Az, a mit a családról láttunk, házi vallása, istenei, melyeket ő maga képezett magának, törvényei, melyeket maga adott magának, az elsőszülöttség joga, melyen alapult, egysége, fejlődése évről-évre míg a genst nem képezte, igazságszolgáltatása, papi tisztsége, bel-kormánya, mind ez gondolatainkat azon ősrégi időkhöz vezeti vissza, a midőn a család még minden fensőbb hatalomtól független volt és a midőn az állam még nem volt meg.
Ha tekintetbe vesszük ezt a házi vallást, ezeket az isteneket, kik csak egy családhoz tartoztak és kiknek gondviselése csakis a ház kerítéséig terjedt, ezt a kultuszt, mely titkos volt, ezt a vallást, mely terjeszkedésre nem tartott igényt, ezt a régi erkölcsiséget, mely a családok elszigeteltségét parancsolta: világos, hogy e nemű hit csakis azon időben fogamzhatott meg az emberi lélekben, a midőn a nagy társadalmak még megalapítva nem valónak.
Ha a vallásos érzelem megelégedett az istenségről való oly korlátolt, fogalommal, annak az az oka, hogy az emberi szövetkezés akkor még aránylag szűk körű volt. Az az idő, mikor az ember csak házi istenekben hitt, egyszersmind az az idő is, mikor csak a család volt. Az igaz, hogy ez a hit még akkor is lehetett és pedig jó sokáig, midőn államok és nemzetek képződtek. Az ember nem szabadulhatott könnyen meggyőződéseitől, melyek már egyszer erőt vettek rajta. E hit fennmaradhatott még, jóllehet ellenkezett a társadalmi állapottál.
Van-e valóban nagyobb ellenmondás, mint polgári társadalomban élni és minden családban külön istenekkel bírni? De világos, hogy ez az ellenmondás nem volt mindig és hogy abban az időben, midőn ez, az emberi lélekben honoló hit elég hatalmas volt, hogy vallást képezzen, tökéletesen megfelelt az emberek társadalmi állapotának. Már pedig az egyedüli társadalmi állapot, mely e hittel összehangzó lehetett, csak az, mikor a család függetlenül és elszigetelten él.
Ez állapotban élt, úgy látszik, az egész árja népcsalád, hosszú ideig. A Vedáknak hymnusai tanúskodnak erről, amaz ágra vonatkozólag, melytől a hinduk származtak; a régi hit és a régi magánjog pedig azokra vonatkozólag, kik görögökké és rómaiakká lettek.

Ha a keleti árják politikai intézményeit összehasonlítjuk a nyugatival, majdnem semmi hasonlatosságot sem találunk. Ha ellenben e különböző népek házi intézményeit hasonlítjuk össze, azt találjuk, hogy a család ugyanazon elvek szerint alakult Görögországban mint Indiában; ezek az elvek különben, a mint azt feljebb kimutattuk, oly sajátságos természetűek, hogy fel nem tehető, hogy ezen hasonlatosság csak esetleges lett volna; végre nem csak ezek az intézmények mutatnak fel feltűnő hasonlatosságot, de még a szavak is, melyek ezen intézményeket kifejezik, gyakran ugyanazok a különböző nyelvekben, melyeket ezen néptörzs a Gangestől a Tiberisig beszélt.
Ebből két következtetést lehet vonni: az első, hogy e házi intézményeknek keletkezése sokkal megelőzi azt a korszakot, melyben ezek a különböző ágak egymástól elváltak; a második, hogy a politikai intézmények keletkezése ellenkezőleg sokkal későbbi ezen elválásnál. Az elsők abban az időben alakultak meg, mikor ez a néptörzs még régi bölcsőjében, KözépÁzsiában él volt; az utóbbiak lassankint a különböző vidékeken képződtek, hová a népek kivándorlásuk után eljutottak.

Ebből láthatjuk, hogy az emberek hosszú időn át, nem ismertek más társadalmi formát, mint a családot. Ez hozta létre a házi vallást, mely nem keletkezhetett volna szervezett társadalomban és mely a társadalmi fejlődésnek sokáig csak akadályul szolgált volna. Itt fejlődött ki az a magánjog, melyet később ellenmondásban találtak a tágasabb társadalom érdekeivel, de a mely teljes összhangban volt azzal a társadalommal, melyből eredt.
Helyezzük magunkat gondolatainkban ama régi nemzedékek körébe, melyeknek emlékezete nem veszhetett el teljesen és melyek hitágazataikat és törvényeiket utódaiknak hagyományozták. Minden családnak volt saját vallása, istenei, papi intézménye. Vallásos elszigeteltsége az ő törvénye; kultusza titkos. Még a halálban és a hálált követőlétben sem vegyülnek össze a családok; minden egyes külön folytatja életét sírjában, melyből az idegen ki van zárva. Minden családnak van saját birtoka, azaz a földnek egy osztályrésze, melyet a vallás csatolt hozzá elválaszthatatlanul.
Terminus istenei őrzik kerítését és a halottak lelkei őrködnek fölötte. A birtoknak elkülönítése annyira kötelező, hogy két birtok nem lehet közvetlenül határos, hanem köztük egy tért kell hagyni, mely semleges és mely sértetlenül marad. Végre minden családnak van saját főnöke, mint később minden nemzetnek megvan a maga királya. Vannak saját törvényei, melyek kétségkívül nem írottak, de melyeket a vallásos hit mindenkinek szívébe bevés. Van saját igazságszolgáltatása, melytől semmi máshoz fellebbezés nincsen. Mindaz, a mire csak az embernek anyagi vagy erkölcsi életéhez szüksége van, meg van magában a családban. Nem kell semmit sem a családon kívül keresnie; a család oly szervezett állapot, oly társadalom, mely magának elegendő.

De ezt a régi családot nem bontották fel oly részekre, minőkre a mai családot. Nagy társadalomban ugyanis a család ágakra oszlik és kévésből; míg ellenben más társadalmak hiányában terjed, fejlődik, elágazik, anélkül, hogy elosztanék. Több fiatalabb ág megmarad egyesülve az öregebb ág körül, az egyedüli tűzhely és a közös sír körül.
Még egy másik elem vegyül e régi család alkotásába. Az a kölcsönös szükség, melynek következtében a szegény a gazdagra, a gazdag pedig a szegényre szorul, a szolgákat hozta létre. De a patriarchalis kormány e neménél a szolgák vagy rabszolgák nem különböznek. Könnyen felfogható., hogy a szabad, önkéntes szolgaságnak elve, mely megszűnhet a szolgának kedve, önkénye szerint, nem volt megegyeztethető azon társadalmi állapottal, melyben a család elszigetelten él volt. Másrészt meg a vallás nem engedte meg, hogy a családba idegen bocsáttassék. A szolgát tehát valami módon e család tagjává és kiegészítő részévé kellett, tenni. Az új jövevény csakis a házi kultuszba való bizonyos, beavatás által juthatott a családba,

Egy sajátságos szokás, mely sokáig uralkodott az athénaei házakban, megmutatja nekünk, mily módon lépett a szolga voltmely családba. A tűzhely közelébe hozták őt, oda állították a házi istenek elé; fejére tisztító vizet (lustralis aqua) öntöttek, ennek megtörténtével némi kalács és gyümölcsben osztozott a családdal. Ennek a szertartásnak hasonmása megvolt a házasság és az adoptio szertartásában. Kétségkívül azt jelenti, hogy az új jövevény, a ki még tegnap idegen volt, ezennel a családnak tagjává lesz és annak vallását követi. így tehát a szolga is jelen volt az imáknál és részt vett az ünnepekben.
A tűzhely védte őt is; a Lares istenek vallása épp úgy volt az övé, mint az úráé. Innen van, hogy a szolgát a család temetés-helyére kellett eltemetni. De épen az által, hogy a szolga megszerezte a kultusz és az imádság jogát, elvesztette szabadságát. A vallás lánc volt, mely őt visszatartotta. Élethossziglan a családhoz volt csatolva, sőt még arra az időre is, mely halálát követte.

Ura kiemelhette őt a szolgaság alacsony sorsából és mint szabad emberrel bánhatott vele. De azért a szolga nem hagyta el a családot. Úgy kötve volt a kultusz által, hogy nem válhatott el tőle istentelenség vétke nélkül. Mint »szabadon bocsátott« vagy cliens továbbra is elismerte főnökének vagy védőjének (patronus) tekintélyét és nem szűnt meg kötelességérzettel lenni irányában. Csakis urának engedelmével nősült és gyermekei, kiket nemzett, folytatták az. engedelmességet.
Így képződött a nagy család kebelében egynéhány kis cliens és alárendelt-család. A rómaiak Romolusnak tulajdonították a cliens-ség behozatalát, mintha ily természetű intézmény egy embernek műve lehetne. A clens-ség sokkal régibb, mint Romulus. Az különben mindenütt megvolt. Görögországban ép úgy mint egész Italiában. De az államoknak sem köszönhette eredetét; ezek inkább, mint alább látni fogjuk, azt megszorították és megsemmisítették. A cliens-ség a házi jognak az intézménye és megvolt már a családban, mielőtt még államok lettek volna.

A régi idők cliens-intézményét nem szabad az után a cliens-rendszer után megítélni, melyet Horatius idejében látunk. Bizonyos, hogy a cliens sokáig mintegy szolga volt a védőhöz csatolva. De volt valami, a mi neki tekintélyt adott, t. i. hogy része volt a kultuszban és hogy részt vett a család vallásában. 0 neki ugyanaz a tűzhelye, ugyanazon ünnepei, ugyanazon szertartásai voltak, mint patronusának.

Úgy tekintették, mintha a családnak adoptált tagja volna. Innen keletkezett a szoros kapocs és a kötelességek viszonyossága a patronus és cliens között. Halljuk csak a régi római törvényt: »Ha a patronus igazságtalanságot követ cliensén, átkozott legyen, sacer esto, haljon meg. A patronusnak kötelessége megvédeni a clienst minden módon és minden erővel, mellyel rendelkezik, mint pap imájával, mint katona lándzsájával, mint bíró törvényével. Később, midőn az állam törvényszéke idézi a clienst, a patronus kötelessége azt védelmezni; sőt még a törvény titokszerű formuláját is közölnie kellett vele, melylyel perét megnyerheti.
Törvényszék előtt a patronus tanúskodhatott cognatusa ellen, de cliense ellen nem és a cliens iránt való kötelességet előbbvalónak tekintették, mint a cognatus iránt valót. És miért? mert a cognatus csak az asszony után lévén a családdal összekapcsolva, nem rokon és ennek folytán nem részes a család vallásában. A cliensnek ellenben van a kultuszban közössége; ő, ámbár sokkal alárendeltebb, rokonságban van, mely Plato kifejezése szerint, abban áll, hogy ugyanazokat az isteneket imádja.


A cliensség szent kapocs, melyet a vallás alkotott és a melyet semmisem képes megtörni. A ki egyszer voltmely családnak cliense, az nem szakadhat többé el á családtól. Az ősrégi idők e clienssége nem önkéntes és múló viszony két ember között, hanem örökös; a cliens kötelességből az, és pedig atyáról fiúra. Látnjuk mindebből, hogy a legrégibb időknek családja, öregebb és fiatalabb ágaival, szolgáival és clienseivel elég népes ember-csoportot képezhetett.
Egy család vallásánál fogva, mely egységét megtartotta, magánjogánál fogva, mely azt eloszthatatlanná tette, cliensi törvényeinél fogva, mely számára szolgáit megtartotta, annyira juthatott, hogy hosszú időre egy terjedelmes társaságot képezett, melynek élén örökös fő állott. Az ily természetű társaságok megszámlálhatatlan sokaságából állott, úgy látszik, az árja néptörzs sok századokon át.
Ez az ezernyi kis csoport elszigetelten él volt, laza viszonyban állva egymáshoz, nem lévén szüksége egyiknek a másikra, nem lévén egyesítve sem vallásos sem politikai kapocs által, minden egyesnek meg van a saját birtoka, belkormányzata és saját istenei.



Fustel De Coulanges

Fordította: Bartal Antal