XXIII Aprilis MMXVII AD

A vád eszmei szerzői - a szadduceusok

Jézus perének legáltalánosabb vonása, hogy koncepciós és kirakatper, azaz a tények elferdítésén, a valóság meghamisításán alapszik, ugyanakkor igyekszik fenntartani a jogszerűség és igazságosság látszatát.
Nincs új a nap alatt – a „nem etikus, de jogszerű” mai jelszava nem is annyira modern találmány. Minket magunkat is le kell hogy leplezzen önmagunk előtt, ahogy minden emberi hitványság titkos szövetségre lép egymással egy ki nem mondott megegyezés alapján: Jézusnak meg kell halnia. De miért? Mert szavai és tettei, jelenléte és személye, egész lénye elviselhetetlenül zavaró. Ez a kiindulópont, de kell találni valami hangzatos vádat, amely elég fajsúlyos ahhoz, hogy annak alapján ezt a kényelmetlen embert el lehessen tenni láb alól.
Erre pedig a legalkalmasabb a politikai vád.
A vértanúknak nem divat megengedni azt a fényűzést, hogy kifejezetten a hitükért, vallási meggyőződésükért szenvedjék el a borzalmas kínhalált. Róma őskeresztény vértanúitól kezdve az elmúlt század mártírjaiig az a jellemző, hogy az aktuális hatalom valamilyen, államra veszélyes tevékenység címén ítélte el és végeztette ki őket.

Egyértelmű, hogy ahol a Jézus haláláról szóló döntés elsőként megszületik, az a szadduceus, a főpapi párt. A főpapok azok, akik a templom megtisztítása után számon kérik Jézustól, hogy milyen jogon tette ezt (lásd Jn 2,13-20), ők azok, akik szolgákat küldenek, hogy elfogják, mert a nép közül sokan hittek benne (lásd Jn 7,31-32), illetve akik Lázár feltámasztása után amiatt aggódnak, hogy ha tovább tűrik Jézus működését, mindenki hinni fog benne, „aztán jönnek a rómaiak és elpusztítják szentélyünket és népünket” (vö. Jn 11,47-48).
(A tragikus ebben az, hogy hiába fogták el és végeztették ki Jézust – aki egyébként megsiratta a templomot, előre látva pusztulását –, nem sokkal később a rómaiak mégis lerombolták a zsidóság jeruzsálemi szentélyét, és az nem is épült fel azóta sem. Ide jut egy közösség, egy társadalom, ha saját javát – „nemzeti érdekre” hivatkozva – Isten fölé helyezi.)
És végül Kaifás, aki abban az évben főpap volt, mondja ki: „Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” (Jn 11,50) János evangélista – aki egyébként rokona volt a főpapnak – néhány verssel alább még hozzáteszi: „Attól a naptól fogva határozott szándékuk volt, hogy megölik őt.” (Jn 11,53)

Miként fajulhatott idáig a dolog? Hogy tisztábban láthassunk, nézzük csak meg közelebbről a papi osztály vallásosságát és politikai-társadalmi beágyazottságát. A szadduceusok hite szerint Izrael Istene egy és örökkévaló, de meglehetősen távoli Isten. Nem hisznek a holtak feltámadásában, sem a lélekben, sem az angyalokban. Jóllehet Izrael vallási vezetői voltak, helyzetértékelésükben és következtetéseikben mindenestül materialisták, gazdasági és politikai szempontok vezérlik őket.
A papi osztálynak igen fontos bevételi forrása volt a templomban folyó kereskedés, mely akár a meggazdagodás lehetőségét is jelentette számukra. Jézus ezzel nem különösebben törődött, egyébként sem volt rá jellemző, hogy túlságosan finom lett volna a zsidó papsággal szemben, gondoljunk csak az irgalmas szamaritánus példabeszédére. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tisztelte volna a papságot és a templomot – szimbolikus cselekedetével, amikor kötélből ostort font, és kiűzte a kereskedőket a templomból (lásd Jn 2,15), éppenséggel a zsidó vallásosság megtisztításán, az Atya igaz imádásának előmozdításán fáradozott.

De nem elsősorban ezzel az egy konkrét cselekedetével sértette a papság érdekeit, hanem már jelenlétével, népszerűségével is veszélyeztette megélhetésüket. Nekik ugyanis, érthetően, a megszálló rómaiakkal való jó viszony fenntartása állt érdekükben, márpedig Jézus tömeges megtérést kiváltó működése ezt a status quót látszott fenyegetni, hiszen a különböző messiási mozgalmakra – amint arról Josephus Flavius is beszámol a zsidók történetéről szóló művében – a rómaiak mindannyiszor véres megtorlással válaszoltak.
Ebben az összefüggésben érthetjük meg igazán, mire is gondolt Kaifás, amikor azt mondta: „Jobb, hogy egy ember hal meg a népért…” Különösen, ha még azt is hozzávesszük, hogy ez az állítás tökéletesen egybecseng a szadduceus teológiai szemlélettel, mely szerint Isten szemében mindig a szent nép kollektív érdeke a fontos, nem az egyes emberé.

Vigyázzunk: ezt nem az Ószövetség tanítja így, ez, ebben a formában nem kinyilatkoztatás, hanem annak egyoldalú és primitív leegyszerűsítése, elferdítése! Való igaz, hogy az Ószövetségben az Úristen elsősorban a néppel törődik, és az egyén a nép tagjaként részesül az isteni javakban. Az is igaz, hogy a népből azoknak, akik megszegve a törvényt Isten ellen lázadnak, bűnhődniük kell, olykor az életükkel is fizetve elkövetett bűnükért – ezt kívánja a közösség érdeke.
Arról azonban sehol sem olvasunk az ószövetségi Szentírásban, hogy a nép javára hivatkozva bárkit is fel lehetne áldozni, meg lehetne ölni. Ez már torzítás, az isteni kinyilatkoztatás durva meghamisítása, ami azután mint közös hivatkozási alap a legkülönfélébb totalitárius rendszerek ideológiájában és, sajnos, gyakorlatában megtalálható. Egyenlőségjel kerül „a nép java” és az aktuális rendszer fenntartása közé, amiből egyenesen következik, hogy aki nem illeszkedik tökéletesen a rendszerbe, az veszélyt jelent a közjóra, ezért meg kell tőle szabadulni.

Nem sötét és fenyegető vízióként mondom, hogy bárkit is ijesztgessek, hanem egyszerűen Isten igéjére és tapasztalati tényekre alapozva hívom fel a figyelmet arra, hogy ez a kaifási logika sajnálatos módon nemcsak a diktatúrákban, de a modern demokráciákban is jelen van. Ezért előbb-utóbb nekünk is színt kell vallanunk Jézus perében, és vállalnunk kell ennek következményeit is, legyenek azok bármilyen súlyosak is. Maga az Úr mondta ugyanis: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20b).
Immár évtizedek óta tapasztalható a keresztényellenes közbeszéd és a katolikus Egyház gyűlölete – nemcsak Magyarországon, ahol negyven éven át ateista ideológia uralkodott, hanem szerte Európában. A hívő ember a légynek sem árt, de hite, elvei és elkötelezettsége mindig kényelmetlen az éppen divatban lévő eszméknek és képviselőinek.

Manapság például könnyen kirekesztővé válhat, mivel bizonyos igazságokhoz feltétel nélkül ragaszkodó „dogmatizmusával” szembehelyezkedik a haladó gondolkodást egyedül képviselő, totális filozófiai liberalizmussal, a gátlástalan fogyasztói szemlélettel, amely pedig az emberiség fejlődésének lehetséges legmagasabb csúcsára hivatott eljuttatni a globalizált világot, miközben emberek milliói éheznek és megfogant életek százezrei ítéltetnek halálra.
Ám Kaifás óta tapasztalható, hogy a „jobb, hogy egy ember hal meg a népért…” szemlélet előbb-utóbb a visszájára fordul, és éppenséggel ez a fajta gondolkodásmód idézi elő a nép, a közösség, a társadalom pusztulását. Mert ha csak egyetlen emberi életnek is el kell pusztulnia azért, hogy a többiek nyugodtabban, kényelmesebben, zavartalanabbul élhessenek, ez az emberi életet a maga egyetemességében kezdi ki, ítéli el és vonja a halál civilizációjának uralma alá. Ezért is mondotta a mi Urunk, hogy „amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek” (Mt 25,40).

Ebben az értelemben is igaz, hogy Jézus pere ma is zajlik, az emberré lett Istennek, a kicsinyekkel sorsközösséget vállaló Istenembernek vád alá helyeztetése és elítéltetése folyamatban van mindmáig, és tart egészen az utolsó napig.


Forrás: Barsi Balázs - Jézus pere