Minden körülmény a gens a születési kötelék által létrehozott egyesületnek tünteti fel. Lássuk a nyelvet. A gensek nevei Görögországban épp úgy mint Rómában oly alakúak, mint a minőt a két nyelvben a patronymikum neveknél szoktak használni. Claudius annyit jelentett mint: Clausus fia és Butades Butes fia.
Azok, kik a gensben egy mesterséges egyesületet akarnak látni, hamis feltevésből indulnak ki. Ok föltételezik, hogy a gens több különféle nevű családot foglalt magában és szeretik például idézni a gens Corneliát, mely valóban magában foglalta a Scipiókat, Lentulusokat, Crassusokat és Sullákat. De evvel még nincsen bebizonyítva, hogy ez mindenütt és mindig így volt.
A gens Marcia csakis egyetlen egy ággal látszott bírni; és ugyanezt látjuk a gens Lucretia és gens Quintii iánál hosszú évek során át. Bizonyára igen nehéz volna meghatározni, mely családok képezték a gens Fob iát; mert minden, a történetből ismeretes, Fabius ugyanazon törzshöz tartozott; mindnyájan viselték kezdetben a Vibulauus melléknevet; később felcserélték azt Ambustus-szal, melyet sokkal későbben Maximus vagy Dorso-val helyettesítettek.

Tudjuk, hogy Rómában az a szokás uralkodott, hogy minden patricius három nevet viselt. így például Publius Cornelius Scipio. Nem lesz fölösleges kutatni, e három közöl melyik nevet tekintették valóságos névnek. Publius csak előnév volt praenomen, Scipio pedig utónév, agnomen. A valódi név Cornelius volt; már pedig ez a név ugyanabban az időben az egész gensnek neve is volt. Ha nem volna is más tudósításunk a régi gens-ről, ez magában elegendő volna annak bebizonyítására, hogy már Corneliusok voltak, mielőtt Scipiok éltek, nem pedig, mint azt gyakran állítják, hogy a Scipiok családja másokkal egyesült, hogy a gens Corneliát képezze.

Látjuk valóban a történelemben, hogy a gens Cornelia sokáig nem volt felosztva és hogy minden tagja egyaránt, viselte a Maluginensis és Cossus melléknevet (cognomen). Csak Camillus dictator idejében történt, hogy ez ágaknak egyike felvette a Scipio vezetéknevet, valamint későbben egy másik ág a Rufus vezetéknevet veszi fel, melyet nemsokára Sulla névvel helyettesít. A Lentulusok csak a samniumi háborúk idejében, a Cetliegusok a második pún háború idejében tűnnek elő. Ugyanez áll a gens Claudia-ról.
A Claudiusok sokáig maradnak egy családban egyesítve és viselik a Sabinus vagy Regillensis vezetéknevet származásuk jeléül. Hét nemzedéken át lehet őket kísérni, anélkül, hogy e különben számos családban az ágakat meg lehetne különböztetni. Csak a hetedik nemzedékben, azaz az első pún háború idejében, láthatni három ágat, mely elválik és három vezetéknevet vesz fel, melyek örökösök maradnak; t. i. Claudius Pulcher, mely két századon át fennállott; Claudius Centho, mely nemsokára eltűnt és Claudius Nero, mely egészen a császárság idejéig virágzott. Ebből következik, hogy a gens nem volt a családok egyesülete, hanem maga a család. Akár egy ágat foglalt magában, akár több ágat képezett, minden esetben csak egy család volt az.

Különben könnyen szerezhetünk magunknak fogalmat a régi gens alakulásáról és természetéről, ha magunkat a régi vallás és régi intézmények állapotába helyezzük vissza, melyeket fentebb alkalmunk volt észlelni. Még azt is felismerjük, hogy a gens egészen természetszerűen fejlődött a régi korszak házi vallásából és a magánjogból.
És valóban mit rendel ez az eredeti vallás? Hogy az előd, vagyis az a férfiú, ki első temettetett el a sírba, örökké isten gyanánt tiszteltessék és hogy utódai a szent helynél, melyben nyugszik, minden évben összegyülekezve, neki halotti lakomát rendezzenek. A szakadatlanul égő tűzhely, a folytonosan tisztelt sír az a középpont, mely körül a nemzedékek élnek és mely által a családnak minden ága, akármily számos legyen az, mintegy füzérbe összecsoportosulva maradt. És mit mond ismét ennek a régi korszaknak a magánjoga?

A családban uralkodó tekintélyről szólva, láttuk, hogy a fiúk sohasem válnak el atyjuktól; az örökség hagyományozásnak szabályait tanulmányozva, arra a nézetre jutottunk, hogy a birtok közösségénél fogva, az ifjabb testvérek nem váltak el bátyjuktól. A tűzhely, sír, örökség, mindez eredetileg megoszthatatlan volt. Következésképen a család is az volt. Az idő nem tagolta fel azt. Ez a részekre nem oszló család, mely az idők hosszú során át fejlődött, örökké folytatva kultuszát és nevét, ez volt valóságban a régi gens. A gens a család volt, de olyan család, mely megtartotta a vallás ajánlotta egységet, és mely azt az egész fejlődést elérte, melynek elnyerésére a magán-jog azt képesítette.
Nem szükséges, hogy e helyen visszatérjünk arra, mit fentebb az agnatioról mondottunk. Láthattuk, hogy az agnatio és a gentilitas ugyanannak az elvnek a kifolyása és hogy egyenlő természetű rokonság. A tizenkét tábla törvényének az a helye, mely a gentilisékek az örökösödésre az agnatusok hiányában képesíti, zavarba hozta a törvényhozókat.

Ha ezen igazságot elfogadjuk, mindaz, a mit a régi írók a gens-ről mondanak, világossá lesz. Az a szoros szolidaritás, melyet tagjai közt minden időben észlelünk, nem meglepő többé reánk nézve; ők rokonok születésüknél fogva. A kultusz, melyet gyakorolnak, nem fictio; az elődjeiktől szállott reájuk. Minthogy csak egy családot képeznek, egy közös temetkezési helyük vagyon. Ugyanez oknál fogva mondja őket a tizenkét tábla törvénye jogosítottaknak az egymástól való öröklésre.
Minthogy kezdetben mindannyiunknak ugyanaz az egy fel nem osztott atyai birtokuk volt, nemcsak szokássá, hanem szükségessé is lett, hogy az egész gens jót álljon egyes tagjainak adósságaiért, hogy megfizesse az elfogott ért a váltságdíj t, vagy az elítéltnek birságát. Mindezeket a szabályokat maguk a gens-ek alkották, mikor még megvolt a gens-nek az egysége; és mikor azután ágakra szakadt, ezek nem tűnhettek el teljesen. A család régi és szent egyességének maradandó nyomai megmaradtak meg az évi ünnepekben, melyek összegyűjtötték az elszórt tagokat; azon névben, mely közös maradt, azon törvény hozásban, mely számukra elismerte az örökösödési jogot, azon erkölcsökben, melyek arra tanították őket, hogy egymást kölcsönösen segítsék.

Látni fogjuk későbben, hogy a gensbe egy alsóbb rangú elem is jutott be, t. i. a cliensék; ebből a gens és a cliens között bizonyos jogi kötelék képződött. Ezt a jogi köteléket szintén gentilitasnak nevezték. Például Cicerónak De orat. I, 39. a kifejezése »ius gentilitatis« a gens és a cliensek között levő viszonyt fejezi ki. így történt, hogy ez a szó két dolgot jelent, melyeket nem szabad összetévesztenünk.
A patronymikum neveknek használata ezen ősrégi időkből való és láthatólag csatlakozik ehhez a régi valláshoz. A születésnek és kultusznak egysége meg volt jelölve a névnek egysége által. Minden gens elődének neve nemzedékről nemzedékre szállott és mint neve úgy kultusza is folytatódott.

Amit a rómaiak tulajdonképen agnomen -nek neveztek, az az elődnek a neve volt, melyet minden utódnak és a gens minden tagjának viselnie kellett. Jött idő, midőn minden ág, magát némely tekintetben függetlenné tevén, egyéniségét az által jelölte meg, hogy vezetéknevet (cognomen) vett fel. Minthogy különben minden személyt külön megnevezéssel meg kellett különböztetni, mindenkinek megvolt a maga utóneve (agnomen) pl. Gaius vagy Quintus. De az igazi név az volt, melyet gense viselt; ez volt a hivatalos megnevezés; ez volt szent; ez volt az, melynek, visszamenve egészen az ismert első elődig, oly sokáig kellett élnie, míg csak a család és istenei éltek. Ugyanígy volt Görögországban is; a rómaiak és hellének még e pontban is megegyeznek egymással.



Fustel De Coulanges

Fordította: Bartal Antal