XIX October MMXVII AD

Júdás halála.

(Mt 27,3-10; Csel 1,18-19)



Máté 27,3 ezt mondja: „Amikor pedig júdás, alá őt elárulta, látta, hogy elítélték, megbánta tettét". Mivel itt azt olvassuk Júdásról, hogy megbánta tettét, az emberek újra meg újra felteszik a kérdést, hogy Júdás megmenttetett-e.
Amikor fiatal hívő voltam, négy éven át egy evangéliumi gyülekezethez tartoztam. Ott az egyik falon különböző traktátusok voltak elhelyezve. Az egyik ilyen iratnak ez volt a címe: „Megmenttetett-e vajon Júdás?" Amikor az újszövetségi tanulmányaim elején tartottam, úgy találtam, hogy ez egy jó kérdés, és elhatároztam, hogy kikutatom, vajon Júdás megmentésben részesült-e. Kézbevettem azt a kis füzetet, és ezt olvastam az első oldalon:
„Megmenttetett-e
Júdás?" Ez nem kérdés. Az igazi kérdés az, hogy te megmenttettél-e. És az egész irat elolvasása után sajnos erre a kérdésre nem volt felelet. Úgy lehetne nevezni, hogy „Hazug könyveim a keresztyén irodalomban".

A görög nyelvben két szó van a megbánásra, bűnbánatra. Az egyik a „metanoia", aminek jelentésében benne van a megmentésre vezető megbánás. Itt a „metamellomai" szó fordul elő, aminek jelentése olyan megbánás, amit érezni lehet, olyasmi, ami felőrli az embert azért, amit tett. Mintegy lelkiismereti problémát okoz az embernek. Azonban az eddigi életfolytatástól való belső elfordulást, a megbánás miatti visszafordulást, a „metanoia" fejezi ki. A válasz tehát: Nem, ő nem mentett meg és a kárhozatban végezte, éppen úgy, ahogyan Jézus előre megmondta.
Az Újszövetség kritikusai két beszámoló között (Mt 27 és Csel 1) két látszólagos nem-egyezést fedeztek fel. Mindkettővel foglalkozni is fogunk. Az első (látszólagos) ellentmondás ezzel a kérdéssel foglalkozik: Hogyan halt meg Júdás? A Máté 27,5-ben így olvasható: „Erre ő, a templomba hajítva az ezüstöket eltávozott, ment és felakasztotta magát".
A Csel 1,18-ben ez található: „Es azután mezőt szerzett ennek a gonosztethiek a jutalmából, de fejjel lezuhant, kettészakadt derékban, és egész belső része kifordult". A felakasztás vagy a zuhanás következtében halt-e meg akkor, amikor egész belső része kifordult?

A kor zsidó hátterét tekintve, mindkettő igaz. Először is figyelembe kell vennünk a zsidó időszámítást. A zsidók számára az új nap a naplementével kezdődik. Ezért tart a sabbat péntek naplementétől szombat naplementéig. Amikor a Nap szombaton lement, már nem érvényesek a sabbat-törvények.
Az első páska estéje ezután következik, az első páska napja előtt. Az első páska estéjén fogyasztják el a zsidók a páska vacsorát. Jézus is ezt tette a tanítványaival. A páska első napján, reggel 9 óra körül volt egy speciális páska áldozat, amiből csak a papok ehettek. A zsidó törvény szerint az egész város tisztátalan volt, ha a páska első éjszakája és az első napja között egy holttest volt a városban. Akkor nem volt szabad ezt a páska áldozatot bemutatniuk.

Ez volt tehát az, ahogyan a zsidók ilyen esetben eljártak. Ha van egy törvény, amely felvet egy problémát, kitalálnak egy másodikat, hogy a problémát újra megszüntethessék. A második törvény ezt mondja: Fogni kell a testet és ki kell dobni Jeruzsálem falain kívülre, a Hiimóm-völgy falain át. Akkor a város szertartás tekintetében újra tiszta lenne és folytatni lehetne az áldozatot. A temetést pedig csak az ünnep elmúlta után volt szabad elvégezni.
Amennyiben Júdás a városfalakon belül akasztotta fel magát, szertartási tekintetben tisztátalanná tette a várost. S ameddig teste a városban volt, nem tudták folytatni az áldozatot. Ezért a 2. törvény értelmében kidobták a testét a falon kívülre, aminek következményei a Cselekedetek könyvében leírtak voltak.

A második nem-egyezés, amire a nem hívők utalnak, azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy ki vette meg a mezőt. A Máté 27,7-10-ben az van leírva, hogy a főpapok vették meg, viszont a Cselekedetek 1,18-ban úgy olvasható, hogy „ez" vagyis Júdás vette meg a mezőt. Tehát ki vette meg valójában a mezőt, Júdás vagy a főpapok? Zsidó szemléletből nézve megint mindkét kijelentés igaz. Amikor Júdás megbánta tettét, megpróbálta visszaadni a pénzt a főpapoknak és véneknek, de ezek elutasították. Ezért dobta oda a pénzt és akasztotta fel magát.
Zsidó törvény szerint nem volt szabad semmilyen jogtalanul szerzett pénzt a templomi kincsek közé tenni. Amennyiben ilyesmi törvényellenesen mégis megtörtént, vissza kellett adni azt a tulajdonosának. Ez van a Máté 27,6 hátterében: „Nem szabad ezt a templom kincséhez tennünk, mert vérdíj." Tehát vissza kellett adniuk a pénzt a tulajdonosának. Akkor merült fel a kérdés, mit kellene tenni, ha a tulajdonos a visszaadás előtt meghal. Még ekkor sem volt szabad a templom kincsei közé tenni, hanem a közjó javára kellett rajta venni valamit. Mivel Júdás felakasztotta magát, nem tudták visszaadni neki a pénzt. Ezért határozták el, hogy megvásárolnak egy mezőt az idegenek temetője céljára (Mt 27,7-8).
A zsidó törvények szerint azonban az egész ügyletet, beleértve a hivatalos vásárlási papírokat is, a tulajdonos nevében kellett lebonyolítani. A főpap csak végrehajtó volt ebben az esetben. Így Lukács a Cselekedetekben az eljárás jogi oldalát írja le azt, hogy Júdás egy mezőt vásárol az ő nevében történt a vásárlás. Máté viszont azt írja le, ami valójában történt. Tehát, a zsidó törvények szerint mindkét leírás igaz.

Mielőtt elhagynánk ezt a szakaszt, még a 30 ezüstpénzzel akarunk foglalkozni. A pénzek száma véletlenül alakult ki. A Mózes 21,32 szerint, „Ha a te ökröd megöli a szomszédod rabszolgáját", ennek a szomszédnak 30 ezüstöt kellett adni. Ez volt az ára egy halott rabszolgának.
A történelem folyamán ez az összeg a megvetés szimbolikus árává lett. Ha valaki ki akarta mutatni a megvetését valaki iránt, 30 ezüstöt lehetett adni neki, és ezzel kijelenteni: Annyit érsz nekem, mint egy halott rabszolga. Ha kialkudtak valamilyen vételárat, és ennyire jött ki az értéke, ez rendszerint 29 vagy 31 ezüst lett, csak azért, hogy elkerüljék ezt a megbélyegzést.

A Zakariás 11,4-14-ben azt mondta Isten Zakariás prófétának, hogy egy messiási szerepet kell eljátszania, a jő pásztor szerepét, aki legeltet egy nyájat, amelyet később levágnak. Egy idő után, Zakariásnak el kellett mennie a zsidó főemberekhez, és ezt kellett mondania nekik: Nem egyeztünk meg előre a fizetségben, adjatok nekem annyit, amennyit nektek érek. Ha ér neked valamennyit a munkám, fizess nekem annak megfelelően. Ha semmit nem ér neked, ne fizess semmit.
Kevésbé rossz lett volna, ha semmit nem adtak volna neki. Ok azonban a 30 ezüstöt választották, s ezáltal ezt fejezték ki: A te munkád annyit ér nekünk, mint egy halott rabszolga. Isten erre megparancsolta Zakariásnak, hogy fogadja el a 30 ezüstöt, és dobja be a templom területére pontosan úgy, ahogyan évszázadokkal később Júdás tette. Utána pedig azt mondta Isten Zakariásnak: „Ez az ár az, amire engem értékeltek."
Annak értelme, amit itt mondott az volt, hogy Istent magát, egy napon egy halott rabszolga áráért fogják eladni. S amikor odaadták Júdásnak a 30 ezüstöt, beteljesítették ezt a próféciát, és eladták Izráel Istenét egy halott rabszolgáért. Nagyon tudatosan választották ki ezt a 30 ezüst összegű árat, hogy kimutassák megvetésüket Jézussal szemben.

Még egy utolsó megjegyzés ehhez a 30 ezüsthöz: Ez a pénz a főpaptól származott. Ha pedig tőle jött, akkor ez is a templomi kincsekből való volt. A templomi kincs fő célja az áldozatok megvásárlása volt. Ezt nem akarták, amikor átadták Júdásnak a pénzt, mégis pontosan ez volt, amit tettek. Egy áldozatot vettek, pontosabban az egyetlen áldozati Bárányt vették meg, amely elveszi a világ bűneit.



Forrás: Dr. Arnold G. Fruchtenbaum A Messiás élete. Központi események zsidó szemszögből