XXI Quintilis MMXVII AD

A büntetőjogi praxis és a római jogtudomány

Mivel a római állam nem rendelkezett megfelelően kiépített nyomozó és igazságszolgáltatási apparátussal ahhoz, hogy a mindennapi életben tömegesen előforduló, társadalomra kevésbé veszélyes vagyonelleni, illetve közönséges személysértésben megnyilvánuló bűncselekményeket (delictaprivata) közüldözés alá vonja, így - deliktuális kötelem keretében - a sértettre hagyta azok szankcionálását: a jogsérelmet elkövető, mint adós tartozott a jogsérelmet elszenvedőnek mint hitelezőnek pénzbeli elégtételt, büntetéspénzt (poena) nyújtani. Lévén ezek a deliktumok kötelem-keletkeztető tényként nyertek értékelést, velük mint a iusprivatum szférájába eső tárgykörökkel a jogtudósok intenzívebben foglalkoztak, s ennek során - a magánjogiak mellett - büntetőjogi kérdéseket is viszonylag gyakran érintettek.
Tekintettel arra, hogy e magándeliktumok elbírálása magánperben, tehát az ordo iudiciorum privatorum keretében történt, a respondeáló jogtudománynak éppoly szerep jutott a jogfejlesztésben, mint a magánjogban. A büntetőjogi fogalomalkotás, ha úgy tetszik a római büntetőjog „általános részi” tételeinek kidolgozása éppen ezért elsősorban e területen ment végbe.

A közüldözés alá eső bűncselekményeknél - egységes büntetőbírósági szervezetrendszer hiányában - már korántsem juthatott az előbbiekben felvázolt jogfejlesztő szerephez a jogtudomány, hiszen a különböző bűncselekménytípusokra eltérő jogszolgáltató szervek bírtak hatáskörrel, mindegyikük saját eljárási jogát alkalmazva. Még akkor is igaz e tétel, ha elfogadjuk azt a romanisztikában kisebbséginek tekinthető álláspontot, miszerint a crimenek és a delictumok, illetve az azok elbírálására lefolytatott eljárások szabályai között valójában közel sem volt akkora a különbség, mint amit annak általában a szakirodalomban tulajdonítanak.

A római büntetőjog, illetve büntetőeljárás történeti fejlődése során - főként a kései köztársaság időszakától, a büntetőbíróságok újjászervezése, az állandó törvényszékek (quaestiones perpetuae) felállítása következtében - a crimenek körének fokozatos, gyakran a delictumok rovására történő bővülése egyébként is jól megfigyelhető tendencia.
A klasszikus kortól kezdve a büntető igazságszolgáltatást is fokozatosan uralma alá vonó - a quaestiókkal szemben eredetileg rendkívülinek nevezett - császári perrend (cognitio extra ordinem) rugalmas eljárási szabályai viszont már sokkal inkább felkeltették a jogtudósok érdeklődését.

A principátus második feléből több, kifejezetten büntetőjoggal foglalkozó munka ismeretes - a kevésbé jelentős szerzők, mint Venuleius Saturninus, Volusius Maecianus vagy Aemilius Macer mellett - jeles klasszikusok, így Paulus, Aelius Marcianus, valamint a korszak utolsó kiemelkedő jurisperitusának, Herennius Modestinus tollából is. Ezek a művek azonban elsősorban az új császári büntetőjog ismertetésére szorítkoznak, anélkül, hogy a juristáknak szerepük lenne a konkrét gyakorlati jogalkalmazásban.
Mégis kijelenthető, hogy a cognitio extra ordinem kötetlensége a közbűntettek szférájában is megnyitotta az utat a jogtudomány bizonyos mértékű jogfejlesztő tevékenysége számára, mely a büntetőjog dogmatikájának jelentős mértékű fejlődését idézte elő. A cognitiós eljárásban alkalmazandó szabályok koherenciáját ekképpen a császári rendeletalkotás mellett a jogtudomány is biztosította.

Ezért, ha el is fogadjuk azt a szakirodalomban communis opiniónak tekinthető nézetet, miszerint a büntetőjog módszertanilag koherens fogalmi rendszert felépítő tudománya természetjogi előzmények után csupán a XIX. században jött létre, már az antik római jog forrásaiban is számos olyan - köztük a modern büntetőjog-dogmatika által akár a bűncselekmény alanyi, akár a tárgyi oldalával összefüggésben tárgyalt - „általános részi” alapkérdéssel találkozhatunk, melyek megítélése meglepő egyezéseket mutat a mai doktrínával.

A bűncselekmény alanyával, a büntethető elkövetővel összefüggésben, ugyan nem definiálták, de már a klasszikusok is ismerték a delictorum capacitas, a vétőképesség, azaz a bűncselekmény beszámíthatóságának a fogalmát, s nagyjából a hatályos jogoknak megfelelően szabályozták: így a teljes jogú római polgár vétőképességét az életkorától (serdültségének elérésétől) és elmeállapotától tették függővé. Fontos kitétel volt, hogy az ép elmeállapotnak mind az elkövetés, mind az elbírálás időpontjában fenn kellett állnia ahhoz, hogy az elkövetőt büntetőjogilag felelősségre lehessen vonni.

A római juristákat élénken foglalkoztatták továbbá azok az esetek is, melyekben egy adott bűncselekmény (crimen vagy delictum) többek közreműködésével valósul meg. Forrásszövegeinkben a többes elkövetés lehetséges tényállásainak szinte teljes katalógusát megtaláljuk: így a társtettességet és a közvetett tettességet, továbbá a bűnrészesség egyes típusait is, mint a felbujtást és a - fizikai, illetve pszichikai - bűnsegélyt, sőt a jogtudósi döntések nagyfokú hasonlóságot mutatnak mai jogfelfogásunkkal.
Bár az elkövetési alakzatok jelölésére szolgáló szabatos jogi terminológia - néhány kivételtől eltekintve - vagy teljesen hiányzik, vagy csupán kialakulófélben van, forrásszövegeinkből teljes bizonyossággal kitűnik, hogy a római juristák helyesen vonták meg a határt a tettesség és a részesség tényállásai között azáltal, hogy előbbinél megkívánták, az elkövetői magatartás valósítsa meg az adott bűncselekmény törvényi tényállását vagy annak valamely elemét.

Kiváló jogérzékükről tanúskodik, hogy a családi hatalom vagy ius imperandi alatt álló személy bűncselekményre való utasítását nem felbujtásként, hanem a rábíró közvetett tettesi cselekményeként értékelték. Forrásaink kifejezetten hangsúlyozzák továbbá azt is, hogy a részesi szándéknak át kell fogni mind a saját, mind pedig a tettesi magatartást. Elengedhetetlen tehát, hogy a felbujtó és a bűnsegéd tisztában legyen egyrészt a saját, másrészt a tettes magatartásának bűnös voltával, mely követelményt a dolo malo fordulat jelez a kapcsolódó fragmentumokban.

Az alanyi elemek körében immár a bűnösség kérdésére rátérve kiemelendő, hogy főszabály szerint a bűncselekményeket még a klasszikus korban is csak szándékosan lehetett elkövetni, a gondatlanság csupán kivételképpen, meghatározott esetekben nyert jogi relevanciát. Mindazonáltal - amint a római jogtudomány a magánjog területén is fokozatosan eljutott az objektív helytállási kötelezettségtől a vétkességi alapú felelősségi kategóriák megalkotásáig úgy - a büntetőjogban is jól megfigyelhető a fejlődés a bűnösségi szankciórendszer egyre teljesebb kialakításának irányába.
A szándékosságon belül - enyhe tartalmi eltérésekkel - már az antik Rómában is megkülönböztették a modern dogmatikában az egyenes, illetve eshetőleges szándék fogalmaival jelölt kategóriákat. Ha az elkövető nemcsak magát a cselekményt, hanem az annak folytán bekövetkező jogellenes eredményt is látta és akarta, akkor ezt dolus directusnak minősítették, ha pedig csupán magát a cselekvést kívánta, és szándékában nem volt kifejezett bűnös eredményre irányuló akarat, akkor ezt dolus eventualisnak tekintették.
Emellett bizonyos tényállásoknál dolusnak, közelebbről frausnak minősült az a szándék is, amikor a társadalmi normával ellentétes magatartást azért választotta az elkövető, mert tudatában volt annak, hogy a jogszabályt nem közvetlenül sérti meg, hanem „csupán” megkerüli, tehát csalárd módon jár el.

Forrásainkban a juristák a dolus értékelésénél differenciáltak továbbá az előre megfontolt és az erős felindulás hatása alatt kialakult szándék között is, sőt, már a klasszikus korban ismert volt a szándékon túli eredményű bűncselekmények - a mai büntetőjog-dogmatika egyik igen fontos alapfogalmának számító - kategóriája is. Az ilyen - a modern terminológiából kölcsönzött kifejezéssel ún. praeterintencionális - bűncselekményeknél (tipikus példája a halált okozó testi sértés) az elkövető a szándékos magatartásával olyan eredményt is előidéz, melynél csak gondatlanság terheli.
Mindebből az is ered, hogy nem vonható felelősségre olyan következmények miatt, amelyekre a bűnössége semmiféle formában nem terjedt ki. Ami a gondatlan elkövetési eseteket illeti, meg kell jegyeznünk, hogy míg a magánjogban a gondatlanság (culpa) vétkességi alakzata a maga árnyalt, cizellált formájában már a preklasszikus-klasszikus kor fordulójára kialakul, a büntetőjogi forrásainkban - a casus fogalma alatt - igen gyakran összemosódtak a szándékon kívüli cselekmények, így a véletlen esetek mellett ideértve a gondatlan magatartásokat is.
Hangsúlyozandó továbbá, hogy a büntetőjogi felelősségre vonáshoz szükséges gondatlanság eleinte csak a magánüldözés alá eső bűncselekményeknél jön figyelembe és - a köztársaság időszakának végéig mindenképpen - tevőleges magatartásban kellett megjelennie (culpa in faciendo). A mulasztásban megnyilvánuló gondatlanság (culpa in non faciendo, ill. culpa in omittendo) csak a későbbi jogban, és ott is csupán meghatározott esetekben - főként a már említett szándékos tettesi magatartáshoz járuló részesi cselekményeknél - válik büntetendővé.

Összességében elmondható, hogy amennyiben az elkövető szándékosan, vagy egyes tényállásoknál kivételképpen gondatlanul követte el a büntetőjogi rendelkezésben meghatározott cselekményt, akkor magatartása bűnösnek minősült és büntetést vont maga után. Forrásszövegeinkből világosan kirajzolódik tehát, hogy a bűnösséget már Rómában is a bűncselekmény fogalmi elemének tartották, érvényesült tehát a nullum crimen sine culpa, azaz bűnösség nélkül nincs bűncselekmény elve.

A bűncselekmények tárgyi oldalával összefüggésben feltétlenül említést kell tennünk arról, hogy már a klasszikus korban felvetik a jogtudósok az elkövetési magatartás és a jogellenes eredmény közti okozati összefüggés kérdéskörét is. Ha az elméleti fejtegetésektől tartózkodtak is, de - az adott jogeset konkrét megoldására törekedve - természetesen vizsgálták a kauzalitás problematikáját. Ami az esetleges tárgyi elemeket illeti, számos forrásszövegünk igazolja, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak egyes bűncselekményeknél - például a lopás (furtum) tényállásánál - az elkövetés helyének, idejének, eszközének és módjának.
Általában csak a consummata iniuriát szankcionálták, azaz a római jogban a bűncselekmény eredetileg a véghezvitt és befejezett jogsértést (significat rem perfectam et consummatam iniuriam) jelentette. Ez azonban az eredmény vonatkozásában már nem volt követelmény, a cselekmény így befejezettnek számított akkor is, ha annak következménye nem állt/nem állhatott be. Ekképpen volt büntetendő például a lopás közben tetten ért tolvaj, akkor is, ha nem tudta elvinni a zsákmányt, vagy a meghiúsult merénylet tettese.

A modern stádiumtan előképeként különböztettek tehát a befejezett bűncselekmény és annak kísérlete között is, igaz, utóbbi szankcionálása csak később jelenik meg, s általában enyhébb elbírálású. Cicero egyik védőbeszédében, a Pro Murenában még azt mondja, hogy nem büntethető az, aki a cselekményt nem fejezte be, mert nem az emberi elhatározást bünteti a törvény, hanem a dolgok eredményét. Ezzel szemben már Hadrianus császár is úgy rendelkezett, hogy a bűncselekmény értékelésekor a szándékot kell figyelembe venni, nem pedig az eredményt: előírta, hogy aki embert ölt, de nem ölési szándékkal tette, az felmenthető, ellenben, ha valaki emberölési szándékkal a sértettet csak megsebesítette, emberölésért kell elítélni.

A posztklasszikus korban Arcadius és Honorius constitutiója általános érvénnyel mondja ki a szabályt: a cselekményre irányuló szándék ugyanúgy büntetendő, mint maga a cselekmény. A kísérletet tehát a befejezett bűncselekménnyel azonos módon szankcionálta a rendelkezés, így majd kétezer év távlatából is megfelel a napjainkban hatályos Büntető Törvénykönyvbe foglalt főszabálynak, miszerint a kísérletre a befejezett bűncselekmény büntetési tételét kell alkalmazni.
Az előkészületnek minősíthető cselekmények büntethetősége forrásainkban kifejezetten ugyan nem jelenik meg, de már az antik Rómában is találunk ún. delictum sui generist, azaz befejezett bűncselekményként értékelt, önállóan büntetendővé nyilvánított előkészületi cselekményt.

Az i.e. 81-ben keletkezett lex Cornelia de sicariis et veneficis egyebek mellett büntetni rendelte az ún. méregkeverés (veneficium) tényállását, tehát azt, aki emberölés céljából mérget készít, elad, vagy magánál tart, illetve azt is, aki ugyanezen céllal nyilvános helyen tart magánál vagy ad el mérget.
A felsorolt elkövetési magatartások mind az emberölés előkészületi cselekményeinek minősülnek. A szabályozásból kitűnik az a modern dogmatikában kidolgozott elv is, miszerint az előkészület mindig célzatos magatartás, tehát csak egyenes szándékkal (dolus directus) lehet megvalósítani.



Jusztinger János adjunktus (PTE AJK), az ONSz elméleti-történeti tagozatának mentora


Forrás: Jusztinger János - „Általános részi” alapkérdések az antik római büntetőjogi praxisban