XXVIII Februarius MMXVII AD

Letartóztatás és kihallgatás

A főtanács döntését nem érzelmi alapon, fellobbanó indulatból, hanem gazdasági és politikai érdekből, presztízs okokból, racionális érvekkel alátámasztva, hidegvérrel hozta meg. Jézus esetében nem az a kérdés, hogy halálra ítéljék e vagy sem, hanem csak az, hogy milyen címen tegyék. Jézus pere dossziéjának fedelére előre felírták, hogy „Büntetése: halál”, már csak az van hátra, hogy kellő számú és súlyú terhelő anyaggal megtöltsék ezt a dossziét. A legfőbb gond, hogy hiába kész az ítélet, annak érvényt szerezni nem könnyű, mert Jézus népszerű, élvezi a nép bizalmát és szeretetét.
A szadduceusok tartanak a néptől, és jól tudják, hogy ellenében nem vihetik véghez tervüket. Egy vallásos zsidó pogány megszállóknak való kiszolgáltatását, egy csodatévő gyógyító megölését az egyszerű emberek tömegeivel nem lehetne elfogadtatni. Taktikázásba kezdenek hát, hogy a népet a maguk oldalára állítsák. Itt is a mindenkori történelemre ismerünk. A hatalom mindig a népet akarja megnyerni, pontosabban a tömeget. A tét nem más, mint hogy sikerül e kedvük szerint manipulálni a közvéleményt, a tömeg véleményét Jézussal kapcsolatban.

Nem a Szanhedrin akarja kimondani a halálos ítéletet, sőt ennek még a látszatát is el akarja kerülni. A Szanhedrin – melyet tiszteletben tartott a római hatóság – egyébként is igen ritkán hozott halálos ítéletet.
A Targumok és a Misna azt a Szanhedrint, amely megbízatásának hét éve alatt csak egyetlen halálos ítéletet is hozott, „romboló Szanhedrinnek” nevezte. A halálos ítélet kimondása előtt különben is ősi szokás szerint egy napra szabadon kellett volna engedni a vádlottat, mint ezt Szent Péter és Szent Pál esetében láthatjuk, most azonban erre nincs idő, hiszen közeleg a húsvét. Úgyhogy csak annyit tesznek, hogy feljelentik Jézust a római hatalomnál, mint aki a királyság visszaállítására törekedve Róma-ellenes mozgalmat indított el.
Letartóztatásához kapnak Pilátustól egy római cohorsot, melynek élén az áruló, a karióti Júdás halad. Ily módon a főpapok és írástudók első céljukat elérték: a tömeg szemében mentve vannak. Most már mondhatják: nem mi tartóztattuk le a Názáretit, hanem a rómaiak, akik veszélyesnek találták, mint Róma-ellenes király-jelöltet. A nép pedig nem is sejti, hogy – a farizeusok asszisztálása mellett – éppen a főpapi párt vádolta ezzel Jézust a rómaiaknál, és hogy a letartóztatást az idegen hatalomnál ők intézték el.

Júdás szerepe nem kulcsfontosságú: önkéntes felajánlkozása kapóra jött a zsidó vezetőknek, amikor még csak „keresték a módját, hogyan ölhetnék meg Jézust” (Lk 22,2), de mire konkrét akcióra szánják el magukat, Júdásra már nincs különösebb szükség, nélküle is letartóztatták volna. Inkább arról van szó, hogy Júdás szerepén keresztül az Úr Jézus a mindenkori ártatlanul szenvedő embernek azt a kínját is magára vállalja, hogy a baráti körből „valaki be van építve.” Szenvedéséhez ez is hozzátartozik.
Szent Lukács elbeszélése inklúziós szerkezetben tárja elénk Jézus elfogatásának és kivégzésének tervét. A kovásztalanok ünnepét említve írja a szent szerző, hogy a főpapok és írástudók azon tanakodnak, miként foghatnák el Jézust, majd színre lép Júdás, aki felajánlkozik, hogy segít kézre keríteni őt. Itt olvassuk, hogy Júdást megszállja a Sátán. Ezt követően újra Júdást és a főpapokat említi a szöveg, hogy azután, lezárásként, a kovásztalanok ünnepéhez térjen vissza (vö. Lk 22,1-7).
Az ilyen szerkesztésmód azt emeli ki, ami a szerkezeti egység közepén van, vagyis azt, hogy Jézus igazi ellensége nem az ember, hanem a bukott angyal, a Sátán, akit Jézus így jellemez: „gyilkos ő kezdet óta” (Jn 9,44). Ő tör Jézus életére, és tervének véghez vitelében eszközül használja a bűnös embert, aki pedig – mivel evilági érdekeit fontosabbnak tartja az igazság keresésénél – lepaktál vele.

Jézust, miután elfogták, először Annás főpap elé vezetik. Régóta nem ő töltötte be a főpapi tisztséget, de nagy tekintélynek örvendett. A vallatás nem hivatalos kihallgatás, hiszen a törvény előírásaival szemben éjjel kerül rá sor. Nem is zárul határozattal, csak azt szolgálja, hogy minél több terhelő adat, vallomás és bizonyíték gyűljön össze, és az ezzel az anyaggal megtöltött dossziét nyújthassák át Pilátusnak. Ennek érdekében a főtanács tagjai arra törekednek, hogy bármit mond Jézus, annak politikai színezetet adjanak, és így rábizonyíthassák, hogy zelóta.
A zelóták túlnyomórészt galileaiak voltak, és mai kifejezéssel élve gerillaharcot folytattak a rómaiakkal szemben, akik pogány elnyomóként beszennyezték a szent földet. Az ellenállók olykor nyílt lázadásra szólítottak fel, de inkább csak titkon szúrtak le egy-egy rómait – bátorságuk miatt mindenesetre élvezték a nép rokonszenvét. Valószínűleg a Jézussal együtt keresztre feszített két „lator” is hozzájuk tartozott, de Jézus maga is választott közülük egyet tanítványai közé, erre utal Simon neve előtt a „buzgó” jelző, ami egyértelműen zelótát jelent.

Jézus nem felel a kérdésekre. Ám hallgatása nem egy, a sors által összetört ember rezignált némasága, hanem méltóságteljes, beszédes csönd, amely zavarba ejti és idegessé teszi ellenfeleit. Nem megfélemlített, sarokba szorított ember benyomását kelti, hanem megkötözve, kigúnyolva is tekintélyt áraszt, ami éles kontrasztot képez bíráinak izgatott és agresszív viselkedésével. (Itt megjelenik szemünk előtt Munkácsy fehér ruhás, nyugodt Krisztusa.)
Nem arról beszél, amiről kérdezik, hanem azt mondja, amit ő akar közölni, és ezt is akkor és annak mondja, amikor és akinek jónak látja. Amikor például a poroszló arcul üti, mondván, hogy merészel tiszteletlenül válaszolni a főpapnak, Jézus a szolgához fordul, és szelíden, mégis erővel szólítja meg: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?” (Jn 18,23) Ez a kérdés nem csupán belső nyugalmáról árulkodik, hanem arról, hogy nem saját sorsával törődik, hanem másokéval. Még ennek a szolgának is van mondanivalója, kérdésével elgondolkodtatja, befelé, önmaga felé fordítja.

Ezután átvezetik Kaifáshoz. Itt – ahogy az már a koncepciós perekben lenni szokott – a vádlók nem riadnak vissza a hamis tanúk felvonultatásától sem (lásd Mt 26,59-61), de ezek segítségével sem találnak fogást Jézuson. Végül nyílt állásfoglalásra, egyértelmű válaszra kényszerítve a főpap felteszi neki a kérdést: „Te vagy a Messiás?” (vagyis a Dávid házában majd örökké uralkodó fölkent király). Ez a kérdés is csapda, mint oly sok a farizeusok és írástudók kérdései közül. Végeredményben onnan kezdve, hogy utoljára ünnepélyesen bevonul Jeruzsálembe, minden kérdés csapda, amely arra szolgál, hogy vagy be lehessen vádolni a rómaiaknál, vagy pedig a nép előtt járassa le magát. Mint például az adópénz kérdésében vagy a házasságtörő asszony esetében.
Most is ez a helyzet: ha igennel felel, a kérdés el van döntve, átadhatják a rómaiaknak, mint önjelölt messiás-királyt, ha viszont nemet mond, a virágvasárnap hozsannát kiáltó nép szemében veszti hitelét. Vagyis vagy lázadó, vagy ha nem, akkor csaló, így is, úgy is rosszul jön ki a dologból. Jézus azonban nem sétál bele az agyafúrtan előkészített csapdába. Most is, mint annyiszor, úgy válaszolja meg a kérdést, hogy fölrobbantja a gonoszul kitervelt alternatívát, a hamis vagy-vagyot, és helyette egy tágasabb értelmezési horizontot nyit. Vagyis nem egyszerűen kimenekül a csapdából, hanem átveszi a kezdeményezést, és az eredeti kérdést magasabb szintre emelve meghívja vádlóit, hogy lépjenek be az általa feltárt új világba.

A három szinoptikus evangélium mindegyike egy kicsit másként írja le Jézus válaszát. Máténál így szerepel: „Te mondád” (Mt 26,64a), Lukácsnál pedig: „Ti mondjátok, hogy én vagyok” (Lk 22,70b).
Orientalista nyelvészek szerint ez Jézus anyanyelvében nem egyértelmű igen, hanem olyan nyelvi fordulat, amely a kérdés tisztázását sürgeti a kérdezőtől, néha azonban egyenesen a nemleges válasz elegáns kifejezése: „te mondtad, ti mondtátok, nem én”. Mégis, görögre vagy éppen magyarra fordítva úgy hat ez a mondat, mintha jóváhagyná a kérdésben foglalt állítást: „úgy van, ahogy mondod”. Márknál ezért ez a fordulat nem is szerepel, csak a válasz folytatása, amely az igazán lényeges mondanivalót, a valódi kinyilatkoztatást hordozza. Jézus itt, a megaláztatása mélypontján Messiásnak vallja magát, de öndefiníciójában egyértelműen elhárítja ennek politikai értelmezését: „Én vagyok. És látni fogjátok az Emberfiát a Mindenható hatalmának jobbján ülni, és eljönni az ég felhőiben.” (Mk 14,62)
Válaszában összekapcsolja a Messiás-királyról és az Emberfiáról az Ószövetségben fokozatosan kialakult képet, és előbbit az utóbbi által meghatározott vallási szférába emeli át. (Az Emberfia Dániel prófétánál szerepel, az ég felhőin jön, tehát az Isten világából, az Ős-öregtől, és hozza a végső döntést.) Vagyis Jézus ezzel a válasszal nyíltan kimondja, hogy nincs szándékában átvenni a politikai hatalmat, de nem mond le arról, hogy ő Isten nevében szól, hogy ő Isten égből küldött utolsó megbízottja a földön, és az emberek előtt Isten igényével lép fel. Nem elég, hogy test szerint Dávid fia, hanem a Lélek szerint – ahogy Szent Pál írja – az örökkévaló Isten, az áldott Isten Egyszülöttje, örök Fia.

Ha ellenfelei becsületesek lennének, nem tudnának mit kezdeni ezzel a válasszal, mely teljességgel alkalmatlan arra, hogy ez alapján politikai lázadónak, felforgatónak állítsák be Pilátus előtt, hiszen Jézus a Messiás-királyt nem politikai, hanem színtiszta vallási szereplőként határozza meg, amikor az Ős-öregtől érkező Emberfiával azonosítja.
Ugyanakkor ez, amit most mondott, a farizeusok szemében káromkodás: Istennel egyenlővé tette magát. Érdekes, hogy ellenségei előbb értik meg, hogy Jézus kinek is tartja magát, mint a jámbor apostolok, akiknek majd csak Húsvét után lesz nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus királysága nem egy földi, félig mitikus, zsidó világuralomban valósul meg, hanem a bűn és a halál fölött aratott győzelemben, mely a mennyek országának kapuit nyitja meg az ember előtt. (Jézus halála és feltámadása után a főtanács tagjai közül lesznek is néhányan, akik megkeresztelkednek.)
A főtanács tagjai számára ez az ország most egy pillanatra feltárul, és lehetőségük volna rá, hogy kiszabadulva beteg, hazug és rosszindulatú világukból belépjenek oda, ám ők képtelenek letérni az ördögi útról, melyen elindultak: nem törődve válaszának valódi tartalmával, beismerő vallomásként értékelik Jézus szavait, és ezzel befejezve a kihallgatást átvezetik a helytartóságra.



Forrás: Barsi Balázs - Jézus pere