XXVIII Maius MMXVII AD

Róma és Júdea

Amikor a görög Heródes, a római hűbéres király Kr. u. 4-ben meghalt, Augustus megfelelt végrendelkezésének, és hatalmát megosztotta három fia között. Az ország legnagyobb részét, Júdeát, Szamáriát és Idumeát Arkhelaosz kapta, noha nem királyi, hanem etnarchai méltósággal.
Heródes harminchárom évig uralkodott, de politikai és gazdasági sikerek birtokában sem tudta az egész zsidóságot dinasztiájához békíteni. Emiatt halála után azonnal, még mielőtt Augustus a végrendeletét megerősítette volna, Júdeában és Szamáriában felkelés tört ki. Főleg a Galileai Júdás vezette és a köznépben hívekre talált legjelentősebb mozgalomban keveredett össze a Heródes fiai és Róma elleni indulat a vallásos-messianisztikus és szociál-forradalmi célokkal.

A Heródes-dinasztiát a társadalom felső rétege is elutasította, Galileai Júdásról és más mozgalmi vezetőkről azonban úgy vélte, hogy távlati céljuk veszélyes játékot indít el, s az a térség nyugalmára veszélyes lehet. Legjobb ellenszernek az látszott, hogy Róma vonja tartományi igazgatása alá a területet. De Augustusnak hiába javasolta ezt egy zsidó küldöttség, mert akkor a császár Heródes fiaival tárgyalt. Csak egy következő küldöttség kérését teljesítette tíz év múlva, miután Arkhelaosz addigra sem tudott békét teremteni az uralma alatt álló területen.
A császár Kr. u. 6-ban megfosztotta székétől, majd Júdea és Szamária élére egy praefectus Judaeae-t rendelt. Provinciái megszervezésében és igazgatásában Róma mindig szívesen használta föl a honi arisztokráciát. A zsidó felső réteg javaslata megfelelt ennek a politikának, hiszen ez a réteg papi nemesekből és nagybirtokosokból állt, és a zsidóság szadduceus irányzata felé hajlott.

A nép ellenállása újabb lökést kapott, amikor Publius Sulpicius Quirinus szíriai helytartó még ugyanabban az évben bevezette az első tartományi cenzust, és a földadót, a tributum soli-t megtetézte a fejadó, a tributum capitis. A szigorúan vallásos réteg, így a farizeusok szerint is az évi egy dénár fejadó sértette azt a törvényt, amely úgy szól, hogy Istenén kívül más úrnak senki meg ne hajoljon.
Joázár Róma-barát főpap megbékíteni igyekezett volna a konok tiltakozókat, de fáradozása eredményeként csak tekintélyét vesztette el mindenestül, annyira, hogy a rómaiak már semmi hasznát sem látták, Quirinus le is tette tisztéből. Utóda, Annás 10 évig (Kr. u. 6-15) viselte a főpapi tisztet, veje, Kajafás pedig 20 évig; ők ebből is láthatóan jól idomultak a helytartókhoz, akik korábban attól sem riadtak vissza, hogy esztendőnként váltsanak le és nevezzenek ki főpapokat.

A fejadó botránykő maradt, s ha rossz volt a termés, főleg a szegényebb népréteget súlyosan megterhelte. 17-ben Szíria és Júdea Rómához folyamodott az adó csökkentése ügyében: hogy sikerrel-e, nem tudjuk (Tacitus: Annales 2).
A feszültség nem enyhült, és ismételten fölléptek férfiak messianisztikus, szociál-forradalmi és Róma-ellenes jelszavakkal, hívek gyűltek köréjük, s némely mozgalom már a banditizmus határát súrolta. Vezetőik szívesen nevezték magukat királynak, de a rómaiak és a zsidók közül sokan csak rablóknak (lésztai) ítélték őket. Flavius így említi meg összefoglalólag ezeket a mozgalmakat:
„Júdeában gyakori volt a fosztogatás, a nép vaktában fölcsapott egy-egy királyi névvel kérkedő és a közösség kárára hadba vonuló vezér hívének; ezek a csapatok a rómaiaknak csak kevés kárt okoztak, honfitársaikat viszont halomra öldösték." Efféle „király" lehetett a „lator" Barabbás is, aki felkelést szított Jeruzsálemben, gyilkosságot követett el, s ezért került Pilátus börtönébe.

Néhány farizeus egyszer már csapdát állított Jézusnak, hogy a rómaiak kezére adhassa: kifüleltették véleményét, hogy szerinte szabad-e a császárnak adót fizetni. Abban bíztak, hogy Jézus majd amolyan „királynak" bizonyul, és mint a többi, ki akarja használni a tributum capitis okozta zúgolódást. Lukács aztán pontosan megfogalmazza a főpapok Jézus „király" ellen Pilátusnál emelt vádját: „Úgy találtuk, hogy ez fölforgatja nemzetünket, és megtiltja adót adni a császárnak, és magát fölkent királynak mondja."
Sem Lukács, sem szavuk hihető tanúi nem olvasták a politikai üzelmekről szóló írásos vádat, amelyet pedig a főpapok alighanem átadtak a vád szóbeli közlésekor. A legfőbb vádat megtudni persze még az utóbb a keresztre függesztett felirat se volt szükséges: aki látta Jézust megkötözve, útján a pretóriumba, és ismerte Júdea politikai viszonyait, s azt is tudta, hogy nincs olyan római helytartó, aki tartománya vallási viszályaival törődne, hacsak azok nem fenyegetik a közrendet, annak nem lehetett kétsége a tárgyalás alapjául szolgáló vád felől.

Ugyanilyen biztos volt, hogy Pilátus tüstént meg fogja vizsgálni a felségárulás vádját, már csak azt is földerítendő, vajon a nép mekkora körében hatottak Jézus tanai. A provincia biztonsága, Pilátus személyes biztonsága is múlhatott ezen. Egyik evangélista se bizonytalan abban, hogy mekkora gondossággal firtatta Pilátus a főpapok vádjának megalapozottságát.
A szinoptikusoknál kétszer, János szerint éppenséggel háromszor vallatja Jézust. Ebbeli szívós alapossága, mint még látni fogjuk, beleillik a hivatali munkásságáról általában alkotható képbe. Az evangéliumokból kicseng a római jogrend iránti nagy tisztelet; ezt a rendet más tartományok-beli, az evangélistáknál csak kevéssel fiatalabb kortársak is dicsérik, így Plutarkhosz (De fortuna Romanorum) és Krizosztomusz Dio (Oratio 41).

Gondos bírónak persze egykettőre látnia kellett, hogy a Jézus elleni politikai vád mennyire alaptalan. Ahány bandavezér királlyal és lázadóval Pilátusnak addig dolga volt, az mind igencsak elütött Jézustól. Ebben a helytartó törvénytudó, szokás szerint mellette ülő konzíliumi tagjai is egy véleményen voltak (Ap. Csel. 25, 12).
Az evangéliumok nem említik, csak Lukács iktatja be egy később kitalált részlet formájában, hogy Heródes Antipas, Galilea tetrarchája, és mint ilyen, Jézus tartományi ura a vádlott ártatlan voltát tudatta Pilátussal. Máténál Pilátust feleségének fiktív kérése erősíti meg nézetében.
Ha a praefectus Judaeae valamelyik adószedőjét kérdezte volna meg - hiszen Jézus többször is találkozott jó egyetértésben adószedőkkel, meg is szólták ezért szigorúan vallásos zsidó testvérei (Márk 2, 15-17; Máté 11, 19; Luk. 15, 1-2) -, akkor bármelyiktől ugyanúgy megtudta volna, hogy a Mester lojális alattvalója a császárnak, még a fejadót sem helyteleníti, sőt egyszer elfutott egy nagy sokaság elől, amely az egyik kenyérszaporítás után királyává akarta megtenni. (Ján. 6, 13-15)

A helytartó azonban maga is átlátott a főpapok taktikáján, és aligha lepődött meg azon a tényen, hogy a Jézus elleni vád mögött nem áll egyéb, mint a megrögzött zsidó vallási viták egyike. Márk és Máté szerint „tudja vala, hogy irigységből adták őt kézbe a főpapok". Nem kellett Szókratészra és polgártársainak gyilkos irigységére emlékezni (Platón, Xenophón Apologiái), nem tették ezt sem az evangélisták, sem Pilátus.
Emberi tapasztalat is megtanít arra, hogy hány ilyen pert szült irigység, és bizonyítják ezt jól ismert görög és római perbeszédek, mint Lüsziasz Oratiója vagy Cicero beszédei (pro Cluentio, pro Sulla). Jeruzsálemben sem volt ez másképp, mint Rómában és Athénban.

Josephus Flavius honfitársai egyik bűnére célzott, amikor saját magáról írta: „Harmincéves lehettem, olyan korú, amelyben még annak is nehéz az irigység szülte hamis vádaskodást kerülnie, aki különben sosem álnok..."

A per idején Jézus szintén harmincas korú.




Klaus Rosen