XXIII Februarius MMXVII AD

A kivégzés oka

A párbeszéd féloldalas, mert a szinoptikusoknál a vádlott csupán két szót mond. Pilátus megnyitja a tárgyalást, azaz a perrendi gyakorlat szerint kérdő formában közli a vádat:

„Te vagy-e a zsidók királya?"
Jézus felel: „Te mondod."

A rövid válasz többértelmű. Lehet egy körülírt igen, lehet annak megkerülése: „Te sejteted királyvoltomat, nem én." János majd így idézi szintén a két szót, hogy bővíti, kettős értelmezési lehetőségét megtoldja Jézus ama kijelentésével, hogy az ő országa nem e világból való.
Találóbban állítják a szinoptikusok, hogy Jézus a továbbiakban csak hallgatott. Pilátus hasztalan igyekszik rábírni, hogy az oly nyilvánvalóan hamis vádról nyilatkozzék. A vád a vádlott egyéniségéhez, megjelenéséhez sem méltó, és semennyire sem mindahhoz, amit Pilátus afféle zsidó „királyokról" tud.

A kihallgatás tehát a vitapárbeszédek alapmintájára szorítkozik: Jézus tanítványai épp elég ilyen vitát éltek meg, amelyben a kérdező cselt akart vetni Jézusnak, ehelyett meglepő, meghökkentő, elbizonytalanító vagy felbosszantó választ kapott. Aki sosem volt ilyen párbeszéd fültanúja, de ismerhette Jézust, az is arra számíthatott, hogy a helytartói kihallgatás vége nem lehet más. Ám Márk és Máté csak azt írja, jóindulatúan megítélve Pilátust, hogy a helytartó „csodálkozzék: Valójában azonban a vádlott magatartása a helytartóval szembeni ellenszegülésnek, contumaciá-nak minősült.
Ha bármely vádlott nem felelt a bíró kérdéseire, akkor egyértelműen a contumacia fogalma alá tartozó cselekményt követett el. Tartományi lakosokat, tehát nem római polgárokat, azaz fellebbezési joggal nem bírókat a helytartók ellenszegülés címén halálra ítélhettek. Még a puhább fából faragott Plinius is megtette ezt Bithyniában 112 táján mint helytartó.

Tartományi lakosokat hallgatott ki, akiket polgártársaik keresztény hitvallásukért följelentettek. Többször felszólította a vádlottakat, hogy tagadják meg keresztény hitüket, és halálos ítélettel is megfenyegette őket, ha el nem állnak ostoba konokságuktól. Igazában örömest szélnek eresztette volna őket, s aki megfelelt a felszólításnak, azt fel is mentette, de egy csoport kitartott hitében, nem volt rábírható, hogy megtagadja, ezért Plinius kénytelen-kelletlen kivégeztette, valószínűleg keresztre feszíttette a makacskodókat: contumacia címén.

Keresztény voltuk, az eredeti vád már nem számított. Plinius így számol be Traianus császárnak: „Nem volt kétségem afelől, hogy makacsságukért és hajlíthatatlan ellenszegülésükért mindenképpen bűnhődniük kell, valljanak bár akármilyen hitet." (Epistulae 10)
Traianus egyértelműen helyeselte Plinius döntését, mert a helytartó a császár képében jár el, és ami contumacia az egyikkel szemben, az contumacia a másikkal szemben is. Plinius és Traianus levélváltása megadja a választ Jézus perének kérdésére.

Az evangéliumok is egyetértenek abban, hogy Pilátus legszívesebben szabadon bocsátotta volna Jézust. A vádlottnak a bíró ismételt kérdésére mindössze vissza kellett volna utasítania a láthatólag hazug vádat, hogy a zsidók királya volna. Jézus azonban nem tanúsított ilyen készséget Pilátus iránt, kitartóan hallgatott, és hallgatásával megvalósította a contumacia bűncselekményét.
Ennek enyhébb büntetése a testi fenyíték lett volna, evvel akarhatta jobb belátásra bírni a vádlottat Pilátus - Lukács szól a fenyítésről (23, 16; 22), de indítékáról nem -, Jézus azonban eljátszotta az enyhítés előnyét, mert akkor is hallgatott, amikor Pilátus katonái megostorozták, és csúfondárosan a zsidók királyának nevezték. A perdöntő lényeg Jézus hallgatása volt. Erre az ószövetségi példaesetek sem adnak magyarázatot. János értelmezni próbálja ezt a hallgatást, de be kell érnünk a szinoptikusok pontos leírásával.

Még három, a peren kívüli érv szól amellett, hogy Pilátus contumacia címén végeztette ki Jézust:

a) Több szerző furcsállja, hogy az evangéliumok nem szólnak Pilátus valamilyen szabályszerűen kihirdetett halálos ítéletéről. Helyesen nem szólnak: nem volt ítélet, mert a büntetőügy átváltozott polgárfegyelmi üggyé, s azt a Jézus hallgatása miatt felháborodott Pilátus egyszerűen lezárhatta egy dui eum-mal: „Vezessétek el."

b) Még furcsábbnak tűnt az, hogy az eljárás rendi, v ül gyorsan zajlott le, s alig maradhatott idő a tömeggel állítólag lefolyt vitára. Márk (15, 1) szerint Jézust mindjárt reggel, tehát hat óra tájban adták Pilátus kezére, és a harmadik órában, kilenckor feszítették keresztre. Ezt legkorábban már János említi (ti (19, 14), szerinte Pilátus a hatodik órában zárja le az eljárást, a sokaság elé állítva, majd a főpapok kezére adva a vádlottat.
Tény, hogy Pilátus és Jézus csak viszonylag rövid ideig állt egymással szemben, s a mintegy három órába olyan kísérő körülményt is bele kell számítani, mint a tolmácsolás, a tárgyalás idejét megrövidítő megostoroztatás, és számolni kell a keresztút idejével is.

c) A Megfeszített testét Pilátus még aznap, miután Jézus halála felől meggyőződött, kiadatja Arimateai Józsefnek, a szinhedrion nemesi rendű tagjának, hogy az eltemettesse (Márk 15). Ha felségsértésért ítélte volna el Jézust, későbbre halasztotta vagy megtagadta volna a holttest átadását: ez crimina laesae maiestatis esetében gyakran megtörtént. Ellenszegülést viszont értelmetlen lett volna halálon túl is üldözni.
Jézus contumacia címén történt kivégeztetésének tényét nem gyöngítheti végül az a vitatott föltevés, hogy a feje fölé a keresztre kifüggesztett „a zsidók királya" felirat hivatalosan és bárki számára láthatóan közölte a kivégzés okát.
Márk idézi e szavakat (15, 26), s ezek, úgy tetszik, az egyetlen írásos bizonyítékot említik a passióleírásban; kis eltéréssel a többi evangélista is megismétli őket. Márk az írás szövegéről szigorúan véve csak ennyit mond: „És a feliratra az ellene emelt vádíratott (kai én hé epigraphé tés aitiasz antú epigegramme-né).

A Márk evangéliumában a továbbiakban már nem használt aitia szót, amelyet Máté is használ,
Luther óta általában véteknek fordítják, ám az aitia jelentése kárhoztatás, és ez ismét a vádra utal, a per menetéhez híven még mindig nyitva hagyva a kérdést, vajon igaz volt-e a vád.
Márk nem mondja meg, hova helyezték el a feliratot, a fenti mondata sajátosan elszigetelve áll szövegében. Mivel az egész rész mellérendelően sorolt és jórészt és-sel (kai) kezdődő mondatokból áll, a kereszt (sztaurosz) szót sem szükséges az előtte álló mondatból - és keresztre feszítették (kai esztaurószan) - emebbe átemelni (a 15, 25 egyébként szó szerinti, ezért talán nem is eredeti ismétlése a 15, 24-nek).
Csak Máté, Lukács és János következtet utóbb Márkból arra, hogy a feliratot Jézus feje fölé erősítették a keresztre. Szemük előtt lebeghettek más keresztre feszítések, amelyek során előfordulhatott ez a gyakorlat, a kivégzés e módjának gyakorisága folytán igen könnyen erre lehet következtetni. Adalék ilyen esetekről nincs.

Létezett viszont az a szokás, hogy nyilvánosan végrehajtott büntetések vagy kivégzések alkalmával a menetben egy titulus-t, feliratot is vittek, nyilvánvalóan rúdon: ez megnevezte a bűnös bűnét (Cassius Dio 54; Suetonius: Caligula 32, Domitianus 10). Erre gondolhatott Márk. Az eszközt kényre-kedvre használták azért, hogy a vétkes szégyenét még fokozzák vele.
Jézus esetében a katonák fokozni iparkodtak a szégyent, a megkínzatás során csúfondárosan a zsidók királyának nevezték a vádlottat. Pilátus bírói eljárásához már nem kellett a titulus, legföljebb azért volt mégis szükség rá, mert Jézus nem utasította vissza ezt a vádat. A főpapok és írástudók a csúfolódást átvették a katonáktól (Márk 15, 31-32). Pilátus döntésének jogi alapjához azonban ezeknek a kísérőjelenségeknek nem volt közük. A titlosz, azaz titulus csak Jánosnál ad hivatalos színezetet, amikor ő ezt a szót használja az epigraphé helyett, azt írva, hogy a feliratot Pilátus írta és erősíttette héber, latin és görög nyelven a keresztre. János még bővíti is Márk semleges közlését egy szóváltással, amely Pilátus és a főpapok közt zajlott volna le a felirat szövege dolgában (19-22).
Pilátus válasza: „Amit írtam, megírtam." Ezt az evangélista saját tudomása alapján vette le, amely szerint a helytartó által bírói széké-1 ni1 adott nyilatkozat „ítélet, amely, egyszer felolvastatván, többé egyetlen betűvel sem toldható vagy rövidíthető meg, hanem úgy, ahogy előadatott, fölvétetik a tartomány levéltárába (Apuleinus: Florida 9).

Végezetül még ama Barabbás történelmi létezésének kérdése marad, aki akaratlanul is döntő szerepet játszott a passióban. Hogy ez az „Abbás fia" és akár még a Jézus nevet is viselte talán, mint a hagyományok egyik oldalága állítja, azt nincs miért kétségbe vonni. Márk (15, 7) és Lukács (23, 19) szerint egy jeruzsálemi felkelés és egy más felkelésekkel közösen elkövetett gyilkosság miatt ült a rómaiak tömlöcében; János egyszerűen latornak nevezi (18, 40). A közlések együtteséből azt lehet gyanítani, hogy olyasféle „rablókirály" lehetett, amilyenekről Flavius ír.
Barabbás ugyanazon a húsvéti ünnepen szabadult a tömlöcből, amikor Pilátus Jeruzsálemben törvényt tartott, és Jézus ügyében mint bíró eljárt. Nem lett volna szokatlan eset, ha Barabbás amnesztiája mögött megvesztegetés állt volna. Akkoriban ott nem zárta ki egymást a szigorú bíráskodás és a közben odatartott tenyér. A júdeai helytartók rájöttek, hogy a viszonylag szegény tartományban bevételi forrás a váltságdíj.

Antonius Felix helytartó az Apostolok Cselekedetei (24, 26) szerint a foglyul ejtett Pál apostollal éreztette, hogy pénzen megvásárolhatja szabadságát. Egyik utóda, Albinus csapatostul is szélnek eresztett váltságdíjért rabokat, nem szabadultak viszont mások, mert nem volt pénzük (Flavius).
Kezdettől fogva szinte kínálkozott, hogy Jézus és Barabbás oly eltérő, de Pilátus pretóriumában egymást keresztező sorsát ellentétpárba állítsák. A rabló és gyilkos megszabadult, ugyanakkor az igaz Messiás kínt szenvedett és meg kellett halnia. Mindketten a helytartó hatalmában voltak, s az egyikük elbocsátása, másikuk kivégeztetése közt oksági kapcsolatot létesíteni már nem állt sokból.

A történész a szálakat kibogozva, és a per tényleges lefolyását újból nyomon követve, a zsidó népet ért igazságtalanságot segít jóvátenni, és cáfolni oly gyakran hangoztatott állítólagos vétkességét Jézus halálában. Ám, ha a történetíró megállapítja, hogy Jézus megfeszíttetésének közvetlen alapja Jézus contumaciá-ja volt, megállapítása nem csökkenti a passió vallási jelentőségét. Hogy Jézus miért hallgatott olyan konokul, az az ő titka volt, amelyet magával vitt a sírba. Harmadnap válaszolt, amikor feltámadt.



Klaus Rosen