logo

V December AD

Összegzés (Tényálláskezelés és szónoklati taktika a Pro Cuentióban)

A Pro Cluentio retorikai bravúrjait technikailag összegezve: a vesztegetés és a mérgezés vádjának elkülönített tárgyalásával Cicero megkettőzi a narratiót és az argumentatiót, a rendszerint a narratiót követő propositiót közvetlenül az prooemium után iktatja be, az argumentatio mind az első, mind a második vádpont kapcsán észrevétlenül és szinte elkülöníthetetlenül folyik egybe a narratióval, a peroratio a zárásként beiktatott narratio logikus folyománya, az extra causam beiktatott elbeszélések, a kronológia szabad kezelése, valamint a status collectionis és a status coniecturalis együttes alkalmazása egymásra épülve erősíti a védelem pozícióit. Ezen szónoki taktika éppen azáltal válik bámulatba ejtővé, mivel a hallgatónak, illetőleg az olvasónak egyszer sem támad azon érzése, hogy Cicero tudatos félrevezetésének az áldozata, mi több, az elbeszélés láncszemei látványos ugrások nélkül, látszólag logikus rendbe állva fonódnak egymásba, amit az is alátámaszt, hogy Stroh kivételével a beszéd modern kommentátorai is túlnyomórészt az események Cicero által vázolt rendjéből indultak ki, és próbálták meg a történeti tényállást rekonstruálni.

Maga Cicero is hivatkozott a Pro Cluentióra, amelyben a hosszúra nyújtott bevezetés, a józanul rövid leírások, a precíz érvelés, a színes elbeszélés, az érzelmekkel teli indokolás, a pátosz és az irónia, a nyelvi humor és a szenvedéllyel sulykolt kulcsszavak, a frappáns jellemzések, a túlzásoktól sem mentes sarkítások, a feszítő indulattal megfogalmazott kérdések és invektívaszerű betétek máshol nem látott harmóniává ötvöződnek. Cluentiust Cicerónak hála felmentették, ám amint Quintilianus beszámolójából megtudjuk, a szónok maga is elismerte, hogy ezt a bírák ügyes manipulálásával érte el.

Cicero – talán éppen ezért – a Pro Cluentiót szónoki pályafutása egyik csúcsteljesítményének értékelte, amivel mind Quintilianus, mind pedig az ezen oratiót a legkiválóbb cicerói beszédként magasztaló ifjabb Plinius egyetértett. A beszéd valóban példaértékűnek tekinthető: a szónok mesterien váltogatja a stíluselemeket, ötvözi a pátoszt, az egyszerű leírást és a humort, találó pontossággal ábrázol krimibe illő helyzeteket és jellemeket, plasztikusan köt össze érveket és idősíkokat anélkül, hogy ez – kivéve, ahol szándéka szerint való a homály sűrűbbé tétele – az áttekinthetőség rovására menne. Mindvégig lekötve a hallgatóság figyelmét – hiszen utóbb maga is elismerte, hogy e beszéde során port kellett hintenie a bírák szemébe –, s vezetve az ügyben dönteni hivatott bírákat, természetesen az általa kívánt irányba.



Forrás: Nótári Tamás: Tényálláskezelés és szónoklati taktika a Pro Cuentióban