XXIII Aprilis MMXVII AD

Egy perről, melyről azt hisszük mindent tudunk.

„Nekünk törvényünk van, és e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát.” E szavakat vágják oda a zsidó főpapok Poncius Pilátusnak, Júdea praefectusának, amikor az kilép hivatala kapuja elé, s tudatja velük, hogy azt a Jézust, akit nála megvádoltak, ártatlannak ítéli és szabadon óhajtja engedni. Majd visszatér bírói termébe, hogy az általa már eldöntött kimenetelű ügyet folytassa.

Ha egyszer eldöntötte már, ha vétlennek tartja, miért alakult mégis úgy a dolog, ahogyan mi ismerjük? Mi történt? Ki felelős érte? Milyen vád változtatta meg a praefectus véleményét?
Visszatérve a terembe, mintegy mellékesen már megkérdi: „Honnan való vagy te?” Nem kap választ. A vádlott magatartása felingerli, hiszen a saját népéből valók ellen védené meg, ezért ráripakodik: „Nekem nem szólasz-é? Nem tudod-e, hogy hatalmam vagyon megfeszítésedre és hatalmam vagyon elbocsátásodra?” Ezzel a fenyegetéssel megtöri a vádlott hallgatását. Jézus azonban nem a kedvét keresi, hanem a szemébe vágja, hogy valójában miben áll a hatalma: „Nem volna semmi hatalmad ellenem, ha teneked onnan felülről nem adatott volna; ezért annak, ki engem neked átadott, nagyobb bűne vagyon.”

Hatalom és törvény viszonyának kérdését kevéssé lehetne jobban ábrázolni, mint ahogy János evangéliuma teszi meg. Képszerű hatását megtetézi az a tény, hogy számtalan, a hatalomnak kiszolgáltatott, jogfosztott ember saját sorsának tükrét látta a per archetipikus jeleneteiben, ezzel vigaszt is kapva. A négy evangélista leírása Jézus szenvedéseiről egyben alapítólevele annak a vallásnak, amelyben ma az emberiség egyharmada hisz - így világtörténelmi jelentőségű.
A leírt események Júdeában történtek, a Római Birodalomban, Tiberius császár uralkodása idején (Kr. u. 14-37), Poncius Pilátus helytartósága alatt (Kr. u. 26-36). Mindezt nem keresztény források is kiegészítik, pl. Tacitus Annalesei.

A kivégzés módja is arra utal, hogy Krisztust a római hatalom ölette meg, a keresztre feszítés római büntetés volt, nem zsidó. Az ókor történetének nincs még egy eseménye sem, melyet ennél többet kutattak, vizsgáltak, elemeztek volna. A betű szerinti hitelességtől a radikális kételkedésig, mely még a per tényét is kétségbe vonta, széles a skála. Az evangéliumok összevetése is gyakorta megesett.

Márk passióleírása a legrövidebb, legegyszerűbb, valószínűleg a legrégibb. Szájhagyományra, írott forrásokra támaszkodva nagyjából egy nemzedéknyi idővel Jézus halála után íródott. Az alapvető történet a többi három evangéliumban megismételve jelenik meg. Máté kiegészítő epizódokat iktat bele, Lukács emellett módosítja Márk leírásának néhány részletét. János még egy nemzedékkel később azonban jelentősen átformálja.

Ismert jelenség az, hogy egy történeti eseményt és annak első írásos foglalatát a későbbi szerzők egyre bővítik, eleinte csak irodalmi indítékból, hogy szebb, ékesebb legyen, esetleg új adatok birtokába kerülve és ezért itt-ott igazítani kell rajta, utóbb azonban az időben egyre távolodva az új értelmezés az oka. Így van ez János esetében is. Történetírói és kultikus szándék egyaránt megtalálható ebben.

A kortársi élmény átalakult történelmi emlékezetté és kanonizálásra vár.
A történelmi megörökítés másodlagos szándékkal legalább, de megvolt Márk és Máté írásában. Pl. a passió elé beiktatják annak az asszonynak a történetét, aki a tanítványok neheztelését kiáltva Jézusra pazarolta drága nárduskenetét. Jézus helyesli a cselekedetet: „Bizony mondom nektek: valahol az evangélium hirdettetni fog az egész világon, az is elmondatik, amit ez cselekedett, az ő emlékezetére.” Lukács evangéliuma bevezető mondataiban egy történetíró hangján szólal meg.

Az ábrázolásnak fontos eleme a kronológia. János úgy közelít a leíráshoz, hogy szemtanúkat említ. Igaz, ezek névtelenek maradnak, de János sűrűn él a martüria (tanúságtétel), martürein (tanúsít), alétheia (igazság) szavakkal. Ez a szinoptikusoknál alig vagy egyáltalán nem fordul elő.
Nem lehet kizáróan teológiailag értelmezni ezeket a szavakat. Láthatóan János törekszik arra, hogy leírásába a zsidó közösséget is tanúként bevonja. Például ő ügyel arra, hogy a közelgő pészach ünnepére való tekintettel egyetlen zsidó se lépjen be a helytartó hivatali épületébe, az evangélista Pilátust lépteti ki többször a kapun.

Jézus megütközése az államhatalommal volt a történetnek éppen az a része, ahol a leginkább lehetséges volt a történeti igazságot egy vallási igehirdetés szolgálatába állítani.
Miután az evangélisták és olvasóik is ugyanabban a korban éltek, még ők is a Római Birodalom alattvalói voltak, ismerték intézményeit. Érdemes egybevetni a képet, melyet az evangéliumok adnak, s mindazt, amit pl. Josephus Flavius tudósításából tudhatunk. Főleg két művére lehet itt gondolni: A zsidó háborúra és az Antignitates Judaicae-ra.

Kérdés, hogy mennyiben volt Jézus híveinek megbízható ismeretük a Mester utolsó óráiról. Jézust, aki már többször szembekerült a főpapokkal és írástudókkal, Niszán hónap 14-én fogták el Getszemáné kertjében (ezt János egy nappal korábbra teszi). Másnap reggel a főpapok a helytartó elé állítják megkötözve. Poncius Pilátus még ugyanaznap délelőtt katonáival a Golgotára vezetteti és megfeszítteti. Ezek a tények ismertek.
Az ítélet kimondása állítólag nagy nyilvánosság előtt történik, sem nem a zsidó, sem nem a római törvény szellemében, hanem a hatalom akaratából. Mennyire hiteles vajon az a részlet, mely szerint Pilátus és a főpapok hatalmi huzakodásában a szokásos húsvéti amnesztiát követelő néptömeget használták volna fel? A bírói teremben vagy a szinhedrionban, a zsidó tanácsban lezajló tárgyalásról, kihallgatásról a tanítványok nem értesülhettek, a leírások következtetések lehetnek.

Abból indulnak ki, hogy ott nyilván Jézus tanításairól eshetett csak szó. Hitkérdésekben Jézust fölösleges dolog lett volna kihallgatni, a főpapok kezdettől politikai döntést akartak kicsikarni. Elárulta ezt az is, hogy erőszakkal fogták el. Az utolsó szavak, melyeket a tanítványok hallottak Jézus szájából, éppen erről szóltak: „Mint latorra, úgy jöttetek ki kardokkal és dorongokkal engem megfogni. Mindennap nálatok voltam, a templomban tanítván, és nem fogtatok el engem.”
Mindez arra utalt, hogy felségsértés vádjával (crimen laesae maiestatis) fogják a helytartó elé állítani. Ebben az időben nagyon könnyen ment, hogy a legkülönbözőbb tevékenységeket, pl. magánszemélyek nyilvános fellépéseit Róma-ellenességgel magyarázták. Ez volt a legkényelmesebb mód arra, hogy a főpapok ellenfeleiktől megszabaduljanak. A húsvéti ünnep meg jó alkalomnak kínálkozott, mikor a helytartó tengerparti székhelyéről, Cezareából Jeruzsálembe ment, hogy törvényt tartson.

Aggasztó volt ugyan, hogy a várost az ünnepre való tekintettel zarándokok és idegenek árasztották el, és gyakoriak voltak a zavargások, amelyek miatt a templomudvarokra őrséget állítottak, mint azt Flaviustól tudjuk. Kajafás főpap jól számított, mikor azt remélte, hogy a helytartó lecsap arra a vándorprédikátorra, aki nyugtalanságot támaszt a népben. Ez megfelelt a rómaiak szokásos eljárásának.
Júdea forrongott, mióta Róma tartományi igazgatás alá vonta. Provinciái megszervezéséhez Róma mindig is szívesen használta fel a honi arisztokráciát. Ez nem volt ellenére a zsidó felső politikai réteg akaratának sem. A nép ellenállása akkor növekedett, mikor bevezették a földadót, a tributum soli-t és a fejadót, a tributum capitis-t. Az évi egy dénár fejadó sértette azt a törvényt, mely úgy szólt, hogy Istenén kívül más úrnak senki meg ne hajoljon.

A Róma-barát főpapok hiába próbálkoztak a békítéssel, ezért aztán Róma akár évente lecserélte őket. Kajafás főpap 20 éves tisztségviselése azt mutatja, hogy vele a helytartók elégedettek lehettek, ha működését ilyen hosszú ideig engedélyezték.
A fejadó súlyos terhet jelentett a lakosságnak, különösen rossz termés esetén nem enyhült a feszültség. Újabb és újabb mozgalmak támadtak Róma ellen, olykor a banditizmus határait is súrolva. Flavius megemlíti, hogy „Júdeában gyakori volt a fosztogatás, a nép vaktában fölcsapott egy-egy királyi névvel kérkedő és a közösség kárára hadba vonuló vezér hívének: ezek a csapatok a rómaiaknak csak kevés kárt okoztak, honfitársaikat viszont halomra öldösték.” (Ilyen „király” lehetett Barabbás is, a lator.)

A farizeusok már korábban is csapdát állítottak Jézusnak, hogy a rómaiak kezére adhassák. Azt fürkészték, hogy szerinte szabad-e a császárnak adót fizetni. Abban bíztak, hogy ő is ki akarja használni a tributum capitis okozta zúgolódást. Az írásos vádat sem az evangélisták, sem szavahihető tanúik nem olvashatták. De azt megtudni még a keresztre függesztett feliratot sem volt szükséges, mindenki tudta, aki látta Jézust megkötözve és ismerte Júdea politikai viszonyait, hogy nincs olyan római helytartó, aki tartománya vallási viszályaival törődne, hacsak azok nem fenyegetik a közrendet.
A felségárulás vádját ki kellett vizsgálnia Pilátusnak. Tudnia kellett, mekkora körben hatottak Jézus tanai. Személyes biztonsága is múlhatott ezen, nemcsak a provinciáé. Az evangéliumok bemutatják, mekkora gondossággal járt el Pilátus, mikor a főpapok vádjának megalapozottságát firtatta. A szinoptikusoknál kétszer, János szerint háromszor is vallatja Jézust. Ez a szívósság beleillik hivatali munkásságáról történeti források alapján alkotott képbe.

Az evangéliumokból kicseng a római jog iránti tisztelet. Pilátusnak tapasztalatai alapján azonnal látnia kellett, hogy a Jézus elleni politikai vád alaptalan. Ebben a Pilátus mellett ülő törvénytudó konzílium tagjai is egy véleményen voltak.
Lukácsnál Heródes Antipas, Galilea tetrarchája, Jézus tartományi ura tudatja Pilátussal Jézus ártatlan voltát, Máténál Pilátus feleségének kérése erősíti meg ebben.
Bármelyik adószedője az államnak, akikkel Jézus sűrűn találkozott, ugyancsak megerősíthette volna, hogy Jézus lojális alattvalója a császárnak, a fejadót sem helyteleníti, sőt egyszer inkább elszaladt a tömeg elől, mikor az királyává akarta tenni az egyik kenyérszaporítás alkalmával. Pilátus „tudja vala, hogy irigységből adták őt kezébe a főpapok.” Ismerős lehetett ez. Josephus Flavius írja magáról: „ Harmincéves lehettem, olyan korú, amelyben még annak is nehéz az irigység szülte hamis vádaskodást kerülnie, aki különben sosem álnok...”

Jézus harminchárom éves. Pilátus el akarta bocsátani Jézust. Az ókorban nem ritka, hogy az egyik peres fél megnyeri magának a tömeget és úgy fordít a dolgok állásán. A császárok többször figyelmeztették is helytartóikat, ne nagyon engedjenek ennek a gyakorlatnak.
Vajon itt is a nép tüntető fellépése döntött? Az egész per megítélése állhat ezen.
Több ellenérv van ez ellen. Az első Jézus három jövendölése kínszenvedéséről. Az első szerint a vének, főpapok és írástudók fogják Jézust megkínozni és megölni. A második általában és szójátékszerűen szól: az Ember Fiát emberek kezére fogják adni, s azok megölik.
A harmadik közvetlenül a passió előtt hangzik el: Jézust a főpapok kezére fogják adni, azok halálra ítélik, átadják a pogányoknak, hogy ők kínozzák és öljék meg. Ezek a mondatok nem szólnak a nép bűnösségéről.

A második ellenérv: a keresztény gyülekezet terjeszkedésével a hagyomány szerint mind gyakoribb lett a vád, hogy Jeruzsálem népe is felelős Jézus haláláért. Márk még a tömeg egyes számával (okhlasz) él, Máté már többes számmal jelöli a bíróság elé sereglő tömeget (okhlai), Lukács ezt a nép (laosz) szóval váltogatja. János leírásában a tömeg szó nem fordul elő, ő a nép helyett az etnikum nevével él. Ezek a részletek azonban meglehetősen ellentmondásosak, zavarosak. Nyilvános lehetett-e egyáltalán a tárgyalás?

Márk ezzel kapcsolatban nem beszél egyértelműen. Máténál Pilátus ítélőszékén ül, amikor megkapja felesége üzenetét, hogy ne foglalkozzon többet Jézussal, Máténál nyilvánosan mossa kezeit is. De mindkét epizód utólagos ékítmény. János hangsúlyozza, hogy a vádlók nem lépnek a bírói terembe. Pilátus jön ki többször a nyilvánosság elé. A tér, a bírói emelvény följegyzése nem több, mint régészeti adat. A legrégebbi hagyomány szerint a per elejétől végig a pretórium épületében zajlik, Jézust ott ostorozzák meg.
Ha a tárgyalás nyilvános lett volna, a kínvallatás is nyilvánosan zajlott volna. (Tacitus) A nem nyilvános megkínzatás leírása éppen azért, mert az evangélistáknak fontos volt a nyilvánosság részvétele, kizárt dolog, hogy törekvésük ellenére csak kitaláció lenne. Ellenkezőleg, része a megőrzött tényanyagnak. Lukács, aki elődeinél alaposabban ismeri a római világot, egyenesen kihagyja ezt az epizódot, és elkerüli az elbeszélés ellentmondásosságát, mely Márknál és Máténál fellelhető a nyilvános kihallgatásról és zárt szobában való kínzásról beszélve.

A római perrend ilyen keverék megoldást nem ismert. Pilátus eljárása helyszíni cognitio de plano volt, azaz ő határozhatta meg a helyszínét. A főpapság kerülni akarta a feltűnést, tehát szívesen egyezett bele a pretóriumban tartott tárgyalásba.
A húsvét körüli gyúlékony hangulat Jeruzsálemben szintén a nyilvánosság kizárását sugallta. Felségsértési pereket Rómában is zártkörűen volt szokás tárgyalni. Csak ritkán, példastatuálás esetén vonták be a nyilvánosságot, mint például mikor Heródes összeesküvőket végeztetett ki királyi várában (Flavius). Ehhez azonban Jeruzsálem túl robbanásveszélyes volt.

Harmadsorban olyan esetekről szól a hagyomány, amikor a tömeg húsvéti amnesztiában jogerősen elítélteket szabadított meg. De miért állt volna a helytartó a tömeg elé a bírói ítélet meghozatala előtt, főleg olyankor, mikor ő maga meggyőződött a vádlott ártatlanságáról, s tervezi szabadon bocsátását. Pilátus pedig állítólag ezt tette. Lukács annyira furcsállhatja ezt, hogy nem említi az amnesztiát.
Ellenben Pilátus nála kétszer is kihirdeti, hogy Jézust csak megfenyíteni akarja. Igaz, ő nem említi Jézus megostorozását sem, és némileg ellentmondásos, hogy miért is akarja Pilátus megfenyíteni őt, ha ártatlannak véli, valószínű, nem akart Lukács sem túlságosan eltávolodni elődei leírásától. Pilátus tényleg ez a jellemtelen fráter, akit a tömeg eltéríthet szándékától? Poncius Pilátus praefectus volt.

Szenátori méltóságú helytartóként főbírói tisztet is gyakorolt, akár főbenjáró bűnökben is. Római polgároknál álló légiók fölött nem, csak területi segédcsapatok fölött rendelkezhetett. Ezek Júdeában főleg görögökből és szamaritánusokból álltak, a zsidókat vallásukra való tekintettel még Caesar mentesítette a katonai szolgálat alól. A tartományi igazgatás hétköznapjait a törvényi szabályozáson túl mindig meghatározta a helytartó személye is.

Pilátus a hadseregben csinált karriert. Pályafutásának csúcsa a praefectusi méltóság lehetett. A pályázónak 400.000 sestertius vagyonnal kellett rendelkezni. Neve elárulta, nem tartozott Róma városának szenátori nemesei közé.
Az oszk nevű Pontius család ősi fészke Samnium volt. Tiberius személyében olyan katonaembert küldött Júdeába, aki mindig a római érdeket képviselte, és kész volt azt a zsidó érzékenységgel szemben is érvényre juttatni. 36-ban felmentették. Ez bizonyítja, hogy nem tartozott a császár legjobb emberei közé. Merevsége valószínű, más provinciákban kevesebb panaszt váltott volna ki, mint épp Júdeában.

Felháborodást keltett, hogy cohorsait hadi jelvények alatt vonultatta be Jeruzsálembe. Róma-szerte elterjedt szokás volt, hogy a csapattestek jelvényei között Augustus óta a császárokat és családtagjaikat ábrázoló imagines demonstrálták a római hatalmat. Csakhogy ez a zsidó képábrázolás tilalma miatt feszültséget keltett, s ő mindössze annyi kompromisszumra volt hajlandó, hogy éjidőn vonult be a városba, s letakartatta a jelvényeket. Meg akarta mutatni, hol a hatalom. Csak akkor engedett, mikor egyedül tömegmészárlás árán tudott volna rendet teremteni.

Akkor sem járt el másképp, mikor a Tiberiust istenítő aranytáblácskák felállítása után törtek ki zavargások, és félő volt, hogy átterjednek a szomszédos tartományokra is.
Szemére szokták hányni, hogy személyes haszonra törekedett. Bár ebben nem tett egyebet, mint hasonszőrű kollégái szerte a birodalomban. Évi jövedelme 200.000 sestertius lehetett. A császár csak akkor rendelt el ilyen esetben utólagos pert, ha a túlkapások a tartomány anyagi romlásához vezettek. Lemondatásának oka sem ez volt, nem is a zsidó hagyományok megsértése, korrupt adópraktika volt, hanem mikor egy népmozgalom leverésekor nagyobb számú foglyot végeztetett ki bírói ítélet nélkül, és maga ellen ingerelte a nemességet és köznépet is.

Jézus ügye az előzőeknek fényében nem lehetett súlyos jelentőségű Pilátus szemében. Legkevésbé sem lehetett volna megzsarolni a perben. A per történeti végkifejletében nem lehetett szerepe a zsidó népnek. A helytartó olyan férfiúként jelenik meg, aki inkább gyakorolta a véres végletekig a római jogot, mintsem olcsó kompromisszumra hajlott volna. Mi volt akkor a kivégzés oka? Térjünk vissza Jézus és Pilátus párbeszédére.

Pilátus perrendi gyakorlat szerint kérdés formában közli a vádat: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus felel: „Te mondod.” Többértelmű válasz. Lehet körülírt igen, lehet annak megkerülése. János még megtoldja ama kijelentésével, hogy az ő országa nem e világból való. Találóbb a szinoptikusok állítása, hogy Jézus netán csak hallgatott.
Pilátus nem tudja rávenni, hogy nyilatkozzék. A kihallgatás a vitapárbeszédek alapsémájára szorítkozik. Jézusnak ebben nagy gyakorlata van. A cselt vető kérdésekre meglepő, elbizonytalanító vagy felbosszantó válaszokat ad. Nem lehetett ehhez fültanú. Aki ismerte Jézust, csak ilyen kihallgatásra számíthatott.
Márk és Máté szerint Pilátus „csodálkozék”. Valójában Jézus magatartása a helytartóval való ellenszegülésnek, contumaciának minősült. Ha a vádlott nem felel a bíró kérdésére, ezt a cselekményt követi el. Tartományi lakosokat, vagyis nem római polgárokat ezért halálra lehetett ítélni. Még a szelíd Plinius is megtette ezt Bithyniában 112 táján mint helytartó. Keresztény vádlottakat szólított föl hitük megtagadására.

Örömest szélnek eresztette volna őket, de egy kis csoport hallgatásba burkolózott, ezért kénytelen-kelletlen kivégeztette, keresztre feszíttette őket. A vád ellenük contumancia volt, az eredeti vád, kereszténységük már nem számított. Plinius így írt Traianus császárnak erről: „Nem volt kétségem afelől, hogy makacsságukért és hajlíthatatlan ellenszegülésükért mindenképpen bűnhődniük kell, valljanak bár akármilyen hitet.” És a császár helyesel, mert contumacia a helytartó ellen egyben contumacia a császárral szemben is. Itt a magyarázat! Jézus nem tanúsított együttműködési készséget a bírósággal, kimerítette a contumacia bűncselekményét. Enyhébb büntetése a testi fenyítés volt, de Jézus az enyhítés tényét is eljátszotta, mikor megostorozása alatt is hallgatott.
Érdekes, hogy nincs szabályszerűen kihirdetett halálos ítélet a perben. Helyesen, hiszen a büntetőügy átváltozott polgárfegyelmi üggyé. Ennek lezárására elegendő, hogy: „Vezessék el!

Ezt a végkimenetelt sugallja az is, hogy az eljárás nagyon gyorsan zajlott le. Márk szerint a hat órakor Pilátus kezére adott Jézust kilenckor más keresztre feszítik. János hatodik órában zárja le az eljárást. A tolmácsolás, a megostorozás, a keresztút mind lerövidítik az időt, az állítólagos vitára a tömeggel mikor lett volna mód?
Harmadsorban a Megfeszített testét még aznap kiadatja Pilátus a szinhedrion nemesi rendű tagjának, hogy eltemesse. Felségsértési perekben ezt meg szokták tagadni. Az ellenszegülést nem kell halálon túl is üldözni.

A passióleírásban az egyetlen írásos bizonyíték a Jézus feje fölé kifüggesztett felirat. „És a feliratra az ellene emelt vád íratott.” Az aitia szót Luther óta véteknek fordítják, de jelentése lehet kárhoztatás is. Márk nem írja, hol helyezték el a feliratot. Máté, Lukács és János utóbb következtetnek rá. Szemük előtt lebeghetett más keresztrefeszítések példája, hiszen ezek igen gyakoriak voltak.
Lehet, Márk mégsem erre gondolt. Szokás volt, hogy a nyilvánosan végrehajtott büntetések esetén a menetben egy titulust, egy feliratot vittek rúdon, ez megnevezte a bűnös bűnét. Erre gondolhatott Márk. A vétkes szégyenét fokozták ezzel. A katonák iparkodtak is ezt megtenni. Pilátus döntésének jogi alapjához ennek már nem sok köze lehetett. A csúfolódás eleme található benne. Egyedül János értelmezi úgy, hogy a felirat hivatalos színezetet nyer. „Amit írtam, megírtam” - mondja Pilátus.

A pernek ez a leírása új értelmezést nyerhet, jóváteheti a népet ért igazságtalan vádat. Módot adhat a nagy világvallások közeledésének gyakorlatához. S bár lehet, hogy Jézus megfeszíttetésének jogi alapja Jézus contumaciája volt, mindez nem csökkenti a passió vallási jelentőségét, az emberiség kultúrtörténete egyik legszebb fejezetének értékét. Hogy miért hallgatott, az ő titka volt. A hagyomány úgy tartja, harmadnap válaszolt.



Klaus Rosen: Róma és a zsidók Jézus perében c. műve nyomán lejegyezte: Szász Kata