logo

V December AD

A iudicium Iunianum és a törvényszéki vesztegetés vádja I. rész

Beszédének kiindulópontjául Cicero a subscriptor Attius oratióját választotta – minthogy a fővádló, Oppianicus alig mondott valamit –, amitől mint retorikai teljesítménytől a jelek szerint nem tagadta meg az elismerést. Már első mondataiban is az ellenfél beszédére próbált meg reflektálni, illetve annak hatását igyekezett tompítani, ami azonban jelentős kételyt ébreszthet bennünk afelől, hogy az ellenfél érvelését torzítás nélkül rekonstruálta. Azon látszattal, hogy Attius tagolását elfogadva beszél, kétségkívül arra törekedett, hogy hallgatóságában az őszinteség, az igazsághoz való ragaszkodás és a szónoki taktika hiányának benyomását keltse.

Néhány paragraphusszal később a hallgató, illetve az olvasó meglepődve tapasztalhatja, hogy Cicero éppen a vádló rendszerétől való eltéréssel, a tények, körülmények és bizonyítékok egyéni elrendezésével kívánja igazáról meggyőzni a bírákat, hangsúlyozva, hogy az általa felállított struktúra teljes terjedelmű megismerése után lesz majd lehetőségük végső véleményt formálni és ítéletet alkotni a történtekről.
Az ellenfél által – Cicero állítása szerint – éppen hogy érintőlegesen tárgyalt tényleges vád, vagyis a mérgezések (egész pontosan három mérgezés) vádpontjának cáfolata elé a szónok látszólag bizakodva tekint, amivel szembeállítja a kimerítően taglalt és a nyilvánosság számára kellőképpen közismert vádpontot, a nyolc évvel korábban ítélkező törvényszék megvesztegetésének vádját, s egyúttal nyomatékosítja, hogy a most felállt törvényszék hatáskörébe csupán a mérgezések vádja tartozik.(A Cluentius ellen felhozott mérgezési vádpontok a cicerói védőbeszéd alapján a következők lehettek: az idősebb Oppianicus megmérgezése Strato, Micostratus és M. Asellius bűnsegédletével, C. Vibius Capax megmérgezése és az ifjabb Oppianicus ellen megkísérelt merénylet.)

Ugyanakkor a vesztegetés vádját sem hagyhatja teljességgel figyelmen kívül – hiszen Attius hosszan beszélt róla –, ehelyett inkább ellentámadásba lendül: e vádpontot politikai indítékból fakadó rágalomnak, s mint ilyet komolyan fenyegető veszedelemnek minősíti, aminek kezelése a védőtől nem szokványos stratégiát, a bíráktól pedig mély és bölcs belátást követel meg. A vádat ily módon sikerül kellően általánosítania, mintha az csupán a vesztegetés és a törvényszéki korrupció ténye, nem pedig személy szerint Cluentius ellen irányulna.
Azzal, hogy a szónok megkísérli védencét évek óta tartó politikai üldözöttként bemutatni, természetesen a bírák részvétét igyekszik elnyerni, akik felé nem mulasztja el hangsúlyozni tárgyilagosságukba és igazságérzetükbe vetett hitét, amit az aequitas fogalmának visszatérő felhasználásával is nyomatékosít.

A bevezetés végén Cicero összefoglalja védőbeszédének tervét, amelyben azonban csak a korábbi kijelentése szerint jogilag jelentéktelen vád, a vesztegetés kezelésének stratégiájáról tesz említést. Ennek kapcsán bejelenti, hogy a vesztegetés vádja korántsem alaptalan, csak éppen iránya teljesen eltérő attól, amivel eddig a köztudatot mérgezték: az idősebb Oppianicus ügyében ugyanis valóban sor került a bírák megvesztegetésére, csak éppen nem Cluentius által, hanem Cluentius ellen. Ezen utóbbi momentummal – amire stricto sensu nem lett volna szüksége, hiszen elegendő lett volna azzal tisztáznia védencét, hogy bizonyítja: nem Cluentius vesztegette meg a törvényszéket – kettős célt kívánt elérni: egyfelől Scamander és Fabricius ügyét összekapcsolja Oppianicus perével az azokban hozott ítéleteket praeiudiciumként beállítva, másfelől lehetőséget nyit magának arra, hogy behatóan foglalkozzék Oppianicus minden relevánsnak ítélt, illetve a törvényszék és a hallgatóság elrettentésére alkalmas gaztettével. Vagyis Cluentius védelmét megelőzően megfordítja a küzdelem pozícióit, és támadásba lendül a vádló, pontosabban annak apja ellen.

A következő mondatokban még egyértelműbbé válik Cicero szándéka. Először az ifjú vádló fellépését fiúi, saját arra irányuló döntését, hogy az idősebb Oppianicus bűneit hosszasan taglalja, védői kötelességével magyarázza, nevezetesen azzal, hogy amennyiben egy halottnak kárt okozva egy élő személyen segíteni lehet, úgy ezt meg kell tenni. Azzal, hogy a bíráktól előre elnézést kér, hogy talán túlságosan is nagy teret szentel az idősebb Oppianicusnak – biztosítva őket egyúttal afelől, hogy amennyiben az ügy összes körülményeit feltárja, az általa védett Cluentius helyzetét is világossá tudja tenni –, megteremti magának a lehetőséget, hogy tetszése szerint minden, az üggyel közvetlen vagy közvetett kapcsolatban álló adalékot bevonjon oratiója körébe.
A bevezetésben tehát a vádló és a subscriptor iránti látszólagos elismerés és rokonszenv, valamint a védence sanyarú helyzete felett érzett sajnálkozás kifejezése után határozottan szétválasztja a vádpontokat: a tényszerűen talán jobban alátámasztható, ám az adott ügyben jogilag irreleváns, politikai okokból ugyanakkor veszélyesnek ábrázolt vesztegetést, és az eljárás szempontjából nagy jelentőséggel bíró, azonban könnyedén cáfolható gyilkossági kísérletet – viszonylag kevés szót vesztegetve mind a vádlóra, mind a vádlottra, a bírák figyelmét az idősebb Oppianicusra irányítva.
Az események leírását Cicero tudósításszerűen kezdi, szikár stílusban beszél az idősebb Cluentius mint tiszteletreméltó polgár haláláról, valamint az ifjabb Cluetiának A. Arius Melinusszal kötött házasságáról.

Hamarosan rátér Cluentius anyjára, a saját vejével házasságra lépő Sassiára. E ponton megszakítja mondatát az anya szónál, s hangsúlyozza, hogy minden galádsága ellenére anyának nevezi, talán annál is inkább, mert a latin nyelvben nehezen volna visszaadható a görög métér amétór kifejezés. Számos alkalommal hangsúlyozottan anyának nevezi Sassiát, hogy a megnevezéssel és a neki tulajdonított gaztettek kontrasztálásával kiemelje az általa elkövetett cselekedetek természetellenes és bűnös voltát, s minthogy Sassia eljárása elsősorban leánya, Cluentia, nem pedig Cluentius ellen irányult, a szónok csak némi ügyeskedés árán tudja felépíteni a két momentum közti kapcsolatot.
Az eredeti bejelentéssel szemben – miszerint Oppianicus 74-es perét, illetve az annak kapcsán történt vesztegetéseket kívánja taglalni – Cicero amint Sassia nevét kimondja, mintegy hirtelen indulattól vezérelve rátér annak vejével kötött házasságára és lányának elűzésére, s ehelyütt nem elégszik meg a tények tárgyilagos felsorolásával, hanem azok kapcsán mindvégig erőteljes felháborodástól áthatott fortissimóban dramatizálja az eseménysort, a védeleméből a vád hangszerelésébe csapva át.
Támadását nem a vesztegetéshez vagy a mérgezésekhez közvetlenül kötődő, hanem a vádhoz csupán lazán kapcsolódó személy ellen intézi, mindezzel – az antik retorikai egyik alaptoposzának megfelelően – azt demonstrálja, hogy az adott ember cselekedeteinek motivációi életviteléből feltárhatók.Cicero nem véletlenül igyekszik Sassia ellen az indulatokat felkorbácsolni, hiszen a Cluentiusszal szembeni ellenérzést és előítéleteket valamiképpen ellensúlyozza, az ifjabb Oppianicus vádemelését pedig a gyermeki pietas aktusaként igyekszik beállítani. Mielőtt az alaptörténethez visszatérne, ismételten kiemeli, hogy mindezt azért kell a bíráknak meghallgatniuk, hogy teljes körűen megérthessék az eseményeket.

A pietas felvetette kérdések kapcsán – miután tompította a vádló által hangsúlyozott gyermeki érzület hatását a bírákra, ami eleve alkalmas volt, illetve lehetett arra, hogy a hallgatóságot Cluentius ellen hangolja – a szónoknak a következő, meglehetős nehézségeket magukban rejtő problémákkal kellett megküzdenie. Cicerónak döntenie kellett, hogy egyrészt a crimina veneficiit a vádló dispositióját követve a iudicium Iunianum után tárgyalja-e, vagy fordítsa meg a sorrendet; másrészt hogy a status collectionis (vagyis a törvény betű szerinti értelmezésére hivatkozva), vagy pedig a status coniecturalis szerint (a Cluentius által elkövetett vesztegetés vádját tagadva és cáfolva) járjon-e el; harmadrészt hogy miként fordítsa Cluentius felé a bíráknak az ifjabb Oppianicus felé irányuló rokonszenvét.
Ezen elbeszéléssel a szónok – anélkül, hogy a vádpontok tényleges cáfolatára rátért volna – érzékletes képet festett mintegy a vádló motivációját sejtetve a vádló mostohaanyjának életviteléről, aki nagy valószínűséggel jelen volt a tárgyaláson. Sassia ily módon történő jellemzésével Cicero rávilágít Cluentius minden bajának, az ellene folyó ármánykodásnak és pernek a forrására, ily módon a tények vázolása mellett erőteljes lélektani hatáselemekkel igyekszik manipulálni a hallgatóságát már a beszéd elején, hogy e megfogalmazott értékítéletekre további érvelésének felépítése során támasz- kodhassék.

Ezt követően ismételten emlékezteti hallgatóságát Oppianicus bűneire és elítélésére, s az Oppianicus gaztetteivel szembeni esetleges hitetlenkedést leszerelendő Cluentius korábbi, mostohaapja ellen irányuló vádemelését mintegy jogos védelemként igyekszik feltüntetni, és kizárólagosan Oppianicust felelőssé tenni a kudarcba fulladt mérgezési kísérletért – miközben Oppianicus jellemzése során tendenciózusan crimináról, nem pedig az ítélet alapjául szolgáló egyetlen crimenről beszél, mintha az ítélet több bűntett miatt született volna.
Oppianicus bűnlajstromának taglalásával Cicero Sassia mellett újabb, a perben közvetlenül nem érintett személyben találja meg a támadási pontot, elterelve ezzel a bírák figyelmét a konkrét ügyről és a vádlottról, még mielőtt a vád érdemi cáfolatához egyáltalán hozzákezdene.

Oppianicus második (vagy harmadik) felesége és a vádló anyja sorsára tér ki, élénk színekkel ecsetelve a Magia mostohatestvérén elkövetett gyilkosságot, Oppianicus menekülését és Sulla oltalma alatti visszatérését. Oppianicus Sassiával kötendő házasságának előtörténetét, illetve előkészületeit Cicero Oppianicus audaciájának iskolapéldájaként említi elbeszélve két fiának – a vádló mostohatestvéreinek – hirtelen halálát.A felületes szemlélőben – pontosabban hallgatóban, illetve olvasóban – az elbeszélés azt a benyomást keltheti, mintha gyilkosságok történtek volna, vagy pedig fiai haláláért Oppianicust terhelné a felelősség.
A szöveget alaposabban szemügyre véve Cicero egyik lehetőséget sem mondja ki expressis verbis, fogalmazásmódja tetszőleges következtetések levonását teszi lehetővé, ám hangvétele jó okkal felkelthette hallgatóságának gyanakvását arra nézvést, hogy a gyermekek halálában Oppianicus távolról sem vétlen. Milyen eszközökkel éri el a szónok ezt a hatást? Először Oppianicus és Sassia elvetemültségéről tesz általános érvényű kijelentéseket, majd Sassia vonakodását írja le, hogy nyilatkozzék új kérőjének anélkül, hogy ennek okát pontosan megadná.

Miután kellőképp felcsigázta hallgatósága kíváncsiságát, a vonakodás megokolásaként azon választ adja Sassia szájába, hogy azért nem határozza el magát Oppianicus mellett, mert három fia van, ezzel azt sejtetve, hogy Oppianicus választásra kényszerült fiai és jövendőbelije között. Ehelyütt a szónok emlékeztet Oppianicus kapzsiságára, és homályosan utal arra, hogy rájött: menyegzője halogatása ellen saját házában kell gyógyírt találni.
A gyermekek Oppianicus általi megöléséről egyáltalán nem ejt szót, csak elbeszéli, hogy Oppianicus egyik fiát szokásától eltérően magához hozatta, majd miután az váratlanul meghalt, sietve eltemette. A másik fiú kapcsán annyit jegyez meg, hogy megölték, arról azonban, hogy ki lehetett a gyilkos, hallgat, majd levonja a következtetést: immáron semmi sem állott Oppianicus és Sassia házasságának útjában. E paragraphusok kiválóan alkalmasak arra, hogy fényt derítsenek Cicero szónoki taktikájára a Pro Cluentióban. Különféle tényeket jó érzékkel válogat össze, és sorol fel egymás után, megvetést tükröző stílusával pedig kényszerítő erővel sugallja a hallgatóság számára a kimondatlan következtetést: Oppianicus Sassia kedvéért meggyilkolta saját fiait.

Cicero nyilván nem véletlenül érezhette: e fogást olyan sikerrel alkalmazta, hogy bátran következtetéseket vonhat le a korábbi per – vagyis azon per, amelyben nem is e halálesetek miatt vonták felelősségre Oppianicust – bíráinak hangulatára.118 Szónoki kérdést intéz az őt hallgatókhoz, miszerint akadhat-e bárki is, aki Oppianicust ártatlannak és a jogtipró igazságszolgáltatás áldozatának tartaná.
A következő részhez történő átvezetés során Cicero hangsúlyozza, hogy immáron rövidre fogja annak tárgyalását, és hamarosan rátér a védence ügyéhez szorosabban kötődő kérdések – vagyis még nem a vádak – taglalására, ám ennek során, hogy a kedvezőtlen vádlói szerep látszatának veszélyét elkerülje, nem mulasztja el ismételten hangsúlyozni, hogy mindezen „előzmények” megismerése elengedhetetlen Cluentius ügyének jobb megismeréséhez.

A következőkben Cicero szintén inkább sejtetni engedi, semmint ítéletként mondja ki Oppianicus bűnösségét bizonyos személyek, így például első felesége, az idősebb Cluentia és fivére, C. Oppianicus halálában, rámutatva jelleméből fakadó két „kedves” bűntettére: a gyilkosságra és a törvényszéki vesztegetésre. A halálesetek felsorolása rendkívül hatásos és dramatikus ugyan, ám tárgyalásuk nem közelebb, hanem távolabb viszi a hallgatóságot azok tisztázásától, hiszen a szónok nem takarékoskodik a törvényszéki ékesszólás toposzaival (ilyen például a terhes asszonyon elkövetett „kettős gyilkosság”) és a megfelelő stiláris eszközökkel, többek között az anaphoréval, az antithesisszel, exclamatióval és a correctióval.

Azt hihetnénk, hogy a kép pátosza immáron nem fokozható, ám Cicero még egy lépéssel továbbmegy, és emlékezteti hallgatóságát a Cluentius anyjával, Sassiával és mostohaapjával, Oppianicust összefűző rokoni szálra, aminek fényében legitimálni tudja a kizárólag az életét fenyegető közvetlen veszély miatt magát vádemelésre elszánó Cluentius eljárását. Ily módon védence Oppianicus elleni egykori vádemelését éppoly szükséges lépésnek állítja be, mint az ifjabb Oppianicus Cluentius elleni vádemelését, amivel élesen kontrasztálni tudja Sassia perbeli szerepének és az idősebb Oppianicus Cluentius elleni gyilkossági kísérletének összeegyeztethetetlenségét mind a jogi, mind az erkölcsi normákkal, vagyis a pietasszal.
A Cluentius közvetlenül fenyegető életveszélyt még egyértelműbbé teendő a szónok immáron nem a méreg, hanem maga a gyilkossági kísérlet tetten ért voltáról beszél, nem mulasztva el annak motívumát, a mostohafia örökségére áhítozó Oppianicust kapzsiságát is megnevezni.(Azon tény, hogy Cicero állítása szerint Oppianicus abban reménykedett, hogy Cluentius után örökölhet, feltételezni engedi, hogy Cluentius nem készített végrendeletet, s így a Sassiára szálló örökség előbb- utóbb – akár a „feleséggyilkosságban jártas” Oppianicus újabb, immáron Sassia ellen elkövetendő gaztette révén – mostohaapjára szállhatott volna.)

A gyilkossági kísérlet előkészületeinek leírása során Cicero először meglehetősen negatív képet vázol Fabriciusról, ami igencsak figyelemreméltó, hiszen néhány évvel korábban épp ő védte mint vádlottat – amit jó érzékkel csak valamivel később hoz szóba. Eszerint Oppianicus megbízására Fabricius Cluentius orvosának, Cleophantusnak egyik rabszolgáját, Diogenest igyekezett rábírni a gyilkosságra, ám e terv kudarcot vallott, mivel a rabszolga elárulta urának a tervet, aki figyelmeztette Cluentiust, és egyúttal eladta neki a rabszolgát.
A szónok ehelyütt meglehetősen – mi több, gyanúsan – rövidre fogja a további események elbeszélését: a mérget hamarosan átadták, és néhány napon belül közelebbről meg nem nevezett „megbízható emberek” rejtekükből előugorva felfedezték a pénzt a Fabriciusok szabadosánál, Scamandernél. Az esetleges további bizonyítékok felsorolása helyett szónoki kérdésekkel nyomatékosítja felháborodását, és hatásos exclamatióval közli, hogy Oppianicust ezen – tendenciózusan többes számban említett – bűntettek vádja alól semmilyen körülmények között sem lehetett volna felmenteni. Nem lehet kétséges, hogy a körülmények leírása korántsem kielégítő, és számos támadási pontot hagy – lévén, hogy a mérget nem találták meg Scamandernél –, hiszen egy, a vád által hasonlóan ecsetelt kísérletet a Pro Caelióban maga Cicero szedett ízekre.

Az általánosságban említett, pontosabban körül nem írt bűntettek nyilvánvaló és tetten ért voltára vonatkozó általános utalások nem teszik világosabbá a cicerói narratívát. A méreg tettenérésének és elfogásának említése szintén az általánosságok szintjén mozog, hiszen a szónok nem nevezi meg, hogy kinél fogták el a mérget. Baebius szenátor vallomása kapcsán Cicero szintén némiképp homályosan fogalmaz, ugyanis arról beszél, hogy Scamandert tetten érték a méreggel és a pénzzel együtt. Ezt megelőzően azt állítja ugyan, hogy Cluentius először az ellen emelt vádat, akit kezében a méreggel tetten ért, ezen kijelentés azonban már csak azért sem helytálló, hiszen egyebütt nincs arról szó, hogy maga Cluentius bárkit is tetten ért volna.
A homályt a Scamander-per – amelyben Cicero Scamander védőjeként Cluentiusszal szemben lépett fel – említésével csak sűrűbb lesz, hiszen ennek kapcsán a szónok arról a védekezésről számol be, hogy Diogenes és Scamander gyógyszer, nem pedig méreg átadásában állapodtak meg, valamint a vád azon kérdését idézi fel, hogy vajon Scamander miért egy félreeső helyre beszélt meg találkozót, és miért ment oda egyedül. Ha Scamandert valóban tetten érték volna a méreggel, Cicero bizonyosan világosabban és élesebben fogalmazott volna e ponton. Hasonlóképpen erőteljes torzításnak minősíthetjük azon – a beszéd későbbi helyén tett – kijelentését, miszerint Oppianicust tetten érték, amikor mostohafiának mérget akart beadni, hiszen arról nem ad semmilyen felvilágosítást, hogy a mérget ki vitte oda, az pedig, hogy azon kérdésre, hogy a mérget kinél találták meg, válasza – a szöveghagyomány bizonytalanságai miatt – nem egyértelmű.

Tényszerűen a következők állapíthatók meg: egy szabadost tetten értek egy pénzt tartalmazó csomaggal, valamint egy rabszolgát, akinél méreg volt, ám a rabszolga utóbb a vádló, vagyis Cluentius tulajdonába került, így vallomása nem állhat minden kétségen felül, Baebius szenátor tanúvallomásának hitele pedig, aki Cluentiusszal jó viszonyt ápolt, szintén megkérdőjelezhető. Tekintettel arra, hogy – mindezek fényében – a bizonyítékok nem látszanak alátámasztani Cicero érvelését, illetve az eseményekről adott rekonstrukcióját, nem elégedhetett meg a tények egyszerű elírásával, hiszen abból nem az általa vázolni kívánt kép bontakozott volna ki, ehelyett egymástól jól elkülöníthető pontokon gondosan elhelyezett részinformációkkal, homályos sejtetésekkel és az ezek által keltendő felháborodást felkorbácsoló kérdészuhataggal kellett egyfelől eltompítania és elterelnie, másfelől az általa szükségszerű következtetésként sugallt hipotézisek tekintetében pedig felkeltenie és megragadnia a bírák figyelmét.
Cicero még azon körülményt is, hogy Scamander perében a vádlott védőjeként, vagyis Cluentiusszal szemben lépett fel, saját érvelésének alátámasztására tudja használni: a tények részletes, ám távolról sem pontos elbeszélésében eljárását nem személyes állásfoglalásként, hanem segítő szándéka és kötelességtudata bizonyítékaként állítja be. Saját szerepét elkendőzendő ismételt támadásokat intéz Oppianicus ellen, azonban nem hagy kétséget afelől, hogy Scamander és az idősebb Oppianicus elítélése praeiudiciumként szoros összefüggésben áll egymással. Az elbeszélő és a érvelő síkok itt is egymásba csúsznak, ám ez csak a figyelmes olvasó számára derül ki – a beszédet hallgató bírák ebből nem sokat észlelhettek.

Fabricius perének elbeszélése kapcsán nem gazdagodunk újabb információkkal, szerepét Cicero elsősorban abban láttatja, hogy Oppianicushoz fűződő barátsága okán szükségképpen a mérgezési kísérlet bűnsegédjének, vagy legalábbis beavatottjának tekintendő. Fabriciusnak a Caepasius advocatus általi védelmét komikus elemként építi be oratiójába, mintegy pihenőidőt hagyva a bíráknak az előzőekben ecsetelt rémtettek után, ám következtetése ebből is egyértelmű: Fabriciust saját viselkedése, vagyis mintegy saját ítélete nyilvánította bűnösnek. A tényleges – valószínűleg egyhangú – szavazás arányáról csak valamivel később kapunk hírt Cicerótól, amiből jó eséllyel arra követ- keztethetünk, hogy a szónok itt is tudatosan hallgat el bizonyos tényeket és összefüggéseket.
Ezt követően hosszú, szónoki kérdésekkel és fiktív párbeszéddel megtűzdelt átvezetés után, amelyben a korábbi ítéletek jelentőségét újból kiemeli – mintegy ezzel is bizonyítva Oppianicus bűnösségét –, rátér magára Oppianicus perére. Hangvétele egyre indulatosabbá válik, ami lehetővé teszi számára, hogy feltűnésmentesen átugorja a hosszabb bizonyítást és érvelést, majd ezt követően tér rá a beszéd elején bejelentett első tényleges – azonban nem a törvényszék hatáskörébe tartozó – vádpontra, a bírák megvesztegetésének kérdésére Oppianicus 74-es perében.


Folytatás: A iudicium Iunianum és a törvényszéki vesztegetés „vádja” II. rész