XIX October MMXVII AD

Tisztázandó kérdések

Jézus perével kapcsolatban mindjárt három nehézséggel is szembetaláljuk magunkat:

Az első, hogy Jézus szenvedésének leírásában, melyet az evangéliumokban olvasunk, visszatükröződik az őskeresztény vértanúk – mindenekelőtt Szent István diakónus – mártírhalála, mely a szemtanúk és az első hívek lelkébe mélyen bevésődött. Ezekre a kivégzésekre rendszerint koholt vádak alapján, igazságtalan ítéletek nyomán került sor, és sokat közülük bestiális szadizmus jellemzett.
A nehézséget az exegetikai naturalizmus szerint az jelentené, hogy e miatt az áthallás miatt Jézus valódi perét történetileg nem lehet rekonstruálni. Ezzel szemben az evangéliumi beszámolókat hittel olvasva nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Szentírás igazi, elsődleges szerzője, a sugalmazó Szentlélek gondoskodott arról, hogy az Úr Jézus perének és kereszthalálának lényeges elemei történetileg is megragadhatóak legyenek. És ezzel nemcsak az első nehézséget sikerült elhárítani, hanem egyben bizonyítékot kaptunk arra is, hogy Jézus pere nem zárult le, hanem folytatódik a történelemben, különösen az igazak kirakatpereiben, a szentek elítélésében és kivégzésében. Erről tanúskodik Isten igéje a Jelenések könyvében is, ahol a vértanúk lelkei az oltár alól az ítéletet és a bosszút sürgetik, az Úr azonban türelemre inti őket:

„Hangosan kiáltottak: »Urunk, te szent és igaz, meddig nem tartasz még ítéletet és nem állsz bosszút vérünkért a föld lakóin?« Erre mindegyiküknek hosszú fehér ruhát adtak, és azt mondták nekik, legyenek nyugodtan még egy ideig, amíg betelik bajtársaik és testvéreik száma, akiket meg fognak ölni, akárcsak őket.” (Jel 6,10-11)

A második nehézséget az jelenti, hogy az evangéliumok mintha nem lennének elég elfogulatlanok: tendenciózusan hangsúlyozzák a Jézus perében és kivégzésében részt vevő zsidók felelősségét és kisebbítik a pogány rómaiak bűnrészességének jelentőségét. Ennek a történelmi események alapján nagyon is érthető, emberi oka van. Az evangéliumok keletkezésének idején ugyanis egyre növekszik a farizeusok és a kereszténnyé lett zsidók között az ellenségeskedés. Ez nemcsak a szenvedéstörténet elbeszélésére, hanem általában a farizeusok evangéliumbeli ábrázolására rányomja a bélyegét. Ekkorra ugyanis már nem kevés farizeus mérhetetlenül gyűlöli kereszténnyé lett testvéreit, mint akik Krisztus miatt megosztják a zsidóság egységét (erre a legjobb példa Saul esete, akinek az Úr mondja, hogy amikor tanítványait üldözi, őt magát üldözi – lásd ApCsel 9,4).
Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb számban térnek meg és lépnek az Egyházba a pogányok közül. Márpedig azok a pogányok, akik tömegestül térnek meg, veszik fel a szent keresztséget, és Jézust Uruknak, Istenüknek vallják, semmiképpen sem tettestársai Pilátusnak és azoknak a pogány rómaiaknak, akik Jézust halálra adták és kivégezték. Ez a magyarázata az evangéliumok „részrehajlásának”, amely azonban egyáltalán nem akadályozza meg, hogy objektíven szemléljük és ítéljük meg a Jézus perében részt vevő egyes személyek és csoportok felelősségét.

Azt mindenesetre bármifajta félreértés elkerülése végett mindjárt az elején előrebocsátom, hogy egyetlen nép, sem a zsidóság, sem a rómaiak vagy más pogányok egyetemesen nem vádolhatók Krisztus megölésével, pláne nem Isten-gyilkossággal, mint ahogy azt sem lehet állítani, hogy a holokausztért a német népet, vagy a magyar zsidók elhurcolásáért a magyarság egészét kollektív felelősség terheli.
Más szinten ugyanakkor igenis létezik egyetemes felelősség: mindannyian bűnrészesek vagyunk Jézus Krisztus halálában, minden egyes valaha élt és még ezután világra jövő ember, a ma született csecsemőtől az aggastyánig, mert bűnben, vagyis Isten-ellenes állapotban születtünk, és mi magunk is követtünk el bűnöket, melyek végső soron mind Isten emberré lett Fián csattantak.
Az egyetlen kivétel Krisztus szentséges Anyja, a Boldogságos Szűz Mária, mert őt Isten eleve megóvta az eredeti bűntől, amely miatt az emberiség egyénenként és közösségileg is elszakadt Istentől, mint az Élet Forrásától. Közvetlenül a főpapok és írástudók adták Pilátus kezére, a helytartó ítélte halálra, és a rómaiak végezték ki Jézust, közvetve azonban az egész, eredeti bűntől megsebzett emberiség miatt kellett meghalnia. Halála azonban nem csupán miattunk, de értünk is történt: kivégeztetésének ő maga adta meg az értelmét az utolsó vacsorán, amikor kijelentette, hogy vére a bűnök bocsánatáért ontatik ki.
Ezek után rajtunk múlik, hogy ez a ránk hulló vér vád lesz e ellenünk, vagy megmenekülésünk, az örök kárhozattól való megszabadulásunk záloga. Ebben az összefüggésben mély, teológiai értelmet nyer a főpapok szava is, amikor azt kiáltják Pilátusnak: „Az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon!” (Mt 27,25)

A harmadik – szembetűnő, de az előbbiekhez hasonlóan csak látszólagos – nehézség Jézus perével kapcsolatban, hogy a négy evangélista mindegyike sajátos szemszögből, következésképpen némileg különbözőképpen írja le a történteket, s itt-ott mintha ellent is mondanának egymásnak. De gondoljuk csak meg: egy bírósági tárgyalásra beidézett tanúk vajon nem mind egy kicsit másképp emlékeznek ugyanarra a dologra?
Az egyik ezt emeli ki, a másik azt tartja fontosnak, egyes részletekben vallomásuk nem is egyezik. Ettől még a tények nagy többsége egyértelműen megállapítható, sőt, a tanúvallomások hitelességét erősíti, hogy nem szóról-szóra ugyanazt mondják, mert ha minden tökéletesen egybecsengene, az gyanút kelhetne, nem beszéltek e össze, hogy ugyanazt hazudva félrevezessék a bíróságot.

A négy evangélista mindegyike külön egyéniség. Más a neveltetésük, más a műveltségük, mint ahogy művük címzettjei és ennek megfelelően szempontjaik, szándékaik is különbözőek. Ennek megfelelően a négy beszámoló eltér a részletekben, de bizonyító erővel megegyezik a tényekben. Márpedig bennünket itt és most a tények érdekelnek, hogy azok szemlélése segítse értelmünket felemelkedni Istenhez, lelkünket pedig igaz bűnbánatra és megtérésre indítsa.



Forrás: Barsi Balázs - Jézus pere