XXI Quintilis MMXVII AD

A tárgyalás Kajafás és a nagytanács előtt

(Mk 14,53.55-65; Mt 26,57.59-68; Lk 22,54.63-65; Jn 18,24)



Itt a vallási tárgyalás második részéről van sző. Jézust Kajafás és a nagytanács elé állították. Kajafás Annás veje volt, és Kr.u. 25-36 között mint főpap működött. Az eljárásra 30-ban, tevékenysége közepén került sor. A Lukács 22,54-ben azt olvassuk, hogy Jézust elvitték a főpap házába. Ez a 6. sz. törvény megszegését jelentette, amely szerint a nagytanács tárgyalásait csak az ítélkezés termében, a templom területén lehetett megtartani.

Korábban már említettük, hogy a szanhedrinnek 71 tagja volt, és a tagságot gondosan felosztották. Az üléshelyek közül 24 a főpapokat illette, akik valamennyien szadduceusok voltak. A vének 24 hellyel rendelkeztek, ők mind farizeusok voltak. 22 üléshely az írástudókat illette meg, akik ugyancsak farizeusok voltak. Az utolsó hely a főpapé volt, aki ismét szadduceus volt.
A tárgyalást tehát egy szadduceus vezette, a többség azonban farizeusokból állt. Nem volt kötelező, hogy mind a 71 tag jelen legyen, de mi nimum 23 tagnak részt kellett vennie egy tárgyaláson. Ha a minimálisan szükséges létszám jelen volt, elég volt 11 szavazat a felmentéshez. Az ítélethozatalhoz 13 szavazatra volt szükség. Nem volt szabad csak egy szavazattöbbséggel ítéletet hozni. Legalább két szavazat különbségre feltétlenül szükség volt. Minden tagnak azonban nem volt kötelező jelen lenni.

Nem tudjuk, hányán voltak jelen, de két személyről fel kell tételeznünk, hogy nem voltak ott. Az egyik Nikodémus, a másik pedig az Arimáthiából való József volt. A Máté 26,59-ben ezt olvashatjuk:
„A főpapok pedig az egész nagytanáccsal együtt, igyekeztek hamis tanúvallomásra szert tenni Jézus ellen, hogy halálra adhassák". Azáltal, hogy a hamis tanúkkal kezdték, megszegték a 7. törvényt, amely szerint először a védelemnek kellett előállni.

Az 59. versben ugyancsak azt olvassuk, hogy az egész nagytanács Jézus ellen tanúskodott. Ez a 8. törvény megszegését jelentette, amely szerint mindenki érvelhetett ugyan a felmentés érdekében, de nem mindenki az elítélésért.
Egyik tanút hozták be a másik után, de a tanúk vallomásaiban túl sok ellentmondás volt. Nehézségbe ütközött, hogy két olyan tanút találjanak, akiknek vallomása megegyezett volna. Nyilvánvalóan nem készítették fel őket a tárgyalásra, hiszen azt eredetileg nem akarták még ezen az éjszakán lefolytatni. Végül is találtak két tanút, akik látszólag egyezően szóltak. A Márk 14,58-ban olvasunk erről. De a Máté 26,59-ban ez olvasható: „A főpapok pedig az egész nagytanáccsal együtt igyekeztek hamis tanúvallomásra szert tenni"

Ha összehasonlítjuk a Márk 14,58-at és a Máté 26,61-et, láthatjuk miben állt a különbség:
A Márk evangéliumában a templom lerontásának és újra felépítésének a szándékáról olvasunk, a Máté evangéliumában pedig az erre való képességről. A tanúvallomás e különbsége által az utolsó két tanú is kiesett, továbbiak pedig nem voltak jelen. A zsidó törvény szerint ekkor szabadon kellett volna bocsátani Őt (Mk 14,59). Ezt azonban nem tették meg, s ezáltal megszegték a 9. sz. törvényt, mely két, vagy három egymással egyező vallomást tevő tanút kívánt meg.
Kajafást ez nagy csalódással töltötte el, felállt és ezt mondta: „Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak?" (Mt 26,62). S mivel ekkor kérdést intézett Jézushoz, megszegte a 10. törvényt, amely szerint nem volt szabad lehetőséget nyújtani a vádlottnak arra, hogy önmaga terhére valljon.

A zsidó törvénynek megfelelően Jézus nem felelt erre a kérdésre (Mt 26,63), ami Kajafást még inkább felbosszantotta. Erre eskü alatt vallatta Jézust, amikor is ezt mondta. „Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!" Abból, amit itt Kajafás mondott, két dolgot tudunk kiolvasni:
Egyrészt, ő pontosan tudta, hogy Jézus igényt támaszt arra, hogy O a Messiás, az élő Isten Fia. Zsidó jog szerint, ha esküvel köteleznek valakit, akkor felelnie kell. Jézus ezért felel, és ezt olvassuk a Márk 14,62-ben: „Én vagyok." Más szavakkal: Én vagyok a Messiás, az Isten Fia.
A Máté 26,64-ben ez a felelet található: „Te mondtad", ami megfelel egy megerősítő igennek. Majd folytatta, amikor is két dolgot nevezett meg, amiről a jövőben fel fogják ismerni. Az egyik, hogy „mostantól fogva meglátják, amint a Hatalmas jobbján ül", a másik pedig, hogy „az ég felhőin fog eljönni". Hiszen az O második eljövetele látható lesz, még a pokolban is.

A Máté 26,65 szerint különböző dolgok történtek. Először is, a főpap megszaggatta a ruháit, ami a 11. törvény szerint tilos volt a számára. Másodszor pedig istenkáromlással vádolta meg Jézust. Ezzel a 12. törvényt szegte meg, mivel a bírák részéről nem hangozhattak el vádak, és ugyanígy a 13. törvényt is, mivel az istenkáromlás vádját csak akkor volt szabad emelni, ha Isten neve szó szerint kimondásra került. Jézus pedig ezt ezen a tárgyaláson nem tette.
Azután Kajafás a 65. vers szerint még hozzáfűzte: „Mi szükségünk van még tanúkra?" Ez a kijelentés annyiban érdekes, hogy más tanúk egyáltalán nem álltak rendelkezésre. Az által, amit Kajafás mondott, a 14. sz. parancsolatot szegte meg, mely szerint senkit nem volt szabad a saját kijelentése alapján elítélni. O Krisztust a saját kijelentése alapján akarta elítélni,
De éppen ez ellen szólt a 14. törvény.

A Máté 26,66 szerint, „méltónak találták a halálra." Ezzel a 15. törvényt szegték meg, miután az ítélet kimondása sohasem történhetett éjszaka, hanem csak napközben. Akkor viszont még éjszaka volt. Ráadásul itt egy olyan vádról volt szó, amelynek a következménye halálbüntetés volt. A vétkességet ugyanazon a napon mondták ki, mint amikor a tárgyalás folyt, amivel a 16. törvényt szegték meg.
Olyan vádak esetén, melyek halálbüntetéssel jártak, a tárgyalás és a vétkesség kimondása között legkevesebb 24 órának kellett eltelnie. Amikor kihirdették az ítéletet, azt szavazás útján tették, nem pedig egyik a másik után, a legfiatalabbal elkezdve, mint ahogyan elő volt írva. Ezzel a 17. törvényt szegték meg.
A Márk 14,64-ben azt olvassuk, hogy Jézust valamennyien halálra ítélték. Ez megszegte a 8. és a 18. sz. törvényt. Ez utóbbi, a vádlott ártatlanságának egyértelmű eredményét mutatta, mivel ilyenfajta egyetértés a zsidók között csak összebeszélés esetén volt lehetséges. A zsidó jog szerint most szabadon kellett volna bocsátaniuk az Urat, amit azonban nem tettek meg.
Ezenkívül, ugyanabban a versben az áll, hogy mindannyian halálra ítélték. Halálos ítéletet azonban csak három nappal a bűnösség kimondása után volt szabad kihirdetni; itt viszont ez még aznap megtörtént. Ezzel a 19. törvényt szegték meg.

A Márk 14,65-ben azután ez olvasható: „Akkor némelyek elkezdték őt köpdösni, arcát betakarni és ütlegelni őt, és ezt mondták neki: Most prófétálj! A szolgák is arcul verték őt." A Máté 26,67-ben pedig ez áll: „Azután szembeköpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték." Itt a 20. és 21. törvény megszegését láthatjuk. A 20. sz. törvény azt mondja, hogy a bíráknak humánusnak és barátságosnak kellett lenni. A 21. törvény szerint pedig egy halálraítélt személyt nem volt szabad megostorozni, vagy ütlegelni.
Jézus itt a kínzás három fajtáját is elszenvedte. A zsidó törvény szerint mindhárom tettlegességet meg kellett volna büntetni. Egyesek az öklükkel verték, ezt négy dénár pénzbüntetéssel kellett volna megtorolni, ami négy napszámnak felelt meg. Még rosszabb volt, hogy nagyon sértőnek tartották, amikor valakit csupasz kézzel vertek. Ezt 200 dénár büntetéssel lehetett büntetni, ami 200 napszámnak felelt meg. Még ennél is rosszabb, még súlyosabb testi sértésnek számított a harmadik tettlegesség, amit el kellett szenvednie, az hogy egyesek arcul köpdösték. Ennek a büntetése 400 dénár lehetett, ami több mint egyévi napszámnak felelt meg. Azonban senkit sem büntettek meg azok közül, akik ebben részt vettek.

Az utolsó, a 22. törvényt pedig azáltal szegték meg, hogy a tárgyalás a páska ¡in nép estéjén történt.




Forrás: Dr. Arnold G. Fruchtenbaum A Messiás élete. Központi események zsidó szemszögből