XXIII Aprilis MMXVII AD

A bírósági tárgyalás

Pilátus elé tehát tisztán politikai vád alapján állítják Jézust. Ha vallási ügyben vádolták volna, a helytartó minden bizonnyal nem is foglalkozott volna az üggyel, hanem – ahogy többször meg is kísérelte a per folyamán – visszautalta volna a főtanács hatáskörébe. Csakhogy akkor nem lett volna kivitelezhető a halálos ítélet, mindent meg kellett tehát tenni, hogy a vád politikai színezete érvényesüljön.
Ezért Jézusnak az Isten országát meghirdető tanítását a szadduceusok és farizeusok rosszindulatúan politikai síkra terelték, azt a képtelenséget állítva, hogy Jézus a rómaiak ellenében királyságra pályázott. Ez volt a vád, és kezdetben Pilátus kérdései is politikai jellegűek. Hamar kiderül azonban számára, hogy egészen másról van szó, hogy Jézus legfeljebb ártatlan álmodozó, akitől a zsidó vallási vezetők valamiért mindenáron meg akarnak szabadulni. Mintegy négyszáz évvel később a római jogot jól ismerő Nagy Szent Leó pápa nagypénteki prédikációjában Pilátusnak címezve bizonyítja be a vádak alaptalanságát, amivel a helytartónak is tisztában kellett lennie:

„Ám a királyi nevezet félelmet akkor keltett volna, ha az uralomra törés szándékát a hatalom birtoklásához szükséges felkészülés néked elárulta volna; a fegyverek szerzése, ha a költséget szolgáló vagyon, vagy a katonák táborba szállása fölfedeztetett volna. Miért tűröd, ó, Pilátus, hogy azt terhelje a hatalomra törés vádja, akinek különös, saját tanítása volt az alázatosságról? Róma törvényének ellent nem mondott; az összeírást vállalta; az adót megfizette; a közteherviselést nem akadályozta; úgy rendelte, hogy ami a császáré, azt a császárnak megadják.
A szegénységet választotta, az engedelmességet ajánlotta, a szelíd türelmet hirdette. Ez valójában nem az, hogy a császárt támadja, hanem hogy segítse! Mindazonáltal nehogy teljesen hiábavalónak látszódjék a vádlók ellenvetése, vedd vizsgálat alá, ó Helytartó, mi volt valóban ismeretes az Úr Jézus műveiből. A vakoknak látást, a süketeknek hallást, a sántáknak járást, a némáknak szólást ajándékozott. Elűzte a lázt, oldotta a fájdalmakat, kivetette az ördögöt, halottakat életre keltett. Ezt a hatalmát vessék ellene vádlói! És azt ejtsék ki ajkukon, amit szívükben Róla tartanak! Miért hoznak fel rágalmakat a földi dolgok miatt, mikor igazából a mennyei dolgok miatt üldözik?!”

Márk szerint Pilátus ezt kérdezi: „Te vagy a zsidók királya?”, mire Jézus ismét így felel: „Te mondtad.” Szent János evangéliumában azonban Jézus és Pilátus között – így merném jellemezni – ünnepélyes párbeszéd alakul ki (lásd Jn 18,28-19,16). Jézus szavaira Pilátus egyre jobban zavarba jön: szinte kiesik a szerepéből. Nem is csoda, mert mintegy ő kerül vallatás alá, miközben Jézus neki is megmutatja Isten országának titkait. Jézus ugyanis itt sem törődik mással, most is ugyanazt akarja, mint egész nyilvános működése során: kinyilvánítani Isten országát azoknak, akik nyitottak rá, hogy befogadják az örömhírt.
Heródesnek nem szólt egy szót sem, mert őt csak a puszta kíváncsiság vezérelte, ő csak azért akart találkozni Jézussal, hogy a híres csodatévő rabbitól valami lenyűgözőt lásson. Jézus azonban nem vásári mutatványos, és sem mások szórakoztatására vagy elkápráztatására, sem saját érdekében nem tett soha, egyetlen csodát sem. Nem is szól, mert nem tapasztal fogadókészséget az evangéliumra, szenvedését és halálát azonban Heródesért is felajánlja. Heródes, hogy megalázza, gúnyból beöltözteti Jézust királyságának jelvényeibe: bíborszínű köpönyeget adnak rá és nádszálat a kezébe. Micsoda fenség, milyen gigantikus jelentésvillódzás!

„Az én országom nem e világból való. Ha e világból volna az országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus közbeszól, hogy egyértelművé tegye a dolgot: „Tehát király vagy te?”, mire Jézus így felel: „Te mondod, hogy én király vagyok. Én arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Minden, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.”

Tehát: Döntsd el te magad. Hallottál csodáimról és valamit a tanításomról is. Saját magad is meggyőződhettél róla, hogy az én uralmam nem fegyveres uralom, hanem az igazság, a végső valóság, az igazi és egyetlen valóság, az alétheia világához tartozik. Minden, ami van, létezésében uralmam alá tartozik, mégpedig kezdettől fogva, és azért jöttem e világba abból a másik világból, hogy tanúságot tegyek a valóságról. Végtére is nem az én életemről van itt szó, hanem a tiédről, a te talán egyetlen és utolsó esélyedről, hogy megismerd az Igazságot.
Jézus ezzel mintegy utat nyit Pilátusnak a megmenekülésre.
Pilátus azonban elhárítja, és meglehetősen ironikus hangvételű kérdésével: „Mi az igazság?”, a korabeli római felfogáshoz híven a filozófia illetékességi körébe utalja az igazság keresését. Ez nem az ő asztala, különben is számtalan különféle filozófiai irányzat létezik, és mindegyik mást tanít. De vajon az igazság keresése valóban olyan dolog, melyet ki lehet adni másoknak, mint szakmai munkát? Oldják meg mások a kérdést, én meg addig csak úgy vagyok és élvezem az életet? Addig? Meddig is? És ez az élet emberi élet egyáltalán?

Az az igazság azért nyilvánvaló Pilátus számára, hogy Jézus ártatlan. Ki is megy, és kijelenti a vádlóknak, hogy nem talál vétket benne. Ez még kétszer megismétlődik: Szent János evangéliuma szerint a kihallgatás, mely a praetoriumban zajlik, három részből áll, és ezek során Pilátus egyre jobban meggyőződik arról, hogy Jézus ártatlan. Minden egyes rész végén kimegy a praetoriumon kívülre, és megkísérli jobb belátásra bírni a zsidó főpapokat, véneket és a tömeget (lásd Jn 18,33-19,16).
Látva azok elkeseredett dühét, taktikázni kezd, hogy megmentse Jézust. Nem azért, mert megszánta őt – ez nem az ő stílusa, hiszen hírhedten vérengző és kegyetlen volt –, hanem azért, mert felismerte a vád hamisságát, és semmiképpen nem akart jogilag megkérdőjelezhető döntést hozni. Ugyanakkor szeretett volna borsot törni a zsidó vezetők orra alá is, hiszen jól látta, hogy azok irigységből szolgáltatták ki neki Jézust, mert túl nagy tekintélyre tett szert a nép előtt. Éppen ezért azt feltételezte, ha a népre bízza a választást, az majd megmenti Jézust, és neki nem kell elmarasztaló ítéletet hoznia.

Így Jézus perében – akárcsak korábban Jeremiás próféta ügyében – a nép döntő jogi szerephez jut. „Szokásban volt, hogy az ünnep napján szabadon bocsássa azt a foglyot, akit kértek. Volt a börtönben más lázadókkal együtt egy Barabás nevű. Ezek egy zendülés alkalmával gyilkosságot követtek el.” (Mk 15,6-7)
Itt a zelóták Róma-ellenes lázadásáról van szó, tehát amikor Pilátus felajánlja a választást, és Jézust mintegy Barabással egy szintre helyezi, burkoltan elismeri a Jézus elleni politikai vádat, melynek alaptalanságáról egyszer már meggyőződött. Joggal gondolta ugyanakkor, hogy egy gyilkossal szemben az ártalmatlan, szelíd szavú próféta számára fog amnesztiát kérni a tömeg.

Számításába azonban hiba csúszik. A korabeli szokásnak megfelelően háromszor kérdezi meg a népet, és az egyhangúlag Barabás szabadon bocsátását követeli, Jézusra pedig ugyanazt kiáltja, mint régen Jeremiásra: „Méltó a halálra!” És ez a felkiáltás nem egy elszabadult, magából kivetkőzött csürhe felelőtlen ordítozása, hanem szabályos népítélet volt, melynek keretében a jogát gyakorló tömeg háromszorosan mondta ki Jézusra a halálos ítéletet.
Mégis miért fordult a nép Jézus ellen?
Mindenekelőtt a szadduceusok és a Heródes-pártiak háttérben folytatott propagandatevékenységének köszönhetően, mely arra alapozódott, hogy a népnek most végre alkalma nyílik a megszálló rómaiakkal szembeni utálat kifejezésére és egyfajta revánsra azáltal, hogy egy igazi szabadságharcos szabadon bocsátását követelik a helytartótól. Pilátus logikája tehát éppenséggel a visszájára fordult: a tömeg azért választja Barabást, mert ő igazi zelóta, aki, ha kell, kész meggyilkolni is a pogány rómait. Ezzel egyúttal azt is kifejezik, hogy Jézust nem tekintik zelótának.

Valójában nem Jézus ellen, hanem Pilátus ellen foglalnak állást, és amikor látják, hogy ő Jézust el akarja bocsátani, egyre hevesebben követelik választási joguk érvényesítését. Nem veszik észre, hogy mire is megy ki a játék, hogy a főpapok és vének manipulációja következtében bűnrészessé válnak az ártatlan igaz, az Isten Fia meggyilkolásában. Jézus halálát nem csak fő ellenségeiért, hanem az egész népért, valóban „sokakért” ajánlja fel, hiszen a tömegre különösen is érvényes, hogy „nem tudják, mit cselekszenek”.
A tömeg manipulálása és a jó ügy ellenében való közreműködésre hangolása egyébként – sajnos – ugyancsak jól bevált receptje a gátlástalan hatalomra törőknek, a tömeg viselkedésében pedig bizony magunkra is kell ismernünk, valahányszor rövidlátóan, gyűlölettől és bosszúszomjtól elvakítva cselekszünk.

Ám Pilátus – egyelőre még – nem adja fel. Második próbálkozásként megostoroztatja Jézust, és kivezeti a nép elé. Azt gondolja, ha látják összevert, sebekkel borított, remegő testét és a tövissel koronázott fejéről patakokban ömlő vért, megdöbbennek, és megszánják ezt a szerencsétlen embert. De a nép hajthatatlan, s mint a vérszagot vett vadállat, ordít: „Keresztre vele!” És most már a zsidó vezetők is színt vallanak: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!”

„Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, még jobban megijedt. Újra bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: »Honnan való vagy te?« Jézus azonban nem adott neki feleletet.” Pilátus nem arra kérdez rá, hogy Jézus melyik országból való, hiszen azt nagyon is tudja. Ám az előbbi beszélgetés és Jézus emberfeletti méltósága valami babonás félelemmel tölthette el, mint Heródest, aki megölette Keresztelő Jánost, és amikor Jézus csodáinak híre eljutott hozzá, azt hitte, hogy Keresztelő János támadt fel halottaiból. (Mert a vén kéjencek és hatalommániások egy része csak látszatra materialista, nagyobb részük titkon babonás.)
Jézus hallgat, ám hallgatása nagyon is beszédes. Egy babonás rómainak nem mondhatja csak úgy, hogy onnan felülről, az égi világból jött, mert az azt hinné, hogy egy a sok pogány isten közül. Márpedig Jézus nem a sok isten közül az egyik, nem is fantom, nem is világerő, hanem az egyetlen és örökkévaló, teremtő Isten, aki valóságosan emberré lett. Pilátus sürgeti, mert egyszerre van benne félelem és kíváncsiság, és talán saját önbizalmát is erősíteni akarja azzal, hogy hatalmát bizonygatja: „Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és hatalmam van arra is, hogy keresztre feszítselek?”

Jézus most megszólal. Nem vitatja Pilátus hatalmát – mint ahogy a főpap főpapi hatalmát és a császár hatalmát sem vonta kétségbe –, csak a megfelelő szintre helyezi: „Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnét felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki kezedbe adott, nagyobb a bűne.” Jézus utolsó szavai ezek Pilátushoz, és ismét arra irányulnak, hogy a helyes döntés meghozatalához segítve megmentse az ő lelkét: Van hatalmad, de azt felülről kaptad. Felülről, a császártól, de hitetek szerint a császár is úgy kapta a hatalmát az istenektől. Neked tehát nemcsak a császárhoz kell igazodnod, hanem az égi világhoz is, mely lelkiismereted által szól.
Ha ártatlannak tartasz, ahogy a népnek odakiáltottad, ráadásul hatalmadban is áll, hogy szabadon bocsáss engem, akkor miért is nem teszed meg? Most még szabad vagy, szabadon dönthetsz saját örök sorsod felől. Az utolsó percek ezek, talán a legutolsó lehetőség. Azzal viszont, hogy a nagyobb felelősséget a zsidó vezetőkre hárítja, és mintegy mentegeti őt, arra az esetre is gondol, ha Pilátus mégis halálra ítéli. Már előre elveti Pilátus lelkében a lehetséges önbírálat és a bűnbánat magvait, hogy még ilyen módon is nyitva maradjon számára az üdvösség ajtaja. (Egyes keresztény hagyományok szerint Pilátus meg is bánta, hogy Jézust halálra ítélte, és megtért, úgyhogy az első századok egyházai közül némelyikben szentként is tisztelték.)

Az mindenesetre egyértelmű, hogy Pilátust mélyen érintették Jézus szavai, és még inkább arra indították, hogy ügyében felmentő ítéletet hozzon.



Forrás: Barsi Balázs - Jézus pere