XX September MMXVII AD

Ítélet-végrehajtás és fellebbezés

A keresztúton Jeruzsálem asszonyai siratják Jézust. Amikor az igazság és a jóság alulmarad a gonoszsággal szemben, a jobb érzésűek sírnak. Mintegy újra átélik a pert, és könnyeikkel fejezik ki, hogy kinek az oldalán is állnak. De siratásuk a reménytelenség hangja is, melyet Jézus nem hagyhat szó nélkül: „Jeruzsálem leányai, ne rajtam sírjatok, hanem magatokon és fiaitokon. Mert ha így bánnak a zöldellő fával, mi lesz a sorsa az elszáradottnak?” (Lk 23,28-31)
A zöldellő fa a remény jele, az elszáradt pedig a halálé, az eleve kudarcra ítéltségé. Jézus szavai legközvetlenebbül a zelótákra vonatkoznak, és arra utalnak, hogy az ő lázadásuk, forradalmi mozgolódásuk kilátástalan és értelmetlen. Ám azzal, hogy magát zöldellő fának mondja, azt is kinyilvánítja, hogy az ő ügye minden látszat ellenére nem vesztett és reménytelen ügy. Bár ellenségei szemében elbukott, ezért olyan, mintha maga is elszáradt faág volna, valójában azonban élő ág, sőt maga a szőlőtő, melynek élete a szőlővesszők életét táplálja. Jézus élete az Istenség mélységeiben gyökerezik, ezért az ő élete sokkal több, mint a biológiai értelemben vett élet.

Jézus nem azonosul a zelóták gondolkodásmódjával és akcióival, elutasítja eszközeiket, mert azok az erőszak eszközei, de sorsközösséget vállal velük megalázott és kiszolgáltatott állapotukban, szenvedésükben és halálukban. Sőt, még ennél is tovább megy, amikor, már a kereszten függve, megígéri egyiküknek az örök életet.
Valószínűleg a vele együtt megfeszített másik két ember ugyancsak politikai elítélt volt, őket is, mint Barabást, a római hatalom elleni lázadás miatt fogták el és ítélték halálra. A jobb lator is gonosztevő, akárcsak a bal, neki is vér tapad a kezéhez. Igazából latrok mind, akik Jézus körül vannak – kivéve Máriát, a Szeplőtelent.

Ami a jobb latort megkülönbözteti társától és a többiektől, hogy életének utolsó órájában megtanul figyelni a lényegre. Amikor Jézus az Atyához fordulva így fohászkodik, talán éppen egy mély ájulásból térve magához: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”, a jobb lator nemcsak hallja, de fel is fogja e szavak értelmét. Bár közelről nem ismeri Jézust, nyilvánvaló számára, hogy igaz ember, és megérzi az Istenhez fűződő különleges kapcsolatát is.
Az istenire fogékony ember romlatlan ösztönével megsejti, hogy aki ott függ mellette a kereszten, nem közönséges ember, hanem olyasvalaki, akinek titokzatos hatalma van. Ő nem a húsvéti fényben, hanem a sötétség órájában és a gyalázat fáján ismeri föl Jézusban a Szabadítót. Óriási teljesítmény! Most együtt vagyunk a vesztőhelyen, te is ugyanazt a büntetést viseled – ugye, majd a dicsőségben is megemlékezel rólam?
A jobb lator szavai zelóta szemléletmódról árulkodnak: „Jézus, emlékezzél meg rólam, midőn eljössz uralmaddal!” Jézus ezt nem utasítja el, hanem fölemeli egy magasabb szintre, amikor megígéri neki az örök életet: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,42)

A bal lator ezzel szemben a többséghez csatlakozik, akik gúnyolódva ezt kiáltozzák: „Másokat megszabadított, önmagát nem szabadíthatja meg. Ha ő a Messiás, szálljon le most a keresztről!” Valójában kísértés ez, a pusztabéli megkísértés folytatása, az egyetlen és legsúlyosabb kísértés, melyet ebben az órában Jézusnak még ki kell állnia. Milyen kézenfekvő is lenne, hogy a szenvedés mélypontján, amikor a sötétség elhatalmasodik és diadalt ül a gonoszság, Jézus egyszerre csak leszállna a keresztről és térdre kényszerítené valamennyi ellenségét. Azok pedig félve-remegve vallanák meg, hogy ő az Úr, az Isten, és mellüket verve esedeznének irgalomért.
De vajon a hit, az igazi bűnbánat és megtérés megnyilvánulása lenne e ez? Nem, hanem csupán kényszerű beismerése annak, hogy mégis Jézus az erősebb. Ő viszont nem azért jött, hogy a küzdelem végén őt hozzák ki győztesnek, hanem hogy minden körülmények között kinyilatkoztassa az Atyát, aki fölkelti napját gonoszokra és igazakra egyaránt, és megmutassa a szeretet halálnál is erősebb hatalmát.

Totálisan más Isten hatalma és dicsősége, mint amilyennek az ember elképzeli. Jézus Istene egészen más, mint amilyen kép a főpapok és írástudók fejében élt róla. Ő mindig meglepetést okozó Isten, akinek hatalma nem a földi hatalom végtelen nagy fokozatú kivetítése. Illés prófétának is meg kellett tanulnia, hogy nem az az igazi Isten-tapasztalat, melyet ő Karmel hegyén a Baál-papokkal való küzdelem során megtapasztalt, hanem amit a Hóreben átélt: hogy az Úr nem a villámban, nem a mennydörgésben, hanem az enyhe szellő suttogásában van jelen, illetve az azután beállt, kozmoszt átölelő, örök csendben.
Ha most Jézus leszállna a keresztről, akkor ellenségei megalomániás istenképét igazolná és erősítené meg. Akkor – elfogadva a gyűlölet logikáját – belemenne egy olyan küzdelembe, ahol két azonos súlycsoportba tartozó birkózó feszül egymásnak, hogy az egyik a végén kiüsse a másikat. Ha most visszavágna, elárulná Atyját és cserben hagyná az emberiséget, megfosztva azt az igaz bűnbánat lehetőségétől.

Jézus visszaveri a kísértést. Vállalja inkább, hogy látszólag az őt gúnyolóknak legyen igazuk, és mindössze két szót mond, azt sem nekik, hanem Atyjának. E két szó között pedig ott van a csönd, mely beavat Isten titkaiba, hiszen a Szentlélek nemcsak az Isten Fiának szavait hagyta ránk a szent Evangéliumban, hanem a szavak közötti csöndet is. Két szó sziklacsúcsa között olykor végtelen mélység örvénylik, melybe azonban alá kell szállnunk, ha valaha is meg akarjuk érteni a következő szót, mely akkor hangzik el, amikor a csend tengeréből a túlpartra kikapaszkodunk.

Az első szó pedig így hangzik: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Halk, fáradt és fájdalmas felsóhajtás ez, olyannyira, hogy a körülállók nem is értik pontosan, némelyek azt mondják: Illést hívja (vö. Mt 27,47). Mintha egész küldetése kudarcának beismerése volna ez a szó. És valóban, programja, mely az embereket emberebbé akarta tenni, mintha visszájára fordult volna: azt kell tapasztalnia, hogy az emberek éppenséggel elembertelenednek körülötte.
Igehirdetése, melynek forradalmi lendülete volt – és nem abban az értelemben, hogy a fennálló társadalmi rendet egy másikra akarta volna cserélni, hogy aki eddig elnyomott volt, az most uralkodhasson, aki pedig zsarnokoskodott, az alulra kerüljön, hanem sokkal mélyebb szinten hatóan, az emberek bensejét járta át és mozgatta meg –, most falra hányt borsónak tetszik.
Csodái, melyekkel a természet erőit is szolgálatába állította, melyekkel úrrá lett a betegségen és a halálon, és melyek tanújelekként igazolták isteni küldetését, most úgy látszik, mintha éppenséggel ellene tanúskodnának. Mintha hiábavaló lett volna a bűnbeesett ember tűrhetetlen állapota elleni szelíd, de állhatatos lázadása, és arra való kísérlete, hogy az örök halálba hanyatló embert visszavezesse Istenéhez, akitől elszakadt. Tudja, hogy egy szavába kerülne, és Atyja tizenkét ezred angyalnál többet küldene a megsegítésére (vö. Mt 26,53).

Mégsem kéri, mert ez a kérés nem illeszkedne a megtestesülés logikájába, mely szerint Isten Fia a mi emberi sorsunkat akarta vállalni, mindenféle könnyítés nélkül. Ám emberi értelmével, akaratával, érzelmeivel ő maga is várja az Atya valamiféle közbelépését, hogy amiért jött, ne menjen veszendőbe. Emberként nem tudja ebben a pillanatban, mi lesz ennek a dolognak a végkifejlete, nem érti, miért hallgat és marad tétlen az Isten.
Micsoda különbség van az ő halála és az első keresztény vértanú, Szent István diakónus halála között! István előtt haláltusájában majd megnyílik az ég, és a vértanú agóniájában látni fogja Jézust az Isten jobbján. Arany borítja be azt a vért, dicsőség ragyogja körül a szenvedést. Jézus viszont a keresztről mindezt nem láthatja, paradox módon éppen isteni természete, az Atyával való egylényegű volta miatt vigasztalás nélküli és elhagyatott.
Most nem nyílik meg az ég, nem száll alá galamb képében a Szentlélek és nem hallatszik szózat a mennyből. Csend, süket csend van, mely Jézus ellenségeinek önigazolásul, elmenekült barátainak pedig mentségül szolgál. Ám Jézus pontosan így, ebben az érthetetlen és súlyos csendben válik az Atya képévé, kitárt karja a tékozló fiát visszaváró Atya mozdulatává, míg végül a földi képmás belehal az örök eredetibe.

Jézus az Atyának ebben az elviselhetetlen némaságában sem veszíti el belé vetett bizalmát. Tudja, hogy az Atya mindenható, hogy meg tudja és meg is fogja őt menteni, ha nem a halál előtt, akkor hát a halál után... Amikor a templom lerombolásáról és harmadnapra történő újjáépítéséről szólt, az evangélista pedig magyarázólag hozzáfűzte: saját testének templomáról beszélt (vö. Jn 2,21), akkor ez nem azt jelentette, hogy Jézus emberi értelmével előre ismerte halálának és feltámasztásának pontos forgatókönyvét, de azt igen, hogy az értelmi belátáson túli tudással tudta, hogy ha testét halálra adják, az Atya nem hagyja a halál hatalmában, hanem fölépíti azt. És valóban, Isten meghallgatta Jézus imádságát.
Nem úgy mentette meg szent Fiát a haláltól, hogy nem hagyta megölni, hanem úgy, hogy harmadnapon dicsőséges testben feltámasztotta. És ez a mi reménységünk is, mert mit használna, ha mindenki, aki a halál előtt áll, csak annyit kapna Istentől, hogy egy kicsit meghosszabbítódnék az élete? Mindezek alapján semmi esetre sem tekinthetjük Jézus felkiáltását úgy, mint az Istenbe, az Atyába vetett hit és reménység megrendülésének, elbizonytalanodásának szavát, hanem sokkal inkább mint a minden emberi bizakodást meghaladó bizalom kifejezését. Jézus egy pillanatig sem kételkedik az Atya szeretetében, tudja, hogy ő végtelenül jó, s ez agóniáját imádsággá, egzisztenciális hódolattá, szerelmes odaadássá alakítja a Szentlélekben. (Nekünk is azért adja majd a Szentlelket, hogy benne mi is képessé váljunk erre az önátadásra.)

Az Atyába való belehalását Jézus születésnek nevezte az utolsó vacsorán: „Az asszony is szomorú, aki szül, mert eljött az órája. Amikor azonban megszületik a gyermeke, azon való örömében, hogy ember született a világra, nem gondol többé gyötrelmére.” (Jn 16,21)
Ezzel az első asszony, Éva szülésére utalt, mert Éva első gyermekével nem egyszerűen egy csecsemő jött a világra, hanem elindult a prokreáció, vagyis az ember, maga az egész emberiség született meg. Jézus halálával pedig Isten örök dicsőségébe születik bele az emberi egzisztencia – nem csupán Jézus embersége, hanem vele az egész megváltott emberiség részesül Isten örök életében. (Ez tárul majd fel Jézus feltámadásában, és teljesedik be a holtak feltámadásában.)

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy ez a mondat nem más, mint a 21. zsoltár kezdősora. Jézus rettenetes szenvedése közepette csak ennyit tudott elmondani a zsoltárból, de szavainak kontextusát a zsoltár egésze adja. Márpedig ha végigolvassuk, nyilvánvaló lesz számunkra, hogy ez semmi esetre sem a kétségbeesés, hanem a reménység és a dicsőség imádsága, mely a nagy igazságszolgáltatásnak és helyreállításnak, Jeruzsálem újbóli, végleges felépítésének látomásával zárul:

„Akik félitek az Urat, dicsérjétek őt,
Jákobnak ivadéka, dicsőítsétek őt!
Félje őt Izrael minden ivadéka,
mert nem utálta meg és nem nézte le a szegénynek könyörgését.
És nem fordította el orcáját tőle,
s midőn kiáltott hozzá, meghallgatta.
Tiéd az én dicséretem a nagy gyülekezetben,
fogadásaimat beteljesítem az istenfélők színe előtt.
Esznek a szegények és megelégednek,
és dicsérik az Urat, akik keresik őt,
él az ő szívük örökkön-örökké.
Emlékeznek, és az Úrhoz térnek a föld minden határai,
és hódolnak előtte a népek családjai.
Mert az Úré az ország,
és ő uralkodik a nemzeteken.
...
És hirdettetik az Úr a jövendő
nemzedéknek,
hirdetik az egek az ő igazságát a népnek,
mely egykor megszületik,
melyet majdan az Úr teremt.”

Végül arra az összefüggésre is oda kell figyelnünk, hogy a húsvét előtti készület napjának délutánján, éppen Jézus haláltusájával egy időben vágták le a templom udvarán a húsvéti bárányokat, szent harsonák kíséretében, s közben ezt a zsoltárt imádkozták. Kizárt dolog, hogy ez csupán véletlen egybeesés lenne: Jézus tisztában volt a zsidó húsvéti rituáléval, és haldokolva is követi a templomban folyó liturgiát. És a kereszten függve be is teljesíti azt, mivel önmaga lett az az igazi és egyetlen Bárány, aki elveszi a világ bűneit, akinek vére szabadulást hoz minden bűnbánatot tartó embernek. Ezt az értelmet maga adta halálának az utolsó vacsorán. Ezt erősíti meg az a Szent Máté passió elbeszélésében szereplő momentum is, hogy Jézus halálának bekövetkeztekor a templom kárpitja kettéhasadt, és láthatóvá vált a szentek szentje, vagyis megszűnt a válaszfal Isten és az ember, valamint a zsidóság és a pogányság között is.

A koncepciós perek vádlottjait mindig elítélik, fellebbezésüket vagy kegyelmi kérvényüket rendszerint elutasítják, és a halálos ítéletet a lehető legrövidebb időn belül végrehajtják. Jézus esetében a másnapi ünnep miatt különösen is sürgető volt a kivégzés mielőbbi megtörténte, ám az elítélt, az ítélet végrehajtásával párhuzamosan, benyújtotta fellebbezését – nem ahhoz a bírósághoz, mely őt elítélte, hanem egy sokkal magasabb szintű fórumhoz: az Atyaistenhez.
Az Atya pedig – látszólag ugyan későn, nem az utolsó percben, hanem az utolsó perc után – elfogadta a fellebbezést, és megváltoztatta a földi bíróság által hozott ítéletet. Sőt olyat tett, amire a legfelsőbb bíróságoknak sincs hatalma: nem csupán rehabilitálta az elítéltet, hanem az ítélet végrehajtása után érvényt szerzett a felmentő ítéletnek, feltámasztva őt a halálból, ráadásul kezébe adta a bírói hatalmat és az ítélkezés jogát élők és holtak fölött, beleértve azokat is, akik őt elítélték.


Forrás: Barsi Balázs - Jézus pere