XXVIII Februarius MMXVII AD

Az ítélethozatal

„Ettől kezdve Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa.” (Jn 19,12) Szent Máté megjegyzi, hogy míg Pilátus az ítélőszéken ült, felesége üzenetet küldött neki: „Semmi dolgod se legyen azzal az igazzal, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” (Mt 27,19) Az álom a pogányok körében egyértelműen az égiek üzenetét jelentette, s ez is bizonyára pozitívan befolyásolta Pilátus hozzáállását Jézus ügyéhez.
Ezért még egy utolsó kísérletet tesz. Válaszként arra a főpapok mondvacsinált kifogására, hogy „mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak”, kivezetteti Jézust, és rámutat: „Íme a ti királyotok!” A látvány minden bizonnyal sokkoló lehetett, és mindennél ékesszólóbban kifejezte a szadduceusok és farizeusok érvelésének mesterkélt és komolytalan voltát. De hiába, azok hajthatatlanok maradnak. És erre Pilátus feladja. Lélektanilag kissé furcsa is, hogy eddigi következetessége éppen ezen a ponton törik meg, mikor pedig már majdnem elért szívéhez az evangélium, vagyis az Igazság üzenete.

Lehet, hogy végül is nevetségesnek találta, hogy veszélynek tegye ki magát és pozícióját egy ártatlan zsidó miatt, akit saját fajtabelijei fanatikusan gyűlölnek. Taktikai szempontból úgy ítélhette meg a helyzetet, hogy nem lenne okos, ha felülbírálva a zsidó elöljárók döntését felmentené Jézust, mert ezzel azt az üzenetet közvetítené, hogy számára nem is olyan fontos, hogy a zsidó vezetőkkel együttműködve őrködjék a tartomány biztonsága fölött, csírájában fojtva el minden lázadást.
Ha a zsidó vezetők kérésének túlságosan ellenáll, ezzel esetleg zavargások oka is lesz a közelgő húsvéti ünnepek alatt, és ez igazán nem hiányzott neki. Minden gyúlékony volt ebben az időben (főleg húsvétkor), mint nálunk egy bizonyos időben március 15-e táján, és Pilátusnak nagyon is szüksége volt a zsidó nép vezetőinek segítségére, hogy pozícióját és a római fennhatóság stabilitását biztosíthassa Izraelben.
Arra is gondolhatott, hogy azzal, hogy most enged a zsidó vezetőknek, lekötelezi őket magának, és így egyfajta biztosítékot szerez arra, hogy egy jó darabig nem lesznek zelóta zavargások. Mindezek a szempontok azonban inkább csak utólagos magyarázkodások, hiszen aligha eshettek nagyobb súllyal latba, mint Jézus rendkívüli személyisége és egyértelmű ártatlansága.

Pilátus azért döntött mégis úgy, hogy halálra adja Jézust, mert félt. A félelemből hozott döntés pedig nem lehet okos döntés, még ha taktikailag meg lehet is magyarázni. Nagy Szent Leó pápa is ezt veti szemére a helytartónak a már idézett beszédében: „Nem volt okos, ó Pilátus, hogy megfélemledtél!”
Pilátus annak az embernek a típusa, aki konfliktushelyzetben a lelkiismerete fölé helyezi a földi hatalmat (ezt az ő korában császárnak hívták, ma pedig Európai Parlamentnek vagy éppen médiának), jobban féli az embert, mint az Istent, és úgy ragaszkodik a pozíciójához, mintha az jelentené számára az üdvösséget.

Pilátusnak a zsidóktól vagy a császártól való félelme mögött azonban egy mélyebb félelem húzódik, amely végső soron mégis egy bizonyos Istentől való félelem, csak nem az istenfélelem ajándéka, hanem a bűnös ember rettegése. Ebben is magára ismerhet a modern ember, aki Jézusban és Jézus által találkozik a transzcendenssel, meghallja az isteni felhívást, de megijedve attól, hogy e felhívás nyomán gyökeresen meg kellene változtatnia az életét, visszahőköl, mert úgy érzi, túl sok a vesztenivalója. Ezért inkább lemond arról, hogy abba a hatalmas és izgalmas, mindenestül kiszámíthatatlan kalandba bocsátkozzék, melyet úgy hívnak, hogy megtérés, helyette megmarad az eviláginál, a kiszámíthatónál, még ha az rutinszerű és unalmas is.
Márpedig aki nem kötelezi el magát a végső igazság keresésében, aki megpróbál kívül maradni és semlegesnek látszani, az a rábízott mindennapi igazságot, azaz a valóságot is képes elárulni, mihelyst veszélyben érzi magát, érdekeit, eddigi biztonságát. Utólag persze mindent megtesz, hogy megmagyarázza magának és a külvilágnak, miért is nem tehetett másképp, miért „kellett” így cselekednie.

Pilátus tehát kelletlenül, de végül is aláírja a halálos ítéletet. Azt azonban elvárja, hogy a főpapok töltsék ki Jézus dossziéját. Kijelenti, hogy az egészet nem ő kezdeményezte, hanem a zsidó nemzet vezetői jelentették fel Jézust. Majd vizet hozat, és zsidó módra kezet mosva, a szadduceusok és farizeusok rituális kézmosását parodizálva ártatlannak mondja magát ebben az ügyben.
Fontos azonban, hogy formálisan nem csupán jóváhagyja a zsidó vezetők által kiszabott büntetést, hanem ő hozza meg az ítéletet. A zsidók saját törvényük szerint négyféle halálbüntetést alkalmazhattak: a megkövezést, a megégetést, a lefejezést és a megfojtást. Ezekről a Szanhedrin dönthetett, de kellett hozzá a római hatóság jóváhagyása, és a rómaiak tiszte volt az ítélet végrehajtása is. Jézus esetében viszont a Szanhedrin mindvégig a politikai vonalat erőltette, ennek következménye volt, hogy Pilátusnak kellett kimondania az ítéletet, és annak nem zsidó, hanem római halálbüntetésnek kellett lennie. Ez pedig a keresztre feszítés volt, melyet római polgárral szemben nem alkalmaztak (lásd Szent Pál), csak a rabszolgákkal és a leigázott népek lázadóival szemben, például a Spartacus-féle felkelés megtorlásakor.

Kijelenthetjük, hogy az Úr Jézus emberileg nem erre számított. Mikor látta, hogy ellenfelei egyre engesztelhetetlenebbül gyűlölik, számot vetett azzal, hogy erőszakos halált fog halni, világosan utalt is erre a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszédben, ahol a szőlősgazda fiát agyonverik, majd pedig kidobják a szőlőből (lásd Mt 21,33-46).
Ez a példabeszéd egyértelművé teszi, hogy Jézus arra gondolt, hogy mint hamis prófétát megkövezik (később Szent István diakónussal is így végeznek), arra azonban, hogy előbb kidobják a szőlőből, azaz kiközösítik Izrael vallási közösségéből, és utána a pogány rómaiakkal végeztetik ki, nem számított. Amikor majd a kereszten felkiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”, abban talán benne van a zsidó ember fájdalma és keserűsége amiatt, hogy Isten hagyta őt pogány kéz által elveszejteni.

Pilátus példát akar statuálni, ezért olyan utcákon vezetteti Jézust, ahol sokan látják, és keresztjét száz méterre a város kapujától, egy dombon állíttatja fel. A római jog szerint a kereszten kötelező jelezni az elítélt vétkét, a causa poenae-t. Még a lyoni vértanúk esetében is így jártak el. A felirat politikai okot jelöl meg: „A názáreti Jézus, a zsidók királya” (Jn 19,20).

A főpapok rögtön észreveszik a felirat megdöbbentő jelentését, hogy ez nem csupán „causa poenae”, hanem Pilátus gúnyolódása rajtuk és az egész zsidó népen. Rá akarják venni Pilátust, hogy fogalmazza át, a helytartó azonban, ezúttal meglepő állhatatosságot tanúsítva, elzavarja őket.
Úgy látszik, hatalma ahhoz nem volt elég, hogy érvényre juttassa az igazságot Jézus ügyében, de ahhoz igen, hogy Jézus halálát Jézus népének megalázására használja fel. Egyúttal a rómaiak erejét is demonstrálni akarta a Jeruzsálembe érkező egymilliónyi zarándok előtt, akik a kereszt és a felirat láttán elgondolkodhattak, milyen nagy a római császár hatalma, és hogy nem éri meg lázadni ellene.

Ez a felirat egyébként ma is megvan: Rómában, a Santa Croce templomban őrzik a ciszterciek, amely templom tulajdonképpen Szent Ilonának volt egykor a római palotája. A templom mennyezete szimbólumokkal van tele, köztük egy fényes kereszt. Emögött egy restaurálás során találtak egy dobozt, és benne ezt a feliratot. Két fiatal angol kutató egy tudományos elemzésben, mely olyan, mint egy izgalmas detektívregény, bebizonyította a felirat eredetiségét. (Sokatmondó már a könyv mottója is: Nem minden hiteles ereklye hamisítvány.) Bizonyíték először is az anyaga: fa.
A nagy császári rendeleteket kőbe vésték (márványba), a napi parancsokat pedig fába. A felirat héberül, görögül és latinul volt felírva. A rómaiak balról jobbra, a zsidók pedig jobbról balra írtak. Ez a felirat balról jobbra van írva. Tehát Pilátus elkaphatott egy írástudó zsidó fiatalembert, és kényszeríthette, hogy írja fel ezeket – vagy pedig egy rómait, aki tudott héberül. Ő pedig izgalmában, vagy mert nem volt zsidó, a zsidó szöveget fordítva írta. Ilyet egy középkori hamisítvány előállítása alkalmával aligha találtak volna ki!
Az pedig egyenesen félelmetes, hogy a tetragramma, a négy betű, melyet egyben sosem volt szabad kiejteni és amely Jézus nevében is benne foglaltatik, ebben a feliratban ki van emelve. Jézus keresztjének felirata kétezer év múltán is időszerű és elgondolkodtató üzenetet hordoz, a keresztények és zsidók, de a mindenkori világhatalmak számára is.

Úr Jézus! Halálos ítéleted kimondásának pillanatában leborulok előtted. Te most indulsz meghalni, de keresztutad nem csupán a fájdalom és gyötrelem útja, hanem a mi üdvösségünk útja is. Nem magadba roskadva, rezignáltan, az emberi gonoszság hatalma miatt elkeseredve hordozod ugyanis keresztedet, hanem Atyád és az emberiség iránti, nem szűnő szeretettel. Ebben rejlik a titka a megváltásnak, melynek kegyelmeit a vesztőhely felé menet és haláltusád órájában is nagylelkűen osztogatod.




Forrás: Barsi Balázs - Jézus pere