősöké és az utódoké. Ez a birtokjog már természeténél fogva sem osztható fel. Minden családban csakis egy birtokos lehetett és ez a család maga, és csakis egy haszonélvező és ez az atya. Ez az elv megmagyarázza a régi jognak többrendbeli intézkedéseit.
Minthogy a birtok nem volt elosztható és teljesen az atya vállain nyugodott, sem a feleségnek, sem a fiúnak nem volt semmi része benne. A hozomány külön kezelése akkor még ismeretlen és kivihetetlen volt. A nőnek hozománya minden kikötés nélkül a férjnek tulajdonát képezte, ki a hozomány! javak felett nemcsak kezelői, gondviselői, hanem tulajdonosjogot is gyakorolt. Mindaz, amit a nő házassága ideje alatt szerezhetett, férjének a birtokába jutott. A nő, még ha özvegységre jutott is, akkor sem kapta vissza hozományát.

A fiú ugyanabba az állapotban volt, mint a feleség: neki semmije sem volt. Ha ő valamit adományozott, az adományozás nem bírt semmiféle érvénnyel, ama egyszerű oknál fogva, mert semmivel sem rendelkezhetett. Ő semmit sem szerezhetett; munkájának gyümölcsét, kereskedésének jövedelmeit atyja élvezte. Ha valaki idegen az ő javára végrendelkezett, nem ö, hanem az atyja vette át a hagyományt. Ebből magyarázható a római jognak ama rendelkezése, mely minden adás-vevési szerződést atya és fiú között tilt. Ha az atya fiának adott el, azt ő maga magának adta el, mert a fiú csak atyja számára szerezhetett.

Látjuk a római, valamint az athénaei jogban, hogy az atya fiát eladhatta. Ez onnan van, mert az atya a család egész birtokával rendelkezhetett és mert magát a fiút is vagyonának tekinthette, minthogy annak karjai és munkája jövedelme forrásait képezték. Az atya tehát tetszése szerint, akár a maga javára tarthatta meg a munkának ez eszközét, akár másnak engedhette azt át. Átengedni pedig annyi volt, mint a fiút eladni.
A római jognak szövege, mely rendelkezésünkre áll, nem világosít fel bennünket eléggé ez adás-vevési szerződés természetéről, sem pedig ama kikötésekről, melyek talán benne foglaltattak. Az bizonyosnak látszik, hogy az ekképpen eladott fiú nem lett a vevőnek teljesen rabszolgájává. Az atya kiköthette a szerződésben, hogy fiát neki ismét vissza eladják. Tehát megtartotta hatalmát fölötte és miután -visszavásárolta, azt újra eladhatta. A tizenkét törvénytábla ez eljárást háromszor megengedhetőnek mondotta, de kijelentette, hogy a harmadik eladás után a fiú végre az atyai hatalom alól kiszabadult. Ebből. megítélhetjük, mennyire korlátlan volt az atya hatalma a régi jogban.

III. Plutarchosból tudjuk, hogy Rómában a nők nem jelenhettek meg a törvényszék előtt, még mint tanúk sem. Gaius törvénytudósnál azt olvassuk: »Tudni kell, hogy semmit sem lehet megengedni az igazságszolgáltatásnál oly személyeknek, kik hatalom alatt állnak, azaz a nőnek, fiúnak és a rabszolgáknak. Mert abból, hogy e személyeknek semmi tulajdonuk sem lehet, igen helyesen azt következtették, hogy nincs is joguk valamit bíróságilag visszakövetelni. Ha fiad, ki hatalmad alatt áll, valami vétket követett el, ellened indítják a keresetet a törvényszék előtt; ha pedig a fiú atyja ellen követett el valami vétket, semmiféle keresetnek a törvényszék előtt nincsen helye.« 5) Ebből kitűnik világosan, hogy a nő és a fiú sem felperesek nem lehettek, sem védők, sem vádlók, sem vádlottak, sem tanúk. Az egész családból csak az atya jelenhetett meg a községi állam törvényszéke előtt, a nyilvános igazságszolgáltatás csak számára volt. Azért is ő volt felelős az övéi által elkövetett vétségekért is.

A községi államnak nem volt igazságszolgáltatása a fiúra és nőre nézve, mert megtalálták azt saját házukban. Bírójuk a család feje volt, — mintegy bírói széken ülve — férfi vagy atyai hatalmánál fogva, a család nevében és házi istenei szemei előtt.
Titus Livius beszéli, hogy a senatus ki akarván irtani Rómából a Bacchanáliákat, halálbüntetést szabott azokra, a kik azokban részt vettek. E határozatot a polgárok irányában pontosan keresztülvitték. De a nők, kik nem kevésbé voltak vétkesek, nagy nehézséget gördítettek e határozat ellen: a nők felett az állam nem bíráskodhatott, csak a családnak magának volt joga azokat elítélni. A tanács tisztelte e régi elvet és meghagyta a férjeknek és atyáknak a jogot, hogy ők mondják ki a nők felett a halálos ítéletet.
E bíráskodási jog, melyet a család feje az ő házában gyakorolt, teljes volt, attól nem lehetett fellebbezni. Ő halálra ítélhetett, mint azt a hatóság a községi államban tette; semmiféle más hatalomnak nem volt joga ítéletét megmásítani. „A férj — így szól az idősb Cato — feleségének bírája; hatalmának nincsen korlátja; ő azt teheti, a mit akar. Ha a nő valami vétket követett el, ő bünteti azt; ha bort ivott, elitéli; ha valami más: férfiúval volt közössége, megöli.«

Ugyanoly joga volt a gyermekek irányában is. Valerius Maximus idéz valami Atiliust, ki leányát paráznasága miatt megölte; és az egész világ ismeri ama férfiút, ki fiát, minthogy Catilinának társa volt, megölheti.
Ilynemű tény sok fordul elő a római történelemben. De nem volna helyes, ha azt hinnük, hogy az atyának korlátlan joga volt feleségét és gyermekeit megölni. Ö csak bírájuk volt. Ha őket halállal sújtotta, azt csak bírói jogánál fogva tette. Minthogy a községi állam ítéletének egyedül a családnak atyja volt alávetve, nejének és fiának bírája csakis ő lehetett. Családja kebelében ő volt az egyedüli hatóság.

Másrészt meg kell jegyezni, hogy az atyai hatalom nem volt oly önkényes, mint a milyen lett volna, ha az erősebbnek jogából folyt volna. Alapja a hitben gyökerezett, mely lelke mélyében honolt és határait is ugyanabban a hitben találta. Így például joga volt az atyának fiát családjából kizárni; de ő tudta, hogy ha ezt teszi, a család ama veszélynek van kitéve, hogy majd elpusztul és hogy elődjeinek lelkei feledékenységbe jutnak. Joga volt az idegent fiának fogadhatni; de a vallás megtiltotta neki azt, ha volt fia. Ő volt javainak egyedüli tulajdonosa, de, legalább kezdetben, nem volt neki joga azokat elidegeníteni. Ő elválhatott nejétől, de csak úgy, ha szét merte szakítani ama köteléket, melyet a vallás szorosra vont. így tehát a vallás annyi kötelezettséget rótt az atyára, a mennyi jogot adott neki.

Ilyen volt sokáig a régi család. A hit, mely lelkét elfoglalta, elegendő volt, anélkül, hogy az erő jogára vagy a társadalmi hatalom tekintélyére lett volna szüksége, hogy a családot szabályszerűen szervezze, hogy azt fegyelemmel, kormánnyal és igazságszolgáltatással ellássa és hogy a magánjogot minden részleteiben megállapítsa.


Fustel De Coulanges

Fordította: Bartal Antal