XXIII Februarius MMXVII AD

Vitatus, a római prefektus

Egyezik-e az evangéliumok Pilátus-ábrázolása avval a Pilátus-képpel, amely a Biblián kívüli hagyományban maradt róla, és kiegészíthető a hozzá hasonló Tiberius korabeli helytartók jól ismert pályatárs mintáival? Júdea, ez a viszonylag kicsi, nemrég elfoglalt terület a császári provinciák harmadik csoportjához tartozott, s nem a szenátorok rendjébe tartozó volt konzulok vagy prétorok igazgatták, hanem a lovagi rendből való prefektusok.
Egy 1961-ben Cezareában, a helytartó székvárosában meglelt felirat igazolja azt a régi föltevést, hogy Poncius Pilátus „kormányzó" hivatala szerint nem procurator képviselő volt, mint Tacitus anakronisztikusan nevezi, hanem praefectus, elöljáró.

Júdeát Claudius császár idejétől fogva igazgatták lovagi rendből való prokurátorok. Mint a szenátori méltóságú helytartók, a prefektusok is főbírói tisztét gyakoroltak, joguk magában foglalta a pallosjogot, főbenjáró büntetések kiszabását is. Római polgárokból álló légiók fölött nem rendelkeztek, csak n területi segédcsapatoknak parancsoltak. Ezek Júdeában főleg görögökből és szamaritánusokból álltak, mivel a zsidókat vallásukra tekintettel még Caesar mentesítette a tartományi lakosok egyébként kötelező katonai szolgálata alól.
Augustus és Tiberius idején prefektúrák voltak még: az Alpes maritimae, Szardínia és Korzika, a Baleárok, Asturia és Gallaecia. Csupa olyan terület, amely területi elhelyezkedése és nyughatatlan, lázadozó lakossága miatt nehezen volt irányítható, s ahol egy légió fenntartásának hiányoztak a feltételei.

A tartományi igazgatás hétköznapjait az összes törvényi szabályozáson túl mindig meghatározta a helytartó személye is. A keleti provinciák számára előnyös lehetett egy szenátori rangú helytartó, mert az ilyenek görögbarát szelleműek voltak, beszéltek. Görögül, és családjaik régi kapcsolatokat ápoltak a helyi arisztokráciával.
A helytartóval fenntartott személyes jó viszony a római igazgatás nem egy ridegségét enyhíthette, és hasznos volt helyi vitákban. De még Cicero is a maga bármely rómaiét felülmúló görög műveltségével azt ajánlotta fivérének, hogy mint Asia tartomány helytartója, legnagyobb óvatossággal kezelje a helybeli görög vezető társadalmi réteggel fenntartott kapcsolatát (Epistulae ad Quintum 1).


Júdeában minden politika előbb-utóbb valláspolitikává színeződött, ezért a helytartó és a zsidó lakosság, akár a nemesség, akár a nép kapcsolata még, bonyolultabb volt. Mind Pilátus, mind négy vagy öt elődje a hadseregben haladt fölfelé a lovagok számára kijelölt, Augustus idején kialakult pályán. A pályafutás csúcspontja a prefektusi méltóság volt. Az ide feltörekvők nagy gyűjtőmedencéi az itáliai városok, bennük a vagyonos felső rétegek voltak; a pályázóknak legalább 400 000 sestertius vagyonnal kellett rendelkezniük.
Gyakran már a nevek is elárulták, hogy viselőik nem tartoznak Róma városának szenátori nemesei közé. Az oszk nevű Pontius család ősi fészke Samnium volt. A szokatlan Pilátus személynév mindössze két szicíliai feliraton fordul még elő (Corpus Inscriptionum patinarum; Szirakuza és Amerina).

A zsidó vallás iránt széles körben hiányzott a iiirgértés, bár igaz, hogy Marcus Agrippa lovag, Augustus legfőbb segítőtársa nagyon tisztelte. Ám o kivételes alakja a római felső társadalmi rétegek, amely leginkább csak elzárkózott a zsidóktól, gúnyolta vagy lenézte őket. Augustus megdicsérte unokáját, Gaiust, amiért az csak elvitorlázott Júdea mellett, s nem tisztelgett a jeruzsálemi templomnak, nem úgy, mint Agrippa, aki ezt megtette (Suetonius: Augustus 93).

Tiberius idején még tovább romlott a viszony, mert a rómaiak attól tartottak, hogy a zsidó vallás erősen terjeszkedhet a római rovására, s ez társadalmi változásokat is gerjeszthet. Ez a nézet határozta meg Pilátus és a zsidóság viszonyát is. Tiberius nem antiszemitát küldött Júdeába, csak épp egy olyan katonaembert, aki mindenkor a római érdeket mérlegelte legelőször, és kész volt azt a zsidó érzékenységgel szemben is érvényre juttatni.
36-ban bekövetkezett felmentése is bizonyítja, hogy nem tartozott azok közé a helytartók közé, akikben a császár nagyon bízott, és akik előbb-utóbb ellustultak a maguk tartományában (Tacitus: Annales 3).

Ha másképp lett volna, Tiberius nem hagyta volna meg tíz évig hivatalában, még ha az ő idejében általában hosszabbak is voltak a szolgálati idők. Hamis az a nézet, hogy Pilátus az állítólag különösen zsidóellenes Seianus pretoriánus prefektus embere lett volna más helyen. De úgy tetszik, hogy Pilátus elődei diplomatikusabbak voltak nála, s ezáltal számos bonyodalmat elkerültek.
Philo és Flavius legalábbis nem tud olyan összecsapásokról, mint amilyenek Pilátus idején előfordultak. És Pilátus merevsége más provinciában kevesebb panaszt váltott volna ki, mint az oly érzékeny Júdeában.

Már első jeruzsálemi látogatásakor felháborodás tört ki, mert kohorszait hadi jelvényeik alatt vonultatta be a városba. Azt tette, ami a birodalom egyéb részeiben magától értetődő szokás volt: az egyes csapattestek signái, köztük Augustus óta a császárokat és családjuk tagjait ábrázoló imagines, a római egyeduralmat demonstrálták, és a katonák kultikus tiszteletének voltak tárgyai.
Pilátus azt hitte, hogy elegendő tekintettel lesz a zsidó képtilalomra, ha a csapatokat éjidőn vonultatja be, és a hadi jelvényeket beburkoltatja. Több udvarias engedmény nem lett volna helyénvaló, ama régi tapasztalat szerint, hogy a helytartó akkor cselekszik helyesen, ha helytartói működése kezdetén keménységet tanúsít (Tacitus: Agricola 18, Annales 12).

Görög és szamaritánus katonái alighanem örülhettek, hogy most aztán megmutatták a gyűlölt zsidóknak, kicsodák. Amikor a vallásgyalázás miatt támadt fölháborodás Jeruzsálemből átterjedt az egész országra, Pilátus eleinte nem törődött vele. Csak akkor engedett, amikor arról kellett döntenie, hogy tömegmészárlásba fojtsa-e cezareai palotája elé gyűlt, halálra kész zsidók ellenállását (Flavius). Ez az ár túl nagynak és vészterhesnek tűnt, mert a római birodalmi igazgatás legfőbb célját, a tartományi békét, egyben Pilátus személyes helyzetét veszélyeztette volna.
Philo világosan kimondja ezt egy második incidens kapcsán, amely nemcsak változata az elsőnek, mint többen hitték: Pilátus Tiberiust istenítő feliratú aranytáblákat állíttatott fel Heródes jeruzsálemi palotájában, amit újfent tiltakozás következett, ő pedig ismét nem akart engedni. Zsidó főemberek azonban figyelmeztették, hogy ezzel fölkelést provokál. Az pedig egykönnyen átterjedhetett volna a szomszédos tetrarchiákra, ezért Antipas és Philippus tetrarchák is sürgették Pilátust, hogy csillapítsa a feszültséget.

Philo szerint csak akkor engedett, miután a zsidók írásban Tiberiushoz fordultak, és a császár ráparancsolt, hogy vonuljon vissza (Legatio ad Gaium). Emlékezzünk a zsidók fenyegetőzésére Jánosnál (19, 12):
„Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja." De Philo is, az evangélista is ékesít, az igazsághoz Flavius jár közel: szerinte egyetlen császár se volt olyan nemtörődöm, mint Tiberius, aki követségek küldését halogatta, helytartókat nem váltott föl időben, és pöröket késleltetett. Ez a kritika Tiberius uralkodásának második felére igaz, amikor a császár Capriba tette át a székhelyét, és a birodalmi közigazgatás nehézkesebbé vált, noha nem hanyaggá, mint Suetonius állítja (Tiberius 41). A császár Kr. u. 26-ban vonult vissza Capri szigetére, abban az évben, amikor Pilátus átvette Júdea igazgatását.

A viszonyt a zsidó nép összes rétegében vallási konfliktusok terhelték. Már amikor a zsidók a hadijelvények ellen tiltakoztak, egységes volt a papi nemesség és a nép - erről Flavius szándékosan hallgat, mint ahogy arról az összecsapásról is, amely a jeruzsálemi papi rendet érintette közvetlenül. A templom pénztárát a papság kezelte, s amikor Pilátus egy vízvezeték építésére pénzt követelt a temploméból, a papok tiltakoztak. Ebben az esetben alighanem azért sikerült a helytartónak a maga értelmes szándékát érvényre juttatnia, mert az ellenfelek frontja kevésbé volt zárt, mint a vallási tárgyú viták során.
Philo azt is szemére veti Pilátusnak, hogy személyes haszonra törekedett; az egyik pénzforrásról még szót fogunk ejteni. Holott Pilátus sem tett egyebet, mint jóformán valamennyi helytartó: jócskán gyarapította évi jövedelmét, amely föltehetőleg 200 000 sestertius lehetett. Tiberius nem kárhoztatta a helytartók ilyen irányú törekvését. Csak akkor rendelt el utólagos pert, ha valamilyen túlkapás a tartomány anyagi romlásával fenyegetett.
A jó pásztor, ajánlotta helytartóinak, megnyírja a birkáit, de nem nyúzza le az irhájukat (Suetonius: Tiberius 32). A Pilátus építtette cezareai Tiberieum és az 1961-ben meglelt kőbe vésett felirat bizonyítja, hogy Pilátus mindenben hű volt császárához.

Pilátus végzetét nem a szent zsidó hagyományok megsértése, a főpapok jogaiba történt beavatkozásai, a korrupt adópraktikák okozták, de még egy, a Galileában megesett véres incidens sem, amelyre Lukács utal (13, 1). Csak amikor 36-ban Szamáriá-ban levert egy messianita népmozgalmat, és - alighanem először, amióta hivatalába lépett - nagyobb számú foglyot kivégeztetett, kényszerítette lemondásra Vitellius szíriai helytartó, s arra, hogy álljon Rómában Tiberius elé (Flavius).
Philo általánosságban hangoztatott vádja, hogy Pilátus sok foglyot ítélet nélkül megölt (Legatio ad Gaium), szaniariai magatartásán alapulhat. Ott és akkor Pilátus szintén maga ellen ingerelte a nemességet és a köznépet, Vitellius pedig a szamaritánus főembereknek engedett. Rómából nézve az ilyen események csak helyi csetepaték voltak, ezért a fővárosi összegzés iigy szólt, hogy Júdeában béke honolt Tiberius ide-16n (Tacitus: Historiae 5).

A Jézus perében bekövetkezett fordulat első pillantásra emlékeztet Pilátus vereségeire a hadi jelvény-, majd az aranytábla-vitában és majdani leváltatása okára is, amidőn ismét meg kellett hajolnia a papi nemesség és a nép koalíciója előtt. Vagy nem, az említett okok ismeretében inkább azt hinnünk, hogy egy már Márk idején létezett, efféle eseteken alapuló hagyomány az ok, s ez magyarázza a per megkívánt, egyben hihető kimenetelét? Mert Jézus ügyét Pilátus szemszögéből össze sem lehetett hasonlítani a római és császári maiestas szimbólumai miatt támadt vitával, a tömeges kivégzések és fenyegető népfölkelés ügyével. Miért is cselekedett volna másként Pilátus, holott meggyőződött Jézus politikai ártalmatlanságáról, és a keresztre feszítés után ezt csak tovább erősítette a galileai ember híveinek egy kicsi és megrettent csapata? Csak a tanítványok és az első keresztény gyülekezetek tulajdonítottak súlyos jelentőséget a pernek. Pilátust legkevésbé sem lehetett a „Jézus helyett Barabbást" követeléssel zsarolni.
A per történeti végkifejletében végképp nem lehetett szerepe a zsidó népnek. Pilátus és a nép itt elsőül idézett szembesülése ugyanolyan történelmietlen, mint az ezt követő párbeszéde a vádlottal, ugyanakkor ez semmiképp sem csökkenti a jelenet már említett sok évszázados hatását.

Azt gyaníthatnánk, hogy Pilátus eleve engedett a főpapoknak, mert nem volt érdemes összetűznie velük egy galileai peregrinus miatt. De ezt a gyanút nyomatékosan cáfolja az evangélisták előadása, és amit Pilátusról tudunk, az nekik ad igazat, ha nem a zsidók felől nézzük. A helytartó olyan férfiúként jelenik meg, aki inkább gyakorolta véres végletig is a római iusititiá-t, mintsem olcsó kompromisszumra hajlott volna.
A legkisebb alattvaló jogát is biztosítani: ez volt a tartományi kormányzás eszménye, ezt dicsőítette Cicero (Epistulae ad Quintum 1), ezt iparkodott megvalósítani Augustus, mint az 5. Kürené-ediktumából kiviláglik. Az evangéliumok sem kételkednek Pilátus bírói gondosságában. Mindez visszafordítja a figyelmet a per első részére, Pilátus és Jézus párbeszédére.



Klaus Rosen