logo

V December AD

A Pro Cluentio történeti háttere

Az Aulus Cluentius Habitus védelmében 66-ban elhangzott beszédet a húsz évvel később írott Oratorban Cicero a három stílusnem egyazon beszédben történő alkalmazásának példájaként említi, és egy kifejezetten jól sikerült fordulatot is idéz belőle. Quintilianus a szónok ítélőképességéről írva a Cluentianát mint a jól felépített szónoki stratégia iskolapéldáját hozza fel, másutt pedig kifejti, hogy Cicero homokot (vagyis port) hintett a bírák szemébe.
A beszédet Gellius is idézi, az ifjabb Plinius Cicero legkiemelkedőbb szónoki teljesítményének tartja, a jogtudósok közül pedig Claudius Tryphoninus tesz említést róla. Az újkori filológia szintén jelentős teret szentelt a Pro Cluentiónak, Theodor Mommsen mint az antik „kriminálstatisztika” kiemelkedő példájáról emlékezik meg az oratióról.

A per vádlottja, A. Cluentius Habitus az egymással sokszoros sógorságban és rokonságban álló Auriusok, Albiusok, Cluentiusok és Magiusok uralta észak-apuliai Larinumban született, amely a Rómában is burjánzó bűnök tükörképét mutatja – és még csak az sem állítható, hogy kisvárosi léptékben. Apját, az idősebb Cluentiust tizenöt éves korában, 88-ban veszítette el, két évvel később anyja, Sassia újból férjhez ment, méghozzá leánya, Cluentia férjéhez, vagyis saját vejéhez,
A. Aurius Melinushoz. Cicero innen datálja a vádlott és anyja közti rossz viszonyt, azt állítja ugyanis, hogy Sassia eljárása annyira felháborította Cluentiust, hogy elhatározta: nem kíván anyjával semmilyen kapcsolatot fenntartani. Aurius – állítólag St. Abbius Oppianicus mesterkedései következtében – a sullai proscriptióknak esett áldozatul, Cluentius anyja pedig férjhez ment Oppianicushoz, aki korábban legalább két feleségétől, Papiától (Magius özvegyétől) és Noviától elvált, két feleséget, az idősebb Cluentiát és Magiát pedig elvesztett.

Érdemes megemlíteni, hogy az idősebb Oppianicus és Cluentius közti gyűlöletet illusztrálandó Cicero nem él azon lehetőséggel, amit az Oppianicus által mostohafia ellen megkísérelt merénylet pszichológiai motivációjaként jól ki tudna használni, nevezetesen nem tesz említést arról, hogy Cluentius hogyan – esetlegesen milyen ellenszenvvel és haraggal – fogadta anyja és Oppianicus házasságkötésének tényét.
Magia volt az ifjabb Oppianicus anyja, aki Cluentius, vagyis mostohaanyja fia ellen 66-ban vádlóként lépett fel. Az idősebb Oppianicus állítólag meg akarta mérgeztetni mostohafiát, Cluentiust, s terve kivitelezéséhez C. Fabriciust használta fel, aki a libertinus Scamanderrel együtt az Cluentiust kezelő orvos rabszolgájának segítségét igyekezett megnyerni a gyilkosság végrehajtásához. Hogy a gyilkossági kísérlet ténye mennyiben volt bizonyítottnak tekinthető – kideríthetetlen, Cluentius azonban vádat emelt először Scamander, majd Fabricius, végül pedig mostohaapja, az idősebb Oppianicus ellen.

A vádlottakat a törvényszék bűnösnek találta, Oppianicust azonban csak csekély szavazati többséggel ítélték el. A pert számos gyanús körülmény kísérte, így például a bírákat szabálytalanul sorsolták ki, a vesztegetés gyanúja több szenátor, így például C. Fidiculanius Falcula, M. Atilius Bulbus és Staienus kapcsán is felmerült.
Mindezek alapján széles körben elterjedt a gyanú, hogy a pert vesztegetések, illetve vesztegetési kísérletek befolyásolták. Cicero – Oppianicus elítélése ellenére – úgy igyekszik beállítani, hogy a vesztegető maga Oppianicus lehetett, s ennek köszönhette, hogy a törvényszék tagjainak közel a fele szavazott ártatlansága mellett, ellentétben Scamander és Fabricius egyhangú elítélésével, Oppianicus védője, L. Quinctius viszont Cluentiust gyanúsította meg vesztegetéssel, hiszen vádemelésével végeredményben sikert aratott, és ezen ügyet használta fel arra, hogy néptribunusként a népgyűlés előtt a törvényszékeket alkotó szenátori rend korruptsága ellen agitáljon. A per tehát politikai hullámokat vetett, és több, az perben bíróként részt vevő szenátor elleni eljárás alapjául szolgált.

Cicero, aki a 74-es eljárásban Scamandert védte, éppen Oppianicus csekély szavazattöbbséggel történt elítélése miatt – amiből a vádlott által elkövetett vesztegetésre nézvést akart bizonyítékokat, vagy legalábbis érveket kreálni – az ügyet a törvényszékek megvesztegethetőségének iskolapéldájaként említi.
Elítélése után két évvel, 72-ben az idősebb Oppianicus száműzetésben, ám Róma közelében meghalt – a vád állítása szerint Cluentius mérgeztette meg –, halálának körülményeiről azonban tárgyszerű adat nem áll rendelkezésünkre. Özvegye, Sassia fiát (vagyis Oppianicus mostohafiát), Cluentiust azzal gyanúsította meg, hogy megmérgezte Oppianicust, és gyanúját – elsősorban rabszolgákból kicsikart – tanúvallomásokkal igyekezett meg- erősíteni, ám e téren nem járt sikerrel.

Miután azonban további halálesetek történtek, amelyekbe Cluentius tisztázatlan körülmények között belekeveredett, 66-ban az ifjabb – a per idején feltehetően huszonegy éves – Abbius Oppianicus vádat emelt a lovagrendi Cluentius ellen a sullai lex Cornelia de sicariis et veneficis alapján, amely magában foglalta az emberölés, a tiltott fegyverviselés, a méreg előállításának és emberölési céllal történő továbbadásának tényállási elemét, valamint a gyújtogatást és bizonyos eljárási bűncselekményeket, így például a törvényszék megvesztegetését ártatlan személyek elítéltetése céljából – ezen utóbbi tényállási kört azonban csak magistratusokra és szenátorokra terjesztve ki. Ez alapján – a törvény betűjét tekintve – Cluentiust már csak azért sem lehetett volna bűnösnek nyilvánítani a vesztegetés vádjában, mert nem tartozott bele a törvény alanyi körébe, hiszen lovagrendi családból származott, és sohasem viselt állami hivatalt.
A iudex quaestionis tisztségét Q. Voconius Naso látta el, a vád oldalán a fiatal Titus Attius pisaurumi lovag lépett fel, az ellene felhozott vádpontokban nagy valószínűséggel bűnösnek tekinthető Cluentius védelmét pedig a 66-ban praetorként fungáló Cicero vállalta, és érte el a vádlott felmentését. A törvényszék harminckét esküdtből állt, s ezek a 70-es lex Aurelia iudiciaria alapján egyharmad részben szenátorokból, egyharmad részben lovagokból, s egyharmad részben tribuni aerariiből állt.

A védelem kettős ágon futott: nem tért rá azonnal a fő vádpontra, hanem előbb a vesztegetés kérdésével foglalkozott. Hogy saját, a vesztegetésről szóló elbeszélését alátámassza, a vádlónál bővebben tárgyalja a vesztegetés tematikáját: először az idősebb Oppianicus bűnös előéletét részletezi, s a Cluentius elleni merényletkísérlethez kapcsolódó két korábbi perrel foglalkozik.
A bevezetésben Cicero bejelenti, hogy védőbeszédében a vád által jelzett kettős csapásvonalat követi, valamint megindokolja, hogy az első ponttal miért foglalkozik behatóbban, mint a másodikkal: a mérgezés vádja teljességgel alaptalan, s ezért röviden letudható, a vesztegetési ügy már nyolc éve rögzült a köztudatban, amelynek felszámolására a védő és a bírák közös erőfeszítésére lesz szükség.

A védőbeszéd első része három alfejezetből áll, amely az idősebb Oppianicus előéletével, a 74-es év mérgezési perével és a vesztegetési üggyel foglalkozik. A beszéd második részében, amely immáron a fő vádponttal, vagyis a Cluentius által Oppianicus ellen méreggel elkövetett gyilkosság kérdésével foglalkozik, a szónok lapidáris tömörséggel, és már-már gyanús könnyedséggel siklik át a vádlott állítólagos egyéb viselt dolgai és maga a mérgezés bűntette felett, valamivel részletesebben csupán a vád által bizonyítékként felhozott, a rabszolgákból kikényszerített tanúvallomásoknál időz el.


Forrás: Nótári Tamás: Tényálláskezelés és szónoklati taktika a Pro Cuentióban