XXI Quintilis MMXVII AD

A Legfelsőbb Bíróság ítélete

Jézus halálának az őt halálra adók és kivégzők elleni vádnak kellett volna lennie, ő azonban éppen ellentétes jelentést adott neki másik szavával, mely kapcsolódik az előzőhöz: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34) Ennek a mondatnak, hasonlóan az előzőhöz, gazdag jelentése és több értelmezési szintje van.
Emlékezzünk csak arra a jelenetre, amikor a tanítványok azt kérték Jézustól, hogy lehívhassák a tüzet az égből az őket be nem fogadó szamaritánusokra. Akkor is valami hasonlót mondott: „Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek” (vö. Lk 9,55-56, a Vulgáta szerint).

Mindkét esetben arról a kísértésről van szó, melynek Jézus mindvégig, és most, utolsó erejével is ellenállt, ellenfelei viszont elbuktak benne: a hatalom erejével való visszaélésről. Amikor az embert megrészegíti a hatalom, nem képes észlelni többé a határait, és egy bizonyos ponton túl már nem tudja, mit cselekszik. Ezért nem sikerülhetett Jézusnak sem szavaival, sem tetteivel, sem tekintélyével, sem szabadságával megváltoztatnia hatalomtól elbódult ellenségeit.
Szívük oly kegyetlenül megkeményedett, hogy ha most az Atya megmutatná a hatalmát velük szemben, az sem változtatna rajtuk. És ezzel a keménységükkel nem is csak Jézust, de magát az Atyaistent sértik (különben elegendő lett volna, ha Jézus maga, a saját nevében bocsát meg nekik). Helyzetük ezért kétségbeejtő és emberileg reménytelen, egyedül az a szó mentheti meg őket, melyet Jézus mond: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Egyedül Jézus jogosult az Atya bocsánatát kérni, mert ő ismerte a hatalom kísértését, de sohasem engedett neki, és mert egész élete Isten bocsánatának hirdetése volt. Ez egyszerre az Úr Jézus végső emberi meggyőződése és az emberi szabadság legnagyobb horderejű politikai tette, illetve Isten elköteleződése az ember megmentésére.

A megbocsátás nem egy végtelenül jámbor, ugyanakkor gyenge ember gesztusa, aki lemond a bosszúról. Ez a bocsánat a bosszú leghatározottabb visszautasítása, és egy teljesen más, végtelenül nagyobb, isteni erő megnyilatkozása. Jézus mint egyszülött Fiú a nem létezőket létbe hívó erővel rendelkezik ott, ahol Atyjával egy Isten, és irgalma új életet fakaszt. Ezt jelenti, amiről Szent Pál ír, hogy keresztjével lerontotta a gyűlöletet (vö. Ef 2,14).
A legsúlyosabb erőszak áldozataként kijelenti, hogy nem a gyűlöleté az utolsó szó. Ez ad emberi, történelmi és politikai szempontból is rendkívüli tekintélyt szavának. A kereszten függve semmit nem von vissza tanításából, első szavától az utolsóig minden érvényben marad, sőt, itt nyer végső értelmet (gondoljunk csak a nyolc boldogságra, és azok közül is különösen az utolsóra!).
Ezért a bocsánat nemcsak az erőszak minden fajtájának egyértelmű és totális visszautasítása, hanem egyben felhívás is. Felhívás arra, hogy a történelemben, az emberi kapcsolatokban se a rosszé legyen az utolsó szó. A „szemet szemért, fogat fogért” szabálya a bűnbeesett ember bosszújának megzabolázását szolgálta, itt azonban arról van szó, hogy végre kiléphetünk a bosszúállás ördögi köréből, és megyünk a dicsőség felé!
A bocsánat befogadása, a bűnbánat és továbbadása, a másoknak való ingyenes megbocsátás általa kiszabadulunk az őrült erejű körforgásból, és immár egyenes úton haladhatunk az atyai ház felé, ahol az irgalmas Atya részesít bennünket az igazi dicsőségben, a Szentháromság örök életében. A bocsánat nem passzivitásra szólít, hogy hagyjunk, tűrjünk valamit, hanem a legnagyobb tettre, akcióra hív fel, amire ember csak képes, nem magától, hanem a Lélek erejében. Teremtő felhívás ez: senki sincs bezárva többé saját gyűlöletének, gonoszságának, bűneinek börtönébe. A börtönajtót Krisztus az ő keresztjével összetörte, s ezáltal onnan új kapcsolat épülhet Isten és ember, ember és ember között.

Ugyanakkor, mivel a bocsánat az emberi szabadság legnagyobb tette, amely egyben a másik ember szabadságához szól, benne van a kockázat vállalása is: vajon azok, akik számára Jézus kérte, elfogadják e a bocsánatot, igent mondanak e a benne rejlő felhívásra, vagy visszautasítják, és megmaradnak a gyűlölet ördögi körében? Jézus most meghal, nem tudja megvárni ellenségei és az egész emberiség megtérését. Halála azonban átöleli az egész emberi történelmet, Ádámtól és Évától a világ végéig, amikor majd ugyanezzel a jellel, a szent kereszttel jelenik meg dicsőségben az ég felhőin, és mindenki rátekint arra, akit keresztülszúrtak, és mellüket verik a nemzetek (vö. Jel 1,7).
Isten „kiemelt ugyanis egy napot, amelyen igazságos ítéletet ül majd a világ fölött egy arra rendeltetett férfi által. Erről mindenkinek bizonyítékot nyújtott azzal, hogy feltámasztotta őt halottaiból.” (ApCsel 17,31)
A kereszténység ebből az Atyaisten által adott bizonyítékból élve a szent keresztségben és a bűnbánat szentségében feloldozza a bűnösöket. A kívülállókat pedig meghívja a megtérésre, hogy míg van idő, addig jöjjenek a világosságra, mert az utolsó ítéleten elfoglalandó helyünket nekünk kell megválasztanunk, méghozzá most, ebben az órában. Csak rajtunk múlik, hogy a kárhozottak és átkozottak között leszünk e, vagy azok között, akikhez így szól az Úr: „Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétől.” (Mt 25,34)

A Szent Péter-bazilika Sixtusi kápolnájának mennyezetén, a pápai trón fölött Michelangelo: Utolsó ítélet című freskója látható. Ez is kifejezi, hogy a mindenkori pápának szüntelen Jézus perének szemléletében kell élnie és erre kell figyelmeztetnie a híveket is.
Elmélkedésünk befejezéseként Bernáth Aurélnak, a festőnemzedékeket nevelő nagy mesternek és gondolkodónak sorait idézem, melyeket Michelangelo „Utolsó ítélet”-e előtt címmel írt:

„A festők általában nem szeretik Michelangelót. Mert nem »festői«. Már Greco mondta róla, hogy Michelangelo ugyan kiváló mester, de a festéshez nem ért. S azóta is sok-sok festő nyilatkozott róla, de kevés választotta példaképül. Legutóbb egy magyar festő véleményét hallottam, aki a Sixtinában, egy ideig tartó ácsorgás után kísérőjéhez fordulva csak annyira méltatta: „Na gyerünk már ebből a mészárszékből!”
Nem akarom elvitatni a festők jogát az ilyenfajta megnyilatkozásokhoz. A festők természetszerűleg érzésbeli rokonságokat keresnek az elődökben éppúgy, mint a kortársakban – s Michelangelo érzésbelileg kevés festővel rokon. (…)
Michelangelo kívül áll a festők „festői” világán, tulajdonképpen betolakodó, aki nem törődött a ház szokásaival. De mégis festő, mert végül is a Sixtina itt van.
Az »Utolsó ítélet« a világ csodája. Eddigelé a legnagyobb emberi mű, melyet a föld a hátán hordott. Nincs ennél hatalmasabb kép. A legnagyobb szellemi koncentráció eredménye s a legmélyebb felfogású alkotás, melyet ember valaha elképzelt.
Mikor először láttam az »Utolsó ítélet« -et, magam is áldozatul estem a festőszem szokásos diktatúrájának: „nagyon erős ez a kék…kényelmetlen ez a sok okkeres figura…” ilyenfajta érzéseim voltak. Szemem cikázott ide-oda, hogy egybe fogjam ezt a hatalmas felületet. Gomolygás volt, történés, mindenütt. Azután kezdtem a mennyezetet vizsgálni, ahol az ő fiatalkori freskója van. Hátradűltem egy padon s elővettem a távcsövemet. Nagyon tetszettek a magányos figurák, a próféták, a szibillák, az özönvíz jelenete. Mily friss ez az »Utolsó ítélet«-hez képest – állapítottam meg a legelcsépeltebb séma szerint magam is.
Azután elfáradtam. Ténferegtem a kápolnában. Szemem éppen csakhogy átfutott az oldalfalak freskóin, Botticellin, Peruginón…szép dolgok…de mit akarnak ezek itt az »Utolsó ítélet« mellett? – tűnődtem. Azután mintha valami csömör kapott volna el. Betettem a látcsövet a tokba. Fáradt lettem s csak üldögéltem a padon. Néztem a jövés-menést, az őrt, aki bérbe adja a tükröket. Szép idegenek jártak ott. Két japán fiú sziszegett éppen ott előttem s a guidából olvasták a szöveget. De eluntam ezt is s egyre nyomasztóbb érzésekkel üldögéltem.
Hátam mögött szinte éreztem a Vatikánt, vég nélküli márványtermeivel, szobáinak raját, a nehéz kárpitokat. A zsúfolt város műemlékeinek milliói villództak, zuhogtak rám, mintha mindent egyszerre kellene most látnom és felfognom. Menni kéne. Lassan el is indultam. A kápolnából szűk, tekergő lépcsőkön jut ki az ember. A dísztelen lépcsőház megnyugtatott. Tisztult a fejem, s ahogy tisztult, úgy költözött belém valami gyanakvás. Hova akarok menni? – kérdeztem magamtól. Honnét is jöttem el? Az »Utolsó ítélet« alól?
Meghökkentem. Elmenni innét? Miért? S hova? Várjunk csak! – gondoltam. Nekidűltem a lépcsőház falának. Próbáltam visszaidézni magamban a képet. Elsőnek egy felhőgomolyagon térdeplő férfira terelődött a gondolatom. S a mögötte zuhanó kámzsás nőalakokra. Azután egy tört kerékre, mely ott a közelben van. Vajon mit akart ezzel a kerékkel?
Tétován ácsorogtam a lépcsőházban. Úgy éreztem lassanként, hogy az ujjaim közül pereg ki az életem. Innen akarsz te elmenni? – kérdeztem magamtól. – Innen a kép alól?... Hisz itt vagy, ahol lenned kell... hisz itt van a te hazád!
Visszamentem a kápolnába s elhelyezkedtem újra a kép előtt. Elmondhatatlan mű!
Éjjeli órákban, a beleérzés szerencsés pillanataiban, másodpercekre eléri talán a képzelet, ha lehántottuk szívünk fojtogató kérgeit, a lélek önvédekezését.
Elmondhatatlan mű. Olyan, mint maga a világ, bolygóival, csillagaival. Kering, zsong, mozog. Olyan, mint a lélegzés.
Nemcsak olyan.
De lehet e szavakba foglalni a tenger hullámainak a sziklás partra csapódását, a kövek görgését, amikor a víz visszahúzódik, az újra és újra támadó ostromot? A hangot, a zavart, a látható erőt, a víz monomániáját, dühöngését s a bennünk szétáramló életcsodálkozást, lenyűgözöttséget?
Komor erő ez a kép. Szüntelenül ostromló erő.
Valami titokért, hitért, végső okokért küzd.
Kemény ember műve ez, akiben a hit nem passzív odaadás, hanem aki ezért naponta megküzd, hogy életteljesen tartsa. Nem alázatos ember műve. Mintha azt mondaná: hatalmasságod titkait kívánom, Isten! Mintha azt mondaná: nem nyugszom, csak ha egy pillanatra a közeledbe érhetek...
De az Isten soha nem ad nyugalmat neki.
Egy festőről van itt szó – most egy ritka vallomást teszek mellette – akinél lenyűgöz az is, amiről beszél. Mi festők tudjuk azt, hogy képeink tárgya nem sokkal több, mint egy alkalom. Bár a tárgy sorsdöntő lehet, műveink szerencséje fordulhat a helyes választáson. De hol van az a festő, aki ekkora súlyt tudott volna adni a tárgynak? S akivel az így összeforrt? S hol van még máshol ekkora téma, mely ennyire földi sorsunknak lenne szimbóluma? Ki mert még ekkora gondolatot rábízni egy képre s kinek sikerült az, hogy egy ily arányú gondolat, vagy világérzés meg ne ölte volna képét?
Zord csikorgás jön a képből. Az önállóknak, a tudásfáról szedegetőknek, ezeknek az igazi világi árváknak nyugtalan égre tekintése ez.
Közeledik a háború dörgése feléd, hatalmas alkotás, ki magad is folyton morajlasz.
Idehallom hangodat emlékeim szűrőjén át. Isten óvjon a viharban. Ha vigaszt nem is merítünk belőled, de nem nélkülözhetünk. Nincs más ekkora képi példánk a világon, mely küzdelmünket megváltásunkért és a jeges egyedüllétbe-lököttségünket tudásunkért, jobban szemléletessé tudná tenni.”

(Bernáth Aurél: Írások a művészetről
Miniatűrök I.)


Forrás: Barsi Balázs - Jézus pere