XIX October MMXVII AD

Jézus perének eseményei.

Jézus „bejárta a városokat és falvakat, prédikált és hirdette Isten országának evangéliumát” A nép „álmélkodott tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók és farizeusok”.
Csodatettei láttán még inkább álmélkodtak, „és magasztalni kezdték Istent, hogy embernek ekkora hatalmat adott”. Jézus kivételes hatalmát és páratlan népszerűségét látva a farizeusokat irigység töltötte el. Ezt az irigységet ismerte fel Pilátus is Jézus vádlóiban: „tudta ugyanis, hogy irigységből állították eléje”

Rendkívül irritálta a farizeusokat, hogy Jézus tőlük eltérő módon értelmezte a mózesi törvényt: a betű szerinti értelmezés helyett a törvény szellemére, a vallásos lelkületre helyezte a hangsúlyt. A poharak és korsók tisztán tartásától például sokkal fontosabbnak tartotta a lélek tisztaságát. Számos kérdésben határozottan szembehelyezkedett a hagyományos zsidó morállal: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat [azaz honfitársadat] és gyűlöld ellenségedet [vagyis az idegeneket]! Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket”

Jézust irigy ellenfelei – fondorlatos kérdésekkel – számos alkalommal megpróbálták kényelmetlen helyzetbe hozni a nép előtt. A názáreti tanító azonban minden kérdésre páratlan bölcsességgel válaszolt, s így az ellene irányuló támadások csúfosan meghiúsultak. A felsült farizeusokat „esztelen harag szállta meg”.
Haragjukat jócskán fokozta, hogy Jézus a beszédeiben kíméletlen kritikát fogalmazott meg velük szemben: nyilvánvalóvá tette bűneiket, leleplezte képmutatásukat, rámutatott arra, hogy kijátszák a törvényt. Ezek után már csak azon tanakodtak, „hogyan okozhatnák vesztét” Jézus folyamatosan növekvő népszerűsége a főpapokat is egyre jobban aggasztotta.

A farizeusokkal és a nép véneivel együtt tanakodni kezdtek: „Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát művel. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak és elpusztítják szentélyünket és népünket”.
A főpapok tehát attól tartottak, hogy a Jézust messiásként tisztelők vallási lelkesedésükben fegyvert ragadnak a rómaiak ellen, akik válaszul kegyetlen mészárlást rendeznek a nép körében, a vallási vezetőket pedig menthetetlenül áltják, s minden korábbi előjoguktól megfosztják.
E félelemnek volt némi alapja, hiszen a zsidók többsége politikai messiást várt. Maguk az apostolok is így gondolkodtak. Az Apostolok Cselekedetei szerint feltámadása után – megdöbbentő ostobasággal – ezt kérdezték Jézustól tanítványai: „most állítod helyre Izrael országát?.

A hivatalban lévő főpap, Kaifás ezért megjegyezte: „jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon” . Vagyis inkább haljon meg Jézus ártatlanul, minthogy lázadás robbanjon ki miatta, ami Izrael pusztulását idézné elő. Ettől a naptól fogva „határozott szándékuk volt, hogy megölik őt”.
Jézus halálát csak egyféleképpen érhették el: ha letartóztatják és hamis politikai vádak alapján halálra ítéltetik a római helytartóval. A zsidó hatóságok ugyanis a rómaiak uralma idején halálos ítéletet nem hozhattak, s így jogszerűen senkit sem végezhettek ki. E jogfosztottságukra Jézus vádlói is utalnak Pilátus előtt: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk”.

Kivételt csak a templom megszentségtelenítésének bűntette képezett: ebben az esetben a zsidók a rómaiak külön felhatalmazása alapján megölhették a bűnelkövetőt. Minden egyéb esetben kizárólag a helytartó hozhatott végrehajtható halálos ítéletet. Amikor Júdás árulása folytán a főpapok tudomást szereztek arról, hogy hol foghatnák el Jézust a nép tudta nélkül, azonnal kiadták szolgáiknak a letartóztatási parancsot.

A letartóztatást a jeruzsálemi templomőrség valószínűleg a keddről szerdára virradó éjszaka foganatosította. Az az általános nézet, amely szerint Jézust csak nagycsütörtök este fogták el, minden bizonnyal téves, hiszen a passió eseményei egy fél nap alatt nem játszódhattak le, a keresztre feszítést pedig legkésőbb péntek délben végrehajtották.
A passió többnapos időtartamára utal többek között a Didaszkália című ősi egyházi rendtartás is, melynek fejezete a szerdai böjtöt Jézusnak a keddről szerdára virradó éjszakán történt letartóztatásával indokolja. Jézus letartóztatásában római katonák nem vettek részt. Római katonákat ugyanis csak a helytartó mozgósíthatott.
Jól kitűnik ez abból a jelenetből, amikor a főpapok arra kérik Pilátust, hogy katonáival őriztesse Jézus sírját. Mint tudjuk, a helytartó e kérést határozottan elutasította, mondván, „van őrségetek, menjetek, őrizzétek ti, ahogy tudjátok”. Ha Jézus letartóztatását Pilátus rendelte volna el – ahogy azt számos kutató állítja –, akkor a helytartónak pontosan tudnia kellett volna a letartóztatás okát, sőt, azt ő magának kellett volna meghatároznia. Ebben az esetben pedig Pilátus nem kérdezte volna meg a Jézust neki átadó főpapoktól: „Milyen vádat emeltek ez ember ellen?”.

A templomőrség tagjai foglyukat először Annás, majd Kaifás főpap házába hurcolták. Felmerül a kérdés, hogy a főpapok miért nem vitték Jézust hamis vádjaikkal egyből Pilátus elé? Miért folytattak le ellene előbb egy zsidó pert, ha már úgyis eldöntötték, hogy halálra adják őt? A főtanács előtti tárgyalásra véleményem szerint azért volt szükség, mert a testület tagjainak nem volt egységes az álláspontja Jézussal kapcsolatban. Egyesek valószínűleg hisztérikus gyűlölettel követelték Jézus meg-gyilkolását.
Nyilvánvalóan voltak azonban olyan tanácsosok is, akik szimpatizáltak a názáreti mesterrel.
Ezen utóbbiak feltehetőleg nem egyeztek bele abba, hogy Jézust az ügy alapos kivizsgálása nélkül – hamis politikai vádakkal – a helytartó elé állítsák. A főtanács egyik ülésén Nikodémus megjegyezte: „Elítél-e törvényünk valakit, anélkül, hogy kihallgatták volna és meggyőződtek volna arról, hogy mit tett?”. Lukács szerint Arimatei József sem értett egyet a Jézus elleni eljárással.

Az ügy szabályszerű kivizsgálásához valószínűleg mások is ragaszkodtak. János szerint „a tanácstagok közül sokan hittek benne, de a farizeusok miatt nem vallották be, nehogy kizárják őket a zsinagógából”. S a farizeusok sem voltak valamennyien Jézus ellenségei: egy részük – Nikodémushoz hasonlóan – határozottan Jézus pártján állt. Az evangéliumok szerint Jézus egyik szombati gyógyítása után szakadás támadt a farizeusok között. Egy részük így gondolkodott:
„Nem Istentől való ez az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban ellene vetették: „Hogyan tud bűnös ember ilyen csodákat művelni?”.

Jézust nyilvános működése során számos farizeus meghívta, hogy étkezzék nála, s Jézus e meghívásoknak eleget is tett. Amikor Heródes Antipász Jézus meggyilkolását tervezte, a készülő veszélyre néhány farizeus figyelmeztette Jézust. Láthatjuk tehát, hogy a farizeusok egyáltalán nem voltak egységes állásponton. A nézeteltéréseknek a főtanácson belül is jelentkezniük kellett.
A főtanácsban is bekövetkezett tehát az a szakadás, amit Jézus megjövendölt: „Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás közt: három kettő ellen és kettő három ellen” Ha a tanácsosok közül mindenki Jézus vesztét akarta volna, az ügyben zsidó bírósági tárgyalásra valószínűleg nem került volna sor.

A legbefolyásosabb tanácsos minden bizonnyal az öreg Annás volt, aki a főpapi tisztség betöltése után a fiait és a vejét, Kaifást segítette a legmagasabb pozícióba. Mintegy szürke eminenciás, ő mozgatta a háttérből az eseményeket. Először ő akarta kihallgatni Jézust, hogy pontosítsa és kiegészítse az ellene összegyűjtött vádpontokat. Jézus azonban visszautasította a főpap kérdéseit: „Én nyíltan beszéltem az emberek előtt. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam. Titokban semmit sem mondtam. Miért kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit beszéltem.” Jézus tehát megtagadta a vallomástételt.
Ezt megtehette, hiszen az ősi jogelv szerint „nemo tenetur prodere seipsum”, vagyis senki sem köteles önmagát felfedni, senki sem köteles saját maga ellen tanúságot tenni. Az egyik ott álló poroszló erre arcul ütötte Jézust: „Így felelsz a főpapnak?” – förmedt rá.
A poroszló ezzel súlyos szabálysértést követett el, hiszen a törvény tiltotta a vádlottak bántalmazását. Jézus a sérelmet nem hagyta szó nélkül: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?”

Pál apostol is határozottan tiltakozott, amikor a főtanács ülésén Ananiás főpap arra adott parancsot, hogy verjék őt szájon: „Megver még téged az Isten, te fehérre meszelt fal! Leülsz, hogy a törvény szerint ítélkezzél felettem, s aztán a törvény ellenére azt parancsolod, hogy üssenek meg?”. Miután Annás belátta, hogy felesleges folytatni Jézus kihallgatását, parancsot adott, hogy vigyék a foglyot Kaifás házába.
A főtanács Kaifás házában csak másnap, tehát szerdán reggel ült össze, mert a zsidó perjog tiltotta, hogy főbenjáró ügyet éjszaka tárgyaljanak. A Jézus vesztét akaró tanácstagoknak bizonyára sok fejtörést okozott, hogy hogyan bizonyítsák be azt az általuk konstruált vádat, mi szerint Jézus hamis próféta. Jézus egyik kijelentése megfelelő kiindulási pontnak tűnt számukra. Egy alkalommal ugyanis Jézus megjegyezte: „Bontsátok le a templomot, s én harmadnapra fölépítem azt”.

E kijelentést kissé átalakítva, kellő csalárdsággal úgy lehetett értelmezni, hogy Jézus le akarja rombolni a jeruzsálemi templomot, és egy másikkal akarja azt helyettesíteni, ebből pedig egyenesen következik, hogy hamis próféta, hiszen nem tiszteli a zsidó vallás központi intézményét. Az ötlet elfogadhatónak tűnt, Annáséknak már csak hamis tanúkról kellett gondoskodniuk, a zsidó jog szerint ugyanis tanúk nélkül senkit sem lehetett elítélni. Hamis tanúkat minden bizonnyal könnyen lehetett találni: jó pénzért bőven akadhatott jelentkező efféle szolgálatokra. Az Apostolok Cselekedetei szerint István diakónus ellen is villámgyorsan sikerült hamis tanúkat szerezni.
Az „egy tanú nem tanú” (unus testis nullus testis) elv bibliai eredetű: a mózesi törvények szigorúan tiltották, hogy bárkit is elítéljenek egyetlen tanú vallomása alapján. Márk szerint két hamis tanú a következő vallomást tette Jézus ellen: „Hallottuk, amikor kijelentette: Lebontom ezt az emberi kéz építette templomot, és három nap alatt másikat építek, amely már nem emberi kéznek lesz alkotása.”

A tanúk vallomása azonban „nem egyezett”. A zsidó perjog pedig rendkívül fontosnak tartotta a tanúk által előadott részletek pontosságát. A Talmud szerint minden egyes tanúnak meg kellett határoznia, hogy melyik napon, hány órakor, s hol történt a vádbeli esemény.
A vallomásoknak e részletekben is pontosan meg kellett egyezniük ahhoz, hogy bizonyítékként felhasználhatók legyenek. Jó példa erre az Ószövetségből Zsuzsanna története. A fiatalasszonyt két vén házasságtörésre akarta kényszeríteni. Mikor Zsuzsanna ellenállt, a vének zajt csaptak, és az odasereglő embereknek azt mondták, hogy rajtakapták Zsuzsannát egy férfival, aki azonban elfutott. Dániel ítélkezett az ügyben, s külön-külön kihallgatta a két tanút. Miután az egyik azt állította, hogy egy mézgafa alatt követték el a házasságtörést, míg a másik úgy nyilatkozott, hogy egy tölgyfa alatt történt az eset, Dániel rájuk bizonyította a hamis tanúzást.
A nép pedig a két vénet megkövezte. A mózesi törvények szerint ugyanis a hamis tanúknak ugyanazt a büntetést kellett elszenvedniük, mint amit az általuk megrágalmazott személy kaphatott volna. Az evangéliumok nem adnak hírt arról, hogy a Jézus ellen hamis tanúságot tevők bármiféle büntetésben részesültek volna. A vád mindenesetre – a felbérelt tanúk ügyetlensége folytán – összeomlott.

A tárgyalást vezető Kaifás nem hagyhatta, hogy a főtanács bizonyítékok hiányában felmentse Jézust, ezért esküvel kényszerítette vallomásra a vádlottat: „Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az élő Isten fia?” Minden Jézus válaszától függött: ha igennel felel, megpecsételi sorsát, ha viszont nemmel válaszol vagy egyáltalán nem felel a kérdésre, a főtanács szabadon bocsátja. S Jézus ekkor – a per folyamán először – megszólalt: „Én vagyok” – felelte. A főpap erre megszaggatta ruháját és felkiáltott: „Káromkodott! Mi szükség van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást!”.
Kaifás őrjöng, jelenetet rendez. Mindezt azért teszi, hogy a főtanács tagjait befolyásolja: tekintsenek el az eljárás folytatásától. Alaposan ki kellett volna vizsgálni ugyanis, hogy lehet-e Jézus a Messiás. Mert ha igen, ha ő a Messiás, akkor nem történt káromkodás. A Messiás joggal nevezhette magát a Magasságbeli Fiának.

A ravasz főpap színlelt őrjöngése elérte célját; kérdésére: „Mi a véleményetek?”, a tanácsosok egyhangúlag kiáltották: „Méltó a halálra!”. Ezt az egyhangúságot véleményem szerint úgy kell értenünk, hogy az álláspontjukat közlő tanácsosok mind egyetértettek, vagyis nem volt ellenvélemény. A Jézus pártján állók ekkor már – látva a többiek agresszivitását – a háttérbe húzódtak, s nem mertek véleményt nyilvánítani. A Jézus elleni agresszió odáig fajult, hogy a vádlottat „némelyek leköpdösték, aztán arcát letakarva ököllel verték”.
A törvényszék bíráinak a végső döntés meghozatalával várniuk kellett másnapig, mivel főbenjáró ügyet a zsidó perjog szerint nem lehetett egy nap alatt befejezni. Másnap, tehát csütörtökön „reggel a főpapok a vénekkel és az írástudókkal együtt, vagyis az egész főtanács döntést hozott”.

Jézust a főtanács bűnösnek találta, igaz, nem az eredeti vádban (hogy ti. hamis próféta), hanem istenkáromlás bűntettében. A többség véleménye szerint tehát Jézus halált érdemlő bűntettet követett el akkor, amikor Isten fiának vallotta magát. A zsidók ugyanis istenkáromlónak tekintették azt, aki önmagának isteni dicsőséget tulajdonítva egyenlővé tette magát Istennel. Ez az evangéliumok több részletéből is jól kitűnik. Az emberek egy alkalommal Jézus életére törtek, „mivel nemcsak megszegte a szombatot, hanem Istent is Atyjának mondta és ezzel egyenlővé tette magát Istennel”.
Egy másik alkalommal „a zsidók ismét köveket ragadtak, hogy megkövezzék.” Jézus megkérdezte tőlük, hogy miért akarják megölni, mire azok így feleltek neki: „Jó tettért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért, mert ember létedre Istenné teszed magad”.

Miután a tanácstagok kimondták, hogy Jézus „méltó a halálra”, foglyukat azonnal átvitték a helytartóságra, és Pilátus előtt az alábbi vádat emelték ellene: „Azt tapasztaltuk, hogy ez félrevezeti népünket, megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak, és Messiás királynak mondja magát”. Amint látjuk, itt már szó sincs az istenkáromlás bűntettéről, aminek elkövetésében a főtanács bűnösnek találta Jézust. A zsidók ugyanis tudták, hogy Pilátus nem fogja Jézust halálra ítélni blaszfémia miatt, mert az a római jog szerint nem volt büntetendő cselekmény.
A helytartónak pedig a római törvények szerint kellett bíráskodnia.
A főpapok ezért a káromkodás helyett olyan cselekmények elkövetésével vádolták meg Jézust, amelyeket a római jog is halállal büntetett: az adófizetés megtagadására való lázítással és azzal, hogy királynak vallja magát, ami a rómaiak szemében szintén azt jelentette, hogy Jézus az államrend elleni lázadó.
A messianisztikus és Róma-ellenes jelszavakat hirdető lázadó bandavezérek ugyanis általában királynak nevezték magukat. Josephus Flavius szerint „ha egy-egy lázadó csapat összeverődött valahol, rögtön királyt választott magának, és ezek az állam egész rendjét felforgatták”. A Jézus ellen vádként felhozott cselekményeket a római jog felségsértésnek (crimen maiestatis) minősítette, ami a legsúlyosabb állam elleni bűntett volt.

A vádak egyértelműen rágalmak voltak: Jézus soha senkit nem beszélt le az adófizetésről, sőt amikor megkérdezték tőle, hogy fizessenek-e adót a császárnak, azt felelte, hogy „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené!”. Jézus politikai értelemben királynak sem mondta magát soha. Amikor a csodálatos kenyérszaporítás után a nép erőszakkal királlyá akarta tenni, visszavonult egy hegyre, elutasítva ezzel a nép szándékát. Jézus sohasem buzdította tanítványait fegyveres felkelésre, legvilágosabb politikai tanítása éppen az erőszakmentesség volt; szavait jól ismerjük: „ne szálljatok szembe a gonosszal”; „aki kardot ragad, kard által vész el”. Nem véletlen az sem, hogy Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe, a szamár ugyanis a béke jelképe, míg a ló a harcé: Jézus ezzel is azt akarta kifejezni, hogy céljai nem politikaiak.

Tekintettel a vádak súlyosságára, Pilátus azonnal megkezdte Jézus ügyében az eljárást. A vádlott kihallgatása során azonban hamar felismerte, hogy a vádak alaptalanok: Jézus egyáltalán nem veszélyezteti a tartomány rendjét, politikai biztonságát. Ezért kijelentette a főpapoknak: „Semmi vétket sem találok ebben az emberben”.
Erre a vádlók újabb rágalmakat szórtak Jézusra: „Tanításával fellázítja a népet Galileától kezdve egész Júdeáig!”. Amint Pilátus meghallotta a Galilea szót, hirtelen pompás ötlete támadt arra, hogyan szabadulhatna meg az ügytől. Amennyiben ugyanis Jézus galileai, vagyis Heródes Antipász országából való, akkor a tetrarcha – aki a közelgő ünnepek miatt szintén Jeruzsálemben tartózkodott – eljárhat ügyében. A római büntetőeljárási jog illetékességi szabályai szerint egy adott bűnügyben az elkövetés helye szerinti hatóságon (forum delicti) kívül jogosult volt eljárni a vádlott lakóhelye szerinti hatóság (forum domicilii) is. Pilátus – kihasználva e lehetőséget – Jézus ügyét áttette Heródeshez.

Heródes igen megörült a vádlottnak, mert arra számított, hogy valami csodát tesz a szeme láttára. Jézus azonban egyetlen szóra sem méltatta Keresztelő János gyilkosát. Heródes végül úgy döntött, hogy visszateszi az ügyet Pilátushoz, hivatkozva talán arra, hogy folytatódjék a per az előtt a fórum előtt, ahol már elkezdődött. Az ügy valószínűleg Heródesnek is terhes volt: nem akart nyíltan szembeszállni a főpapokkal, de ugyanakkor a nép haragjától is félt. Keresztelő Jánossal szemben sem mert sokáig fellépni: „meg akarta ölni, de félt a néptől, mert prófétának tartották”. Mint tudjuk, a nép Jézust is prófétaként tisztelte.
Pilátus így másnap, tehát pénteken reggel kénytelen volt folytatni a Jézus elleni eljárást. A helytartó ekkor arra gondolt, hogy a praetorium előtt összesereglett tömeget fogja felhasználni a vádlott szabadon bocsátásához. Arra számítva, hogy az egyszerű nép megszánja a nyilvánvalóan ártatlan Jézust, így szólt: „Az a szokás nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsátok valakit. Akarjátok-e, hogy elbocsássam a zsidók királyát?”.

E húsvéti kegyelmezési szokás (privilegium paschale) létezését számos kutató vitatja. Pedig nincs ebben semmi meglepő. Josephus Flavius tanúsága szerint a római hivatalos szervek a zsidókat igen sok privilégiummal ellátták. A római polgárjoggal rendelkező zsidókat például felmentették a hadkötelezettség alól, s megtiltották, hogy a zsidókat szombati napon törvény elé idézzék. Az, hogy Josephus a kegyelmezési szokást nem említi, egyáltalán nem rontja le az evangéliumok hitelességét.
A római jog a kegyelmezés számos formáját ismerte. Az eljárási kegyelem a büntetőeljárás megindítását, ill. a már megindult eljárás folytatását zárta ki (az előbbi esetet amnesztiának, az utóbbit abolitiónak nevezték). A végrehajtási kegyelem (indulgentia) a már jogerősen elítélt személy büntetését törölte el. Az eljárási kegyelem egyik esete volt az is, amikor a hatóság a nép kérésére szabadon bocsátotta a vádlottat (favor populi). Jézus esetében – a helytartó jóvoltából – erre nyílt lehetőség.

A nép azonban Jézus helyett egy nyilvános gonosztevőnek, Barabásnak kért kegyelmet. Máté szerint a főpapok és a vének beszélték rá az embereket, hogy „Barabást kérjék ki, Jézust pedig ítéltessék el”. A nép választásán nem kell csodálkoznunk, hiszen a tömeg – ahogy azt a mai világban is gyakran tapasztalhatjuk – igen könnyen befolyásolható. Már Cicero is rámutatott arra, hogy a tömeg az igazságból keveset fog fel, a híresztelésekből pedig sokra következtet: „sic est vulgus; ex veritate pauca, ex opinione multa aestimat”. Szomorú tapasztalataink alapján sajnos Tacitusnak is igazat kell adnunk, aki arra a megállapításra jutott, hogy a tömeg minden rosszra kapható: „est vulgus ad deteriora promptum”.

Pilátus – miután a nép kérésére szabadon bocsátotta Barabást – így szólt: „Mit tegyek tehát azzal, akit a zsidók királyának hívtok?” Azok újra kiabálni kezdtek: „Keresztre vele!” „De hát mi rosszat tett?” – kérdezte Pilátus. Azok még erősebben kiáltoztak: „Keresztre vele!”. A helytartónak ekkor egy utolsó mentő ötlete támadt. Arra gondolt, hogy ha megostoroztatja Jézust, az talán kielégíti a tömeg vérszomját, s utána elengedheti a vádlottat. Az ostorozást a rómaiak borzasztó kegyetlenséggel hajtották végre. Jól érzékeltetik ezt a keresztény vértanúakták és szenvedéstörténetek.
Szent Polükarposz aktája szerint „némelyeket annyira megkorbácsoltak, hogy húsukat egészen a vénákig és artériákig látni lehetett.” Szent Alexandert a lyoni helytartó parancsára úgy megostorozták, hogy „húsa cafatokban lógott oldalán, és így felnyílt hassal, belső szerveit látni lehetett.” Jusztinosz vértanút és társait szintén addig ostorozták lefejezésük előtt, „míg húsuk ki nem fordult.”

Az ostorozást általában két katona végezte, akik felváltva mérték ütéseiket az elítéltre. A korbácsütések nemcsak a hátat érték, hanem a test teljes felületét, és sokszor az arcot is. A palesztinai vértanúk szenvedéseiről beszámoló Euszebiosz szerint Caesareában Urbanus helytartó azt parancsolta, hogy az ifjú Apphianosz „oldalát egész a csontig és a belső részekig feltépve korbácsolják meg, és annyi ütést méretett arcára és nyakára, hogy bárki is lett volna, nem tudta volna felismerni arcát, annyira szétroncsolódott.”

Jézust – megostorozása után – Pilátus a nép elé állította és így szólt: „Ecce homo!”. A helytartó ezzel azt akarta elérni, hogy a tömeg Jézusban az embert lássa meg. Lássák, hogy a megkínzott és megalázott Jézusban nincs már semmi királyi, ami veszélyeztethetné a zsidóság érdekeit, nem király már, csak ember, és az ember iránt irgalom kell, hogy fakadjon.
Pilátus azonban ismét kudarcot vallott.
A tömeg – vért látva – még őrjöngőbben követelte Jézus keresztre feszítését. A helytartó ennek ellenére a vádlott felmentése mellett döntött. Ekkor a főpapok – kijátszva utolsó kártyájukat – fenyegetőzni kezdtek: „Ha elbocsátod, nem vagy a császár barátja. Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak”. Pilátus ekkor rádöbbent arra, hogy azok, akik Jézust megrágalmazták előtte, ugyanígy őt is megrágalmazhatják a császár előtt.
Követséget küldhetnek Rómába – mint ahogy azt igen sokszor meg is tették –, és megvádolhatják azzal, hogy egy lázadó pártjára állt, és ezzel maga is fellázadt a császár ellen. Pilátus ismerte Tiberius gyanakvó természetét, s tudta, hogy Jézus elbocsátásával komoly veszélybe kerülhet hivatala, sőt talán még az élete is. E kockázatot a helytartó már nem merte vállalni. Bírói székébe ült és meghozta a halálos ítéletet. Ahogy János írja, „kiszolgáltatta őt, hogy keresztre feszítsék”.