logo

V December AD

A iudicium Iunianum és a törvényszéki vesztegetés vádja II. rész

A vesztegető személyének meghatározása során Cicero erőteljesen leszűkíti a mérlegelés körét, hiszen kijelenti, hogy amennyiben bizonyíthatóan nem Cluentius vesztegette meg a törvényszéket, úgy azt csak Oppianicus tehette, illetve amennyiben bebizonyosodik, hogy Oppianicus volt a vesztegető, akkor Cluentius szabadul e vád alól.
A szöveghelyet a remotio segítségével történő cáfolat iskolapéldájaként Quintilianus is nagyra értékelte, eltekintve annak tárgyszerűtlenségétől – hiszen más beszédeiben Cicero sem kívánta tagadni, hogy nagy valószínűséggel mind a vádló, mind a vádlott megvesztegették a törvényszék tagjait, csak éppen eltérő sikerrel.

Megfogalmazásának világos, az őszinteség látszatát keltő volta tökéletesen alkalmas arra, hogy elaltassa az akkori hallgató – vagy akár a mai (felületesebb) olvasó – figyelmét, hiszen alternatíváját egymást kizáró állítások alapján állítja fel, és a továbbiakban is Oppianicus oldaláról közelíti meg a vesztegetés kérdését: Oppianicus bűnösségének bizonyításával automatikusan felmenti Cluentiust – vagyis nem Cluentius ártatlanságának, hanem Oppianicus bűnösségének bizonyítását tűzi maga elé célul, amint nagy valószínűséggel a vád sem Oppianicus ártatlanságát, hanem Cluentius bűnösségét próbálta meg alátámasztani.

A hallgatóság esetleges további kételyeit hivatott eloszlatni – a valószínűségre alapozott érvek mellőzése mellett – az a látszólag magabiztosságtól sugárzó kijelentés, miszerint világos és egyértelmű tényeket kell a bírák elé tárnia. (Nem tűnik feleslegesnek megjegyezni, hogy Cicero beszédében nem szentel különösebben nagy teret, mi több, éppenséggel csak néhány közhellyel tudja le Cluentius jellemrajzát, és nem igyekszik további, a vita anteacta köréből meríthető érvekkel alátámasztani védence feddhetetlenségét.)
A több mondatból álló bevezetés után Cicero rátér Oppianicus bűnsegédjének, Staienus szenátornak a jellemzésére. Az ezt követő részben szintén (úgyszólván szétválaszthatatlanul, vagy legalábbis nehezen elkülöníthetően) egybefolyik a narratio és az argumentatio, vegyítve a tárgyilagos tényközlést, az objektív információk látszatát keltő, megfelelő formában elhelyezett feltételezéseket, a személyek – tagadhatatlanul egyoldalú, ám a hallgatóságot jól befolyásolni képes – jellemrajzát, a személyes hangvételű (fiktív) párbeszédeket és a bizalmat keltő, hol szellemes, hol drámai hangvételű kérdéseket. Ennek során Cicero könnyed eleganciával siklik át bizonyos problémák és tények felett, így például Oppianicus perének lefolyását és elítélésének indokait is homályban hagyja, a bírák által leadott szavazatok arányát pedig egy kevéssé életszerű magyarázattal tudja le.

Ezek szerint éppen az Oppianicus által megvesztegetett bírák szavaztak Oppianicus bűnösségére, mert kevesellték a vesztegetési összeget, illetve meg voltak győződve arról, hogy a közvetítő annak jelentős részét elsikkasztotta, a bölcsen mérlegelő, és a praeiudiciumnak számító – illetve Cicero által akként feltüntetni kívánt –, a Scamander- és Fabricius-perben született ítéletet távolságtartással szemlélő bírák tartózkodtak, akiknek száma (amint a szónok jóval később homályosan sejteti) legalább tíz lehetett, míg öt meg nem vesztegetett bíró a vádlott ártatlansága mellett foglalt állást. Hogy a hallgatóságban ne fogalmazódhasson meg azon – joggal felmerülő – kétely, hogy Oppianicus valóban bűnös volt-e, valamint hogy a törvényszéket kizárólag Oppianicus vesztegette-e meg, a szónok lélegzetvételnyi időt sem hagyva rátér a per következményeire, politikai aspektusaira, s egyúttal – a captatio benevolentiae okán – nyílt dicséretet fogalmaz meg a bírák felé, az újonnan elnyert „jogbiztonságért” köszönetet mondva.

Mindezt mintegy csak előzményként foglalja össze, hogy saját koncepciójának megfelelően feltárhassa: vajon kinek állhatott érdekében a 74-es perben a törvényszék megvesztegetése? Azt sugallja, hogy Oppianicus bűnössége kezdettől fogva minden kétséget kizáróan világos volt mindenki számára, a vádló magabiztosságát szembeállítja a saját bűnösségének tudatában lévő vádlott kétségbeesett kapkodásával, s a per végeredményének fényében leszögezi, hogy csupán Oppianicusnak állhatott érdekében – mintegy végső menedékként – a törvényszék tagjainak megvesztegetése. Hogy érvelését meggyőzőbbé tegye, Cicero bizonyítékként Cluentius könyvelését hozza fel, amelyben ilyen jellegű kifizetésre nem található semmilyen utalás, Oppianicus könyvelését azonban említés nélkül hagyja.
Az ellenfél érveiből – nagy valószínűséggel szubjektív válogatás eredményeként – néhányat kiragadva megismétli azokat, s azzal, hogy ezekről beszél, azon látszatot kelti, mintha egyúttal cáfolattal is szolgálna azokra. Azon tényt, hogy Staienus is Oppianicus bűnösségére szavazott, csupán a pénzt elsikkasztó Staienus trükkjének minősíti, aki ezzel kívánta a bírótársak felé demonstrálni, hogy Oppianicus őt is becsapta.
Az Oppianicus által Staienusnak átadott hatszáznegyvenezer sestertius kapcsán Cicero megjegyzi, hogy matematikailag pontosan elegendő lett volna tizenhat bíró megvesztegetésére – azt viszont, hogy az elítéléshez tizenhét szavazatra lett volna szükség, s ebben az esetben Staienusnak ezen felül kellett volna valamilyen juttatásban részesülnie, a szónok elhallgatja, ami a beszéd olvasójának feltűnhet ugyan, ám az azt hallgató bírák figyelmét jó eséllyel elkerülte.

Itt elvileg le is zárhatná ezen okfejtését, hiszen az ellenfél jellemét, eljárását és cselekedeteinek mozgatórugóit alaposan ismertette, a korábbi perek jelentőségére behatóan kitért, valamint a 74-ben ítélkező törvényszék Oppianicus általi megvesztegetését szintén bizonyítottnak tekintheti, azonban az ellenfél lényegesebb érveire – amelyeket a beszéd elején a partitióban gondosan elködösített – még egyáltalán nem felelt. Így tehát most – miután az ellenfél könnyebben cáfolható érveit rendkívül hatásosan lesöpörte – a vád érveinek.
Nehezebben cáfolható, és hangzatos közhelyekkel kevéssé kezelhető argumentációja felé kell fordulnia.
Kezdésnek megismétli az ellenfél azon állítását, miszerint számos olyan ítélet született, amely bizonyítja, hogy az Oppianicus-perben Cluentius vesztegette meg a törvényszéket, ám erre azonnal átfogó, a bírák figyelmének elterelésére kiválóan alkalmas feleletet ad. A védekezést támadásba burkolva kijelenti, hogy a Cluentius által állítólagosan elkövetett vesztegetés ügyében sohasem született ítélet, illetve hogy az ellenfél által említett és e kérdéskörre vonatkoztatott ítéleteknek az ügy számára nincsen semmi jelentősége, valamint, hogy ez az első alkalom, amikor Cluentiusnak egyáltalában lehetősége nyílhat a törvényszék megvesztegetésének vádjára felelni.

Ezen érvelés annál is különösebbnek tűnhet, ha meggondoljuk, hogy Cicero az oratio elején is hangsúlyozza, hogy a Cluentius felett ítélkezni rendelt törvényszék csupán a mérgezések kérdéskörében illetékes, a vesztegetésében azonban nem.Miután már hosszan taglalta a vesztegetés kérdéskörét, egy merész vágással azt a benyomást igyekszik kelteni hallgatóságában, hogy eddigi érvei távolról sem az extra causam érvelés részét képezték.
A korábbi ítéleteket részint a népgyűlés előtti hecckampány részének minősíti, részint szerencsétlenségként, részint Cluentius ügye szempontjából semmitmondóként és jelentéktelenként, részint pedig éppenséggel Cluentius számára kedvező kimenetellel zárulóként írja le, részint pedig elvitatja tőlük az „ítélet” megnevezést is. Ennek fényében lát hozzá a korábbi események egyik legkényesebb következményének, a 74-ben ítélkező, megvesztegetett törvényszék elnökének, C. Iunius elítélésének taglalásához.

Először a Iunius elleni per – amely a közmondásossá vált, a korrupt ítélkezés szinonimájaként szereplő iudicium Iunianum folyományának tekinthető – tendenciózus, elsietett és szabálytalan voltát igyekszik kiemelni, majd a per politikai mozgatórugóira irányítja rá a figyelmet, végezetül pedig az ítélet megalapozottságát vonja tartalmi szempontból kétségbe. Kiemeli, hogy Iuniust valójában nem is vesztegetés miatt ítélték el, s ezen érvelése során nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja, hogy a római büntetőperben az ítélet alapjául az eljárásban mérlegelt tények és körülmények, nem pedig a vád(irat)ban foglaltak szolgáltak – mindezt a szónok természetesen azon megfontolásból teszi, hogy elvegye a Iunius elleni ítélet mint praeiudicium élét.
A Iunius elleni eljárást a néptribunusi hecckampány termékeként állítja be, azt nem annyira ítéletnek, mint inkább pusztító erejű viharnak nevezve, és éles színekkel állítja szembe a bírósági eljárási és a népgyűlési hangulatkeltés eszközeit és céljait, valamint nyomatékosan figyelmezteti hallgatóságát a néptribunusok populista hangulatkeltésének veszélyeire.

Arról, hogy az ítélet, noha a per néptribunusi kezdeményezésre kezdődött, a szenátori törvényszék döntésének eredményeként jött létre, hogy Iunius – amint korábban sejteni engedte – Cluentius barátai közé tartozott, valamint hogy az adott ügyben maga is politikai agitációt folytat a néppárti politika kinövései ellen, tapintatosan hallgat, s ehelyett inkább azt tudatosítja újra meg újra az őt hallgatókban, hogy Iunius elítélése egy balvégzetű vihar, nem pedig egy, az eljárási rendnek megfelelően lefolytatott per következménye.
Nem szabad elfelejtenünk: a törvényszék de iure nem ítélhette volna el Cluentiust a vesztegetés vádjában, ha azonban Cicero nem semmisíti meg e vádpontot, semmi sem tarthatta volna vissza a bírákat attól, hogy a mérgezés vádjában bűnösnek mondják ki a vádlottat – elsősorban nem is a mérgezés bizonyítottsága, hanem a vesztegetés megtörténtéről kialakult meggyőződésük miatt –, hiszen az ítélethez nem tartozott indokolás, és a bűnösség kérdésében a quaestio nem az egyes vádpontok bizonyítottsága, hanem az ügyről kialakított összbenyomás alapján ítélkezett, vagyis lehetőség nyílott volna arra, hogy Cluentius, a vesztegetés miatt, ám a mérgezés jogcímén ítéljék el!

Ismételten hangsúlyozza, hogy Iunius ügyét szigorúan külön kell választani Cluentiusétól, s mintha ezt maga is elhinné, a 74-es perben ítélkező Bulbus és további, más vádakkal törvény elé állított bíró elítélését lényegtelen mellékkörülményként további taglalásra méltatlannak minősíti, tekintettel arra, hogy nem bizonyítható, hogy a vádak között kétségkívül felsorolt, az Oppianicus-per vesztegetési ügye szolgált az elítélés alapjául. Ezzel Cicero elszánt erőfeszítéssel igyekszik elvenni a korábbi ítéletek praeiudiciumkénti felhasználhatóságának élét, hiszen kénytelen kitérni a számára meglehetősen kínos Staienus-perre, amelyben védőként lépett fel. Hosszabb praeteritio után lát hozzá érvelésének felépítéséhez, amelynek gyenge pontjai első hallásra aligha tűnhettek fel a hallgatóságnak.

Cicero először a vádló azon állítására – hogy ezen állítás így hangzott-e el, vagy pedig Cicero némiképp torzítva adja vissza ellenfele okfejtését, nem tudhatjuk – tér ki, miszerint Staienus Oppianicustól vesztegetési pénzeket kapott, amit az argumenta e vita anteacta segítségével Staienus életvitele alátámasztani látszik, arról pedig, hogy a perben azon vádpont is előkerülhetett, miszerint Staienust esetlegesen Cluentius is megvesztette, természetszerűleg nem ejt szót.
Csak amikor egy meglehetősen hosszú, és tudatosan némiképp áttekinthetetlenné tett mondatban levonja következtetéseit, ejt szót Cluentiusról, megismételve azon korábban felállított – logikailag korántsem kifogástalan – alternatívát, amely szerint az Oppianicus által elkövetett vesztegetés kizárja Cluentius bűnösségét, s ily módon premisszaként élve azon, korábban logikailag kellőképpen körül nem bástyázott, hanem sokkal inkább csak valószínűvé tett következtetéssel, hogy Cluentius esetében nem bizonyítható a vesztegetés ténye, hirtelen lezárásként levonja konklúzióját: Staienus elítélése – ami a korábban említett ítéletekhez hasonlóan aligha minősíthető egy megfelelően lefolytatott per eredményének, hanem sokkal inkább valami sorscsapás folyományának tekintendő – nemhogy Cluentius ellen szólna, hanem egyenesen ártatlanságát támasztja alá.

Az itt adott összefoglalással Cicero mintegy megágyaz C. Fidiculanius Falcula a korábbiakban vázolt ügyektől eltérő kimenetelű perének, amelyből szintén saját okfejtését alátámasztó érvet igyekszik kovácsolni. A crimen repetundarum alapján vádolt, ám felmentett Falcula ügyét – aki a vád szerint bíróként vesztegetési pénzt fogadott el Cluentiustól Oppianicus perében – Attius kétségkívül felhozhatta. (Nem érdektelen megemlíteni, hogy Cicero a Pro Caecinában egyértelművé teszi, hogy Falcula – nemcsak a közvélemény, hanem saját meggyőződése szerint is – éppen a Cluentiustól elfogadott vesztegetési összeg hatására szavazott Oppianicus bűnössége mellett.)
Cicero ehelyütt kiragadja Falcula ügyét az Attius által vázolt kontextusból, és az egyéb, jelentéktelennek minősíteni kívánt praeiudiciumok rendjébe sorolja be, hogy a felmentéssel végződő perrel kedvező végkicsengéssel koronázhassa meg okfejtését, miszerint az Oppianicus felett ítélkező bírák ellen emelt vesztegetési vádaknak semmi köze sincsen Cluentius ügyéhez. Érvelésében nyomatékosan hangsúlyozza, hogy L. Quinctius néptribunus politikai hecckampányt folytatott Falcula ellen, akinek első perét érintőlegesen, a másodikat pedig alaposabban taglalja, ám a hangsúlyt nem Falcula ártatlanságára, hanem sokkal inkább felmentésének puszta tényére helyezi, mintegy jelezve, hogy a Scamander és a Fabricius elleni per kimenetelének ismerete bőségesen elegendő volt a bírák számára, hogy Oppianicust mindenfajta külső befolyás nélkül elítéljék.

Minthogy Oppianicust csekély szótöbbséggel ítélték el, Cicerónak valamiképpen biztosabb alapokra kell helyeznie érvelését, hiszen a bűnösség mellett argumentumként csupán egy egyhangú, vagy közel egyhangú és a bírákra nézvést korántsem ilyen botrányos következményekkel járó ítéletet hozhatna fel. Ezért hallgatóságának figyelmét elterelendő és éberségét elaltatandó költői kérdésekkel tarkított, hosszas okfejtésbe kezd a bírói véleményformálás mikéntjéről, név szerint előszámlálva több, Oppianicus bűnösségére szavazó tekintélyes bírót, akiknek morális integritása az ítélet jogszerűségét hivatott alátámasztani – e kitérő inkább sejtésekre és feltételezésekre alapoz ugyan, ám a név szerinti felsorolás a hallgatóságban azt a benyomást kelthette, mintha a szónok tényszerűen és alaposan tárgyalta volna a kérdéskört.
A politikai háttér vázolása, a L. Quinctiustól kiinduló lázítás és kampány hangsúlyozása, a néptribunusi túlhatalom elleni invektíva ennek megfelelően mind Falcula, mind pedig a többiek ártatlanságát támasztja alá, így a vádlónak nem marad más választása, mint hogy vagy az Oppianicus elleni ítélet helyességét és tisztaságát, vagy pedig a praeiudiciumok Cluentius pere szempontjából irreleváns voltát fogadja el.

A következőkben Cicero szintén nem a vád érveinek cáfolatára, hanem csak megsemmisítésére, jelentéktelenségük kimutatására törekszik. Ahogy a botrányos lefolyású és évekkel később is nagy hullámokat vető iudicium Iunianumot a szónok nem fogadja el igazi iudiciumként, s ahogy a Bulbus, Gutta és Popilius elleni perek iudiciumait nem ismeri el a Cluentius-per szemszögéből releváns praeiudiciumként, mivel nem expressis verbis a bíróként elfogadott vesztegetés tényállásán alapultak, akként ehelyütt a P. Septimius Severus ügyében született litis aestimatio – a repetundae-perekben kiszabott büntetést megállapító „végzés” – formai érvényességét igyekszik megingatni.
Ezzel megalapozza a censori regimen morum keretében kiszabott infamia, vagyis becsületvesztés szankciójának relativálását, illetve azon okfejtést, amellyel ezen intézkedés jelentőségét a bírói ítéletek mögé tudja sorolni. A történeti- közjogi kitérő kétségkívül üdítő kitérőt jelenthetett a hallgatóság számára, ám Cicero éppen e pillanatnyi lélegzetvételt használja fel arra, hogy szofisztikált alternatívát felállítva ássa alá a censori erkölcsbíráskodás tekintélyét.

Érvelése szerint ugyanis vagy a censori intézkedéseknek kell a tények megállapításának alapjául szolgálnia, vagy pedig intézkedésüket bizonyítási eljárásnak kellene megelőznie, és indokolásnak követnie: az első esetben zsarnoki hatalom volna a kezükben, a másodikban pedig nemcsak Cluentius bűnössége, hanem Oppianicus ártatlansága mellett is bizonyítékokat kellene felsorakoztatniuk. A logikailag nem aggálymentes alternatíva felállítását követően még mielőtt a jelenlévők felocsúdhatnának, Cicero zuhatagként zúdítja hallgatóságára Oppianicus összes – korábban megnevezett és sejtetett – bűnének lajstromát.
Az indulatokat tovább korbácsolandó a szónok invektívaszerű kirohanásba csap át, amelyben a korábbi censori intézkedések tévedéseit, időbeli korlátozottságát és megalapozatlanságát ostorozza, példáit egyfelől saját gyakorlatából, másfelől a közszájon forgó ügyek köréből merítve.
Azon tényt, hogy a censorok mindösszesen két bírót sújtottak infamiával, Cicero számára további következtetések levonására nyújt lehetőséget: a katonai gyakorlatból hozott megalapozatlan vádak megfogal- mazását, a censorok eljárása politikai motívumainak és a köztük fennálló nézetkülönbségek kiemelése pedig intézkedéseik súlyának további csökkentését teszik számára lehetővé, amivel a vád által felhozott körülmény, nevezetesen a Cluentius elleni censori megrovás jelentőségének megingatását készíti elő.

Cluentius életvitele kifogástalanságának említése mellett kijelenti, hogy védencének nem is nyílott lehetősége a hamis vádak, gyanúsítások és rágalmak cáfolatára - s e meglehetősen homályao mondattal kellőképpen bizonyítottnak is véli Cluentius ártatlanságát. Egnatius végrendeletét, amelyben az apa az Oppianicus-perben az állítólagos vesztegetés hatására hamisan ítélő fiát kizárta az örökségből, Cicero röviden, egy meglehetősen szofisztikált, a vádlót sarokba szorító – ám nem teljességgel aggálymentes – alternatíva felállításával tudja le, a bírák megvesztegetését szankcionáló senatus consultumot pedig pontatlan megfogalmazása és hatástalansága miatt bírálja.
A hallgatóság figyelme kétségkívül ellankadhatott e hosszú, bonyolult és számos szellemi manőverrel tarkított okfejtés után – s éppen a kifárasztási taktika sikeres alkalmazása lehetett Cicero célja, hiszen a praeiudiciumok jelentőségének elvitatása, illetve megsemmisítése után immáron saját korábbi kijelentéseivel kell megküzdenie.

Scamander védelmének tényét egyebütt megkísérelte saját céljainak megfelelően kihasználni, akárcsak Fidiculanius Falcula ügyét, az Aulus Caecina érdekében mondott beszédben – amit Attius minden bizonnyal nem hagyott említés nélkül – tett kijelentéseit diszkréten reflektálatlanul hagyja, és megelégszik a iudicium Iunianum általános érvényű megnevezéssel.
Noha a vádló nagy valószínűséggel konfrontálta az általa a Verres-ügyben tett, a szenátori bíráskodás korruptságára vonatkozó állításaival, válaszában Cicero az általánosság szintjén marad, és kiemeli, hogy perbeszédeinek tartalma – hiszen a perbeszéd nem eshet a törvény vagy a bírósági ítélet súlyával latba – mindig az adott helyzet és kor terméke, vagyis nem saját meggyőződésének tükre. Párhuzamként az őt megelőző generáció kiemelkedő szónokaira, M. Antoniusra és M. Crassusra utal, ami inkább figyelemelterelésnek, mintsem érdemi cáfolatnak vagy válasznak tekinthető, ám alkalmas arra, hogy a bírákat az ügy előítélet-mentes és objektív megítélésére intse, illetve buzdítsa.

Cicero hangsúlyozza, hogy minden releváns, vagy legalábbis minden, a vádló által relevánsnak ítélt vádra felelt, amit az Cluentiusszal szemben a nyolc évvel korábbi Oppianicus-perben a bírák megvesztegetése kapcsán felhozott, ám mindennek összefoglalása helyett rátér – védence kívánsága ellenére, ám utóbb nyilvánvalóvá váló okokból – annak taglalására, amit Attius nagy valószínűséggel a védőbeszéd elején várt: az orgyilkosság és méregkeverés tényállásban ítélkező quaestio illetékességének kérdéskörét a lovagok által elkövetett vesztegetés, a bíráknak juttatott vesztegetési összegek tekintetében, hiszen a törvényszék illetékessége csupán a szenátori rend tagjai által elkövetett vesztegetésekre terjedt ki.
A tartalmi, nem pedig a formai védekezés választásával egyfelől a hallgatóság felé önbizalmat és Cluentius ügyének sikerébe vetett hitet sugároz, másfelől az érdemi részre várakozó bírák érdeklődését is ébren tudja tartani, egyúttal szinte észrevétlenül kifárasztva őket.

A hosszas időzést a vesztegetés kérdésénél egyrészt a közérdek diktálta szükségszerűséggel magyarázza, másrészt reflektál Attius érveire – amelyeket azonban csak igen röviden említ, illetve idéz, hogy ne frissítse fel túlságosan a bírák emlékezetét –, amelyekkel ellenfele a törvény betűjét (vagyis hogy a lex Cornelia de sicariis et veneficis vonatkozó rendelkezése csupán szenátori rend tagjainak cselekményeire vonatkozik) a törvény szellemével, vagyis az aequitasszal állította szembe, amit a megváltozott körülmények is indokolni látszottak, hiszen míg a sullai reformok hatálya idején a törvénykezés a szenátori rend privilégiumának minősült, addig a 70-ben született lex Aurelia alapján a törvényszékek tagjai a szenátorok, a lovagok és a tribuni aerarii soraiból kerültek ki egyharmad-egyharmad arányban, s ily módon indokoltnak lehetett tekinteni, hogy az azonos feladatokat ellátó, ám eltérő rendből kikerülő személyekre azonos büntetőjogi normák vonatkozzanak. Hangsúlyozza a törvények fontosságát az állam fennmaradásának érdekben, és emlékezteti a bírákat feladatukra, ami nem más, mint a törvények szolgálata.
Részletesen elemzi a lex Cornelia de sicariis et veneficis vonatkozó passzusait, és bizonyítja, hogy Cluentius ellen e törvény alapján nem is lehetett volna vesztegetés miatt vádat emelni. Taglalja – és legitimálni igyekszik – a szenátori- és a lovagrend tagjainak eltérő státuszát és elbírálását, valamint óva inti a bírákat attól, hogy a törvény rendelkezéseinek hatályát saját ítéletükkel, vagyis jogalkalmazói értelmezéssel kiterjesztően interpretálják.

Amennyiben Cicero az első perctől kezdve, szigorúan és bevallottan a törvény betűjéhez ragaszkodott volna, amire a vádló számított is, nyíltan elismerte volna Cluentius bűnösségét a törvényszék megvesztegetésének vádjában, és mindösszesen a törvény személyi hatályának hiányára mint büntethetőséget kizáró okra hivatkozhatott volna, ám ezzel alapjaiban ingatta volna meg a védence ártatlanságáról kialakított és mindvégig fenntartani kívánt képet, ami a bírákat akár azon következtetéshez is elvezethette volna, hogy Cluentius a gyilkosságtól sem riadt vissza.
Okfejtésének összefoglalásában Cicero egyrészt a törvényeket tiszteletben tartva ítélkező bírák dicséretét fogalmazza meg, másrészt utal Cluentius – szerinte a vesztegetés vádpontjában immáron teljes egyértelműséggel bizonyított – ártatlanságára, harmadrészt pedig Attius gondolatmenetének sarkított, eltúlzott és eredeti értelméből kiforgatott rekonstrukciója kapcsán figyelmeztetést fogalmaz meg felelősen gondolkodó patrónusként és államférfiként a törvényszék felé, intve a bírákat, hogy a kiterjesztő értelmezés elfogadásával megingatnák a törvények tekintélyét s ezzel az állam alapjait.

Milyen okok késztethették Cicerót arra, hogy érvelését politikai síkra terelje? Attius beszédéből nem vonhatunk le következtetéseket, hiszen nem maradt ránk, és a lex Cornelia de sicariis et veneficis hatályos szövegét is csak a cicerói beszédből ismerjük, noha ebben aligha hajthatott végre jelentősebb módosításokat. Classen a következő három lehetőséget veti fel, amelyek Cicero taktikájának magyarázatául szolgálhatnak. Egyrészt lehetséges, hogy Attius mint vádló a mérgezési ügyeket állította a vád középpontjába, és a 74-es per vesztegetési kérdését csak Cluentius elleni hangulatkeltésre használta, hogy a vádlott előéletének tükrében biztosabban elérhesse célját a vesztegetés vádját, a törvény szelleme – és nem betűje – szerint felhozva Cluentius ellen.
Másrészt nem zárható ki, hogy az emberölési kísérlet inkább csak kiindulópontként szolgált számára ahhoz, hogy a törvény kiterjesztő értelmezését a bírákkal elfogadtatva Cluentiust a botrányos körülmények között lezajlott és utórezgéseiben nem kevésbé botrányos Oppianicus-perben elkövetett vesztegetés miatt ítéltesse el. Harmadrészt az sem zárható ki, hogy Attiust elsősorban politikai cél vezette, hogy legalább – későbbi hivatkozási alapként – a törvénynek a jogalkalmazás során végrehajtott kiterjesztett értelmezését bevigye a köztudatba és az ítélkezési gyakorlatba.

A vádló elsődlegesen politikai indítékai ellen szól a per szereplőinek személye, nevezetesen hogy vádlóként kizárólag a politikailag különösebb jelentőséggel nem bíró Attius támogatta a szintén nem túlságosan befolyásos ifjabb Oppianicust és anyját, az egyebekben ismeretlen larinumi Sassiát, valamint hogy a védelmet Cicero egyedül látta el anélkül, hogy maga mellé vette volna a kor valamely, közéleti befolyással is rendelkező oratorát, például Hortensiust. Nagy valószínűséggel sem a szenátori, sem a lovagrendnek nem állt érdekében a sullai törvény olyan értelmű extenzív interpretációja, hogy a lovagrendet is bevonják a passzív törvényszéki vesztegetés esetén szankcionálandók körébe, hiszen ezzel az aktív vesztegetés alanyi körét is kiterjesztették volna, ami több, addig homályban maradt olyan vesztegetést is napvilágra engedett volna jutni, ahol szenátori rangú bírák fogadtak el vesztegetési összegeket.
E tekintetben tehát valóban megvalósulhatott a populares irányzatával szemben a Cicero által elérni vágyott concordia ordinum. Érdemes megjegyezni, hogy a M. Porcius Cato által 61-ben javasolt törvényszéki reform, amely mindenfajta bírósági vesztegetés szankcionálását tűzte célul maga elé, sohasem ölthetett törvényi formát, lévén hogy éppen a concordia e sajátos megnyilvánulási módját sodorta volna veszélybe. A beszéd politikai síkra terelése tehát jó eséllyel Cicero műve, amelyet egyrészt választott pertaktikája – és nem a vádló által rá kényszerített út –, másfelől saját közéleti szerepének hangsúlyozása magyaráz.
(A törvényszék megvesztegetésének vádját Cicero többek között azért kénytelen ilyen kimerítő terjedelemben tárgyalni, mert a vádló nagy valószínűséggel a törvényszék hatáskörébe tartozó mérgezések vádpontját pszichológiailag az Oppianicus-per eseményeinek taglalásával készítette elő, illetve erősítette meg, így a védelemnek azt szükségszerűen cáfolnia, vagy legalábbis hatástalanítania kellett.)


Forrás: Nótári Tamás: Tényálláskezelés és szónoklati taktika a Pro Cuentióban