Szintén Livius számol be a gall támadás és az alliai csata előzményeit leíró eseményekről. Kr. e. 391-ben Clusium lakói követeket küldtek Rómába, hogy segítséget kérjenek a gallok ellen. Róma Marcus Fabius Ambustus három fiát küldte követségbe a gallokhoz, azzal a céllal, hogy Róma nevében Clusium mellett tárgyaljanak egy esetleges megegyezés feltételeiről. A tárgyalás nem járt eredménnyel, sőt a Fabius-fiúk kardot rántottak és a clusiumi sereget vezetve összecsaptak a gallokkal - ezzel megsértve a ius gentiumot, vagyis azt a törvényes rendet, amely a római polgárok és az idegenek közti kapcsolatokat szabályozta. A harc során a gallok felismerték az egyik Fabius-fiút, és jogsértésre hivatkozva követelték a senatustól a kiadásukat. A senatus a követelés jogos mivolta ellenére nem tudott döntést hozni az ügyben, mivel túlságosan részre-hajló volt a Fabiusokkal szemben:

„Némelyek úgy vélekednek, hogy nyomban induljanak Róma ellen, de az idősebbek tanácsa győzött: küldjenek előbb követséget, amely felpanaszolja a jogsértést, s követeli a népek jogát megsértő Fabiusok kiadását. Mikor a gallus követek az üzenetet előadták, a senatus a Fabiusok eljárását helytelennek, a barbárok követelését jogosnak érezte. De elfogultságuk nem engedte, hogy véleményükkel egyező döntést hozzanak ilyen kiváló származású férfiakkal szemben.”
Livius itt az ambitio szót használja, ami arra utalhat, hogy az egyértelmű jogsértéssel szembeni elnézés oka a gens érdemeiből és befolyásából fakadó részrehajlás lehetett a senatus részéről. A gens Fabia iránti tiszteletből és lojalitásból fakadóan tehát a testület a népgyűlés elé utalta a kérdést, akik nem, hogy nem adták ki a Fabiusokat a galloknak, vagy szabtak ki rájuk valamilyen büntetést, de mindhármójukat megválasztották consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusnak a következő évre. Tehát a hagyomány szerint a büntetés és kiadatás helyett a jogsértést nemhogy felmentés, de jutalom követte.

A Fabiusok ismét meggondolatlanul voltak vakmerőek, ezt maga Livius is megerősíti, amikor az immáron főhatalommal rendelkező tribunusokat a háború előidézőinek bélyegzi és ennek okát a vakmerőséget és meggondolatlanságot egy szóval kifejező temeritasukban látja. Az epizód történeti hitelessége erősen megkérdőjelezhető. Exemplum jellegéből fakadóan a gall katasztrófa előszelét és a Rómát fenyegető veszélyt hivatott érzékeltetni, mégis feltűnő módon ismét a Fabius nemzetség fiai azok, akik sorsdöntő szerepet játszanak a római történelem egyik legtragikusabb fordulópontján, amely után Rómát szinte teljesen újra kellett építeni, újra kellett alapítani.
Megjegyzendő az is, ahogyan jogtalan cselekedetük ellenére mind a senatus, mind a népgyűlés egyetért abban (concordia), hogy a Fabiusokat nem szabad megbüntetni. A történetben a nemzetség már fentebb említett - korábban a plebeiusok és a patríciusok közötti küzdelemben, jelen esetben az államot fenyegető külső csapás előtt tanúsított kiegyensúlyozó, közvetítő szerepe is hangsúlyt kap.

Cremerát és a gall támadást egyrészt összeköti a két esemény időpontja: az ókori beszámolók egy része, ahogy Livius is, mind az alliai, mind a cremerai csatát július 18-ra datálják és a baljóslatú napok, a dies Alliensis vagy dies atri közé sorolják. A datálás történeti hitelessége kérdéses, ami megerősíti a két epizód exemplum jellegét. Másrészt a gall támadás következtében Róma hajszál híján megsemmisült, az istenek közbeavatkozása révén azonban megmenekült a végső pusztulásból és romjaiból újjáépülhetett.
Hasonlóképpen a Fabiusok a cremerai csatában szinte mind egy szálig odavesztek, és a nemzetséget csak az mentette meg a teljes kihalástól, hogy csodálatos módon életben maradt egy gyermek, aki tovább örökíthette Héraklés nemzetségének (Hierculeae . .. semina gentis) vérvonalát.

Ugyancsak Livius számol be arról, hogy amikor Kr. e. 325-ben a samnisok elleni háború során Lucius Papirius Cursor dictator az elvégzett auspicium kedvezőtlen jósjeleire hivatkozva Rómába utazott, megtiltotta a lovasság főparancsnokának, Quintus Fabius Maximus Rullianusnak, hogy távollétében csatát kezdjen a samnisokkal. Fabius azonban értesült arról, hogy az ellenséges sereg gondatlan és hogy nincsenek felkészülve egy esetleges támadásra. Kihasználta a kínálkozó alkalmat és csatát kezdeményezett. Amikor Papirius hírt kapott a történtekről halálra akarta ítélni Fabiust, hiszen nyíltan szembeszegült parancsának:

„Te azonban, semmibe véve parancsomat, noha a jósjelek bizonytalanok, szertartásaink hibásak voltak, megszegted a katonai hagyományt, az ősök által meghonosított fegyelmet, szembeszálltál az istenek akaratával, és ütközetbe merészkedtél bocsátkozni az ellenséggel!”

Papirius nem csupán imperiumára és a kedvezőtlen auspiciumra hivatkozik a liviusi forrásban, hanem ennél sokkal többre. A katonai fegyelem megsértésén túl Fabius a maiores, az ősök által szentesített katonai fegyelemmel, és végső soron az istenek akaratával ellentétes dolgot tett. Az ügy kivizsgálására katonai gyűlést hívtak össze, ahol a legatusok és az egész hadsereg kiállt Fabius mellett:

„Fabius eléggé megbűnhődött ifjúi meggondolatlanságáért, győzelmét eléggé meggyalázták. Ne menjen el megbüntetésében a végsőkig, ne bélyegezze meg ezt a páratlan ifjút, rendkívüli hírnévnek örvendő apját s az egész Fabius-nemzetséget.”

A kiemelt forrásrészletben a legatusok Fabius ifjú korával (adulescentia) érvelnek felmentése mellett (ahogyan azt a magyar fordítás érzékelteti, az igazi érvet nem pusztán Fabius ifjúsága, sokkal inkább abból fakadó meggondolatlansága jelenti), emellett pedig azzal, hogy elég büntetés számára az a tény, hogy meg lett fosztva győzelme kiélvezésétől. A halálbüntetéssel Papirius nem csak ezt az unicus, tehát egyetlen fiút, hanem apját és az egész Fabius nemzetséget teszi ki annak, hogy ignominiát szenved el.
A latin ignominia, vagyis a megbélyegzés szó magában hordozza a noment, a nevet és ilyen értelemben a legatus implicit arra utal, hogy Fabius halálra ítélése egyben azt is jelentené, hogy a gens elveszíti nevét, ezzel tekintélyét és korábbi tetteinek méltó emlékét. Az unicus, a páratlan, vagy különleges jelentésen túl ebben a kontextusban még inkább nyomatékosítja a Fabiusok veszteségét: a gens egyetlen olyan tagját akarja kivégeztetni Papirius, aki őseihez méltó módon képes lehet fenntartani a nemzetség (hír)nevét, tekintélyét, és ezzel biztosítani tudja katonai és politikai részvételének jövőbeli folytonosságát. Végül az ügyet Rómába vitték, a néptribunusok, a népgyűlés elé került.
Ismét feltűnő módon alakul ki a Liviusnál egyetértés (concordia) a római nép és a senatus között Fabius felmentésének ügyében, amely egyesült akaratnak engedelmeskedve Papirius dictator belátja, hogy át kell engednie a döntés jogát a népakaratnak - akik ujjongva mentik fel az ifjút a legsúlyosabb büntetés alól.

A történetben kiemelt szerep jut az ősök által meghonosított renddel egyező katonai fegyelemnek (morem militarem disciplinamque maiorum) és párhuzamba állítható egy másik exemplummal. T. Manlius Torquatus consul a latin háborúk idején Kr. e. 340-ben kivégeztette a parancsa ellenére csatába bocsátkozó fiát. Nehéz döntését így indokolja: disciplinam militarem, qua stetit ad hunc diem Romana res, solvisti. („a magad részéről megszegted a katonai fegyelmet, amely mindmáig Róma hatalmának az alapja volt”). Ezek a szavakat Ennius fentebb már idézett sorával együtt értelmezendőek, akkor a disciplina militaris az ősök (viri vagy maiores) és az az ősök példáján alapuló általánosan elfogadott szokásrend (mores antiqui) mellé rendelhető, és ily módon betartásán áll vagy bukik Róma jövője.
A kibontakozó exemplumban Manlius paradigmatikus magatartása több ponton válik hivatkozási alappá Fabius bűnössége mellett. Papirius a disciplina militaris be nem tartását és annak megtorlatlanul hagyását Róma jövője szempontjából kritikusnak látja. Sötét jövőképet vázol fel: a fegyelem megbomlásával megszűnik mind az isteni, mind az emberi rend, amely mindenképpen káoszhoz vezet majd. Papirius számára - ellentétben Fabius apjának saját és az egész nemzetséget érintő gyászával, vagy a nép és a senatus jelentős többségének a jogsértéssel szembeni egyetértő jóindulatával - ez az elsődleges szempont.

A fent tárgyalt két jogsértést megvizsgálva, felmerül a kérdés: miért ilyen megbocsájtó Róma a Fabiusokkal szemben? Hogyan lehetséges az, hogy az első esetben, a ius gentium megsértésekor nem csak hogy részrehajló a szenátus velük szemben, de a nép-gyűlés még meg is jutalmazza őket és a következő évre is hatalmat ad a kezükbe. Hogyan lehetséges, hogy a diktátor parancsának, a katonai fegyelemnek, sőt a vallási előírásoknak a megszegése nem csak hogy nem von maga után büntetést, de végeredményben egyetértést, concordiát okoz a rómaiak között?
Brutus és Manlius feláldozták saját fiaikat Róma jövője érdekében, a szabadság és a rend fenntartása és Róma fennmaradása miatt, a Fabiusok miért kivételek? Hogyan lehet értelmezni azt, hogy a Fabiusok egyértelmű bátorságát és állandó harcra készségét újra és újra a vakmerőség felé lendíti tagjai túl gyors döntéseiből származó elhamarkodottsága, meggondolatlansága, akik ezzel kockáztatják nem csupán saját életüket, vagy további pá-lyafutásukat, de a gens egészének fennmaradását is.

A megoldás részben a gens kezdeti sikereiben rejlik: az egy-mást váltó Fabius consulok és szerepük a concordia létre-hozásában, a cremerai csata önfeláldozásának emlékezete erősen élt a köztudatban. A Fabius nemzetség áldozata, amely meggondolatlan vakmerőségükből fakadt mentette meg Rómát, de cserébe szinte az egész nemzetség fennmaradását áldozta fel a gens Róma jövőjének oltárán. A gallokhoz küldött meggondolatlanul hibázó Fabius-követség esetében tetten érhető ambitio a senatus részéről félreérthetetlenül jelzi a nemzetség több évszázados igen erős politikai befolyását, amely feljogosította tagjait egyfajta kivételes bánásmódra.
A Fabiusok biztosan minden lehetséges módon erősítették saját családi történeti hagyományukat. Fabius Pictor Livius egyik forrása volt, a fentebb már tárgyalt Fabius Maximus Rullianus és Papirius Cursor közti vitában Livius név szerint is hivatkozik a nemzetség híres történet-írójára. A Fabiusok a hagyományban megfigyelhető kora köz-társasági felülreprezentáltsága kétséget kizárólag az első annálista hatásának köszönhető.


Jármi Viktória