Ha gondolatainkban ezen régi nemzedék körébe helyezzük magunkat, minden házban egy oltárt és ezen oltár körül összegyülekezett családot fogunk találni. Minden reggel és minden este az oltárhoz összegyülekezik á család, hogy hozzá intézze első és utolsó fohászait. A nap folytán még egyszer megjelenik az oltár előtt az étkezés végett, hogy ima és libatio után vele azt megossza. Minden vallásos cselekményeinél elénekli közösen azon énekeket, melyeket atyái neki hagyományoztak.

A házon kívül, igen közel, a szomszéd mezőn, van egy sírbolt. Ez a családnak második székhelye. Itt nyugszanak közösen több nemzedéknek ősei; a halál nem választotta el őket. Ebben a második életben csoportosítva maradtak és folyton egy, el nem választható, családot képeznek. A családnak élő és halott része között csak az a távolság van, mely a házat a sírtól elválasztja.
Bizonyos napokon, melyeket minden ház saját házi vallásánál fogva határozott meg, összejönnek az élők elődjeiknél. Elhozzák a lakomát a halott számára, oda öntik a tejet és bort, oda rakják a kalácsokat és gyümölcsöt, elégetik számára a levágott áldozati barmok húsát. Ezen adományok fejében amazoknak védelmét követelik; isteneiknek nevezik őket és kérik, hogy szántóföldjeiket termékenyekké, a házat bőségessé, a szíveket erényesekké tegyék.

A régi családnak alapelve (principium) nem egyedül a nemzés (generatio). Ezt bizonyítja egyrészt, hogy a nőtestvér nem az a családban, mi a fitestvér, másrészt, hogy az atyai hatalom alól megszabadult fiú (emancipare) vagy a férjhez ment leány megszűnik teljesen a családtagja lenni. De a természetes hajlam, a szeretet sem alapélve a régi családnak. Alert a görög és római jog semmi tekintetbe sem veszi ezt az érzelmet. Létezik ugyan az emberi szív mélyében, de nincsen helye a jogban. Az atya szeretheti leányát, de nem adományozhatja neki birtokát.
Az örökösödési törvények, azaz a törvények közöl azok, melyek leginkább mutatják, mit képzeltek magoknak az emberek a családról, a legkirívóbb ellenmondásban állnak mind a születési renddel, mind pedig a természetes hajlammal. Jól meg kell jegyezni, hogy itt csak a legrégibb jogról szólunk. Később látni fogjuk, hogy ezek a régi törvények módosultak.

A római jognak történészei, helyesen belátva, hogy sem a születés, sem pedig a természetes hajlam nem képezte a római családnak alapját, azt hitték, hogy ezt az alapot az atya vagy férj hatalmában kell keresni. E hatalmat tehát bizonyos alapvető intézménynek tekintették. De nem magyarázzák meg, hogy miképpen képződött, vagy legalább azt, hogy ez nem az erő felsőbbsége, melyet a férj neje, az atya fia fölött gyakorolt. De nagy tévedés, az erőt tekinteni a jog forrásának. Más alkalommal látni fogjuk, hogy az atya vagy férj tekintélye, a helyett, hogy kezdő ok lett volna, inkább maga is csak következmény volt; származását csak a vallásnak köszöni és az által lett megalapítva. Tehát nem ez az alapelv, melyből a család kiindult.
Az, a mi régi családnak tagjait egyesítette, mivel hatalmasabb dolog mint a születés, érzelem, fizikai erő. Ez a tűzhelynek és az ősöknek vallási tisztelete. Ez eszközlőtte, hogy a család ezen és a más világon egy testet képezett. A régi család inkább vallásos mint természetszerű egyesület. így azt fogjuk látni, hogy a nő csak annyiban jön tekintetbe, mennyiben a szent házassági szertartás őt az isteni tiszteletbe beavatta; hogy a fiú nem vétetik többé számba, mihelyt lemondott az isteni szolgálatról, vagy felszabadult az atyai hatalom alól; hogy a fogadott valóságos fiúvá lesz, mert jóllehet nem fűzi őt a családhoz a vér, fűzi hatalmasabb, az isteni szolgálat közössége; hogy az örökös, ki a család isteni szolgálatát elfogadni vonakodik, ki van zárva az örökösödésből; végre, hogy az atyafiság és az örökösödési jog nem a születés szerint, hanem azon jog szerint vannak szabályozva, mely szerint voltki részt vehet a vallás által megállapított házi kultuszban. A vallás ugyan nem teremtette a családot, hanem bizonyosan a vallás az, mely amannak szabályait adta, a miből azután az következett, hogy a régi családnak egészen más szervezete volt, mint az esetben lett volna, ha csakis a természetes érzelmek képezték volna annak alapját.



Fustel De Coulanges

Fordította: Bartal Antal